A mindennapos élethelyzetek, melyeknek én is részese vagyok, a hétköznapi emberek adják a témáimat, ezeket igyekszem nem mindennapi anyagválasztással, meglepő hordozófelületekkel kombinálni. Egy másik megközelítéssel, nagyon is hétköznapi anyagokat, használati tárgyakat emelek be a művészet körébe. Játszom a fogyasztói társadalom szereplőivel és eszközeivel, miközben én magam is fogyasztási cikkeket, funkciójukat megtartó tárgyakat, zuhanyfüggönyöket, szatyrokat, táskákat, asztallapokat „gyártok”. Használati tárgy és műtárgy között egyensúlyozom. Hagyományos, klasszikus, ha tetszik nemes grafikai technikákkal dolgozom ipari anyagokra, felületekre.
Eddigi munkáimban is átlagos élethelyzetekben, nagyobb egységekben, sorozatokban gondolkodtam. A fürdés, a vásárlás, az iskola olyan témák, melyek mindannyiunk által ismert, átélt élményeket, szituációkat villantanak fel. Elég általánosak, átlagosak ahhoz, hogy mindenkihez szóljanak, ugyanakkor a személyességet vagy akár az intimitást is magukban hordozzák. Ezt a kettősséget — és a saját élményeimet — kombinálom azzal a kísérlettel, mely során hétköznapi használati tárgyakat emelek be az alkotói tevékenységbe. A klasszikus képgrafikai hagyományokat ötvözöm mai tárgyakkal, nem klasszikus hordozófelületekkel. A család téma számomra egy olyan „probléma”, melynek feldolgozása régóta foglalkoztat. Az objektív és szubjektív, az elmélyülés és a felületesség, a komoly mondanivaló és a játékosság, a humor, a derű, a szeretet fogalmai, élménye izgat, és ezek vizuális, grafikai megjelenítési lehetőségei. Erről az összetett témáról csak úgy tudok beszélni, ha a megjelenítése is összetett, hordozza azokat a finomságokat és intenzív, embert próbáló élményeket, melyek számomra most a család fogalmához köthetőek. Őszinteségre és hitelességre törekedtem, a bonyolult, nehéz témát egyszerűen, tisztán próbáltam megfogalmazni. Stabil alapokat kerestem, kevés eszközzel sokrétű látványt és mondanivalót akartam létrehozni.

Két kisfiam van, egy öt- és egy hároméves. Hihetetlen élmény volt látni őket megszületni, cseperedni, enni, inni, bilizni, öltözni, sírni, játszani. Eddigi munkáimat is nagyon személyesnek gondolom, minden egyszerűsítés, általánosítás, „minimalista” volta ellenére, de a mostani sorozat még inkább együtt alakult, formálódott az életemmel. Sok kísérletezés, kudarc és siker kísérte a munkát. Én mint alkotó művész nem tudok, nem is akarok kivonulni a családom életéből, így tehát az a fajta egyensúlyozás maradt, ami talán a kötéltáncos mutatványához hasonlítható leginkább. Meg kellett találnom a módot, az időt az alkotásra, a „fennmaradásra”. Az egyensúlyozás talán a munkákon is tetten érhető, az anyagválasztásban, a technikában, a kompozíciókban, az előadásmódban. A bennem, körülöttem lévő téma intenzitása régóta inspirált a rajzolásra, fotózásra, anyaggyűjtésre. Az intenzív munkához viszont több kellett, rugalmasan, teljesen együtt mozogni a családdal. Kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, változtatni a koncepción, a technikán, ha egy újabb élmény erre ösztönzött. Együtt alakultunk, én, a család és a munkáim. Az eltelt időszakban sokszor változtattam az elképzeléseimen, a használt anyagokon, a technikán. Végül maradt a plexi és a viaszosvászon terítő mint hordozófelületek, ezek egyben meg is határozták, hogy milyen módon dolgozhatok rájuk. A személyesség, az emberi tényező végig fontos volt, ugyanakkor igyekeztem távolítani is, a letisztított, kontúros formákkal eltolni magamtól az általános, a behelyettesíthető, a mindenki által megélhető felé. Sokaktól hallottam azt a mondatot, hogy a gyereknevelésben egy biztos dolog van, a változás. Ezeknek a munkáknak talán ez az egyik lényeges pontjuk. Kiragadnak egy-egy képet az életünkből, állóképpé merevítik, állandóságot sugallnak, miközben változnak, eltűnnek, mint az árnyjáték, múlandóak.

Plexik: Két darab 4mm vastag, 50x70cm nagyságú plexi lemezre kerültek az alapokig lebontott, letisztított motívumok. Az egyik rétegre egy karakteres, napi használatban lévő ruhadarab monotípiája került, világosszürke színnel nyomva. A másik réteg egy karcolt, gravírozott figurális jelenetet ábrázol. A kompozíciók egyszerűek, szinte sematikusak, és a játék a fő motívum. A két réteg szorosan egymáshoz illesztve adja a teljes látványt, pontosabban az igazi kép, a plexik megfelelő megvilágításával a vetett árnyékokkal rajzolódnak ki. Ez egy játék a láthatóval és a láthatatlannal, a keménnyel és a puhával, az állandóval és a változóval, a komollyal és a banálissal.
Terítők: Arany színű, 70x100cm nagyságú viaszosvászon terítőket használtam hordozófelületnek. A terítő a családra, az étkezés szertartására utal. Érdekesnek találtam a nemes arany színt és az olcsó, ipari viaszosvászon anyag kettősségét. A terítő mintázata, felülete is tovább gazdagítja a látványt, játékossággal toldja meg a mondanivalót. Linóleummetszet technikával és az alapnál némileg sötétebb arany színnel kerültek fel a felületekre a figurális minták, jelenetek. Ikonokat szerettem volna csinálni, az állandóságról, a szentről beszélni, miközben minden, az anyagválasztás, a kompozíció, a méret ellentmond ennek.
A két teljesen más módon megfogalmazott sorozatot egységként kezelem. Minden különbözőségük ellenére, vagy talán éppen ezért, összetartoznak. Bennük van a mindennapi, a megszokott, az állandó, az örökérvényű, a személyes, a változó, a megismételhetetlen, a munka és a játék, a szomorú és a vidám, a régi és az új.*

*Jelen lapszámunk fejléce Födő Gábor munkája alapján készült.