„A vívás páros küzdelem, szálfegyverrel vívják, célja, hogy én megszúrjam az ellenfelem, de ő ne szúrjon meg engem, más szavakkal: adj, de ne kapj!”

Minden nyár elején, akár az iskolában, vizsga volt, szóbeli és gyakorlati, a szóbelin leginkább ugyanazt az egyetlen definíciót kérdezték, a gyakorlati részben lépéseket, ugrásokat, kitöréseket, cseleket és védőmozdulatokat kellett bemutatni, meg kicsit vívni a négytagú bizottság előtt az edzővel, aki ilyenkor mindig hagyta magát, én rendre „Jó” minősítést értem el, ami azt jelentette, hogy a leggyengébbek közé tartoztam, de az is lehet, hogy az egész szakosztályban én voltam a leggyengébb, ez persze a versenyeken is kitűnt, hiszen állandóan az utolsó helyen végeztem, nem zavart különösebben, mivel olyan kevesen voltunk, hogy az utolsó helyezés általában a nyolcadik helyet jelentette, tehát nem volt nagyon messze a dobogótól, és különben is, biztatásképpen mindenki kapott a végén egy érmet, az is, aki nem állhatott fel a dobogó egyik fokára sem, éveken át minden verseny végén egy-egy újabb kis bronzszínű, műanyag érmet tudhattam a magaménak, ez volt a legfontosabb, mármint hogy nem üres kézzel mentem haza, gyűjtöttem a tárgyakat, mindenféle tárgyat, csak legyen kézzel fogható, tudjam kötni valamihez, aztán az egyik versenyre átrándult a két szomszédos megye, azt akkor se nem városi, se nem megyei, hanem területi úttörő bajnokságnak nevezték el, annyian voltunk, hogy selejtezőket rendeztek, én persze mindjárt kiestem, indultam volna haza, hogy majd visszajöjjek az eredményhirdetésre és átvegyem a kis bronzszínű, műanyag érmet, azonban szóltak, hogy ne menjek sehova, a kiesetteknek gyakorlásképpen lesz egy vigaszág, én voltam az egyetlen hazai, a többiek mind a szomszédos megyékből, végigvertem őket, így aztán a nap végére versenyeim történetében egyetlen egyszer több asszót nyertem, mint amennyit elvesztettem, nagyon megérdemeltem volna hát az érmet, de annyian voltunk, hogy nem jutott mindenkinek, az eredményhirdetéskor csupán bemondták, hogy a vigaszágat én nyertem meg, nemhogy érmet, de még csak tapsot se kaptam, pedig az volt a legszebb napom abból a hat kudarcos, szűk esztendőből, amit a páston eltöltöttem, mindig vihettem haza valamit, ha mást nem, egy oklevelet a sikeres évzáró vizsgáról a „Jó” minősítéssel, kivéve a legszebb napomon, akkor döntöttem el, hogy abbahagyom, elvégre, mondják, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.