„Nincs olyan esemény, ami ne banalizálódna és egyszerre ne lehetne kairotikus is” — ez a szemlélet hatja át Marno János 2012-ben megjelent verseskötetének, a Kairosnak a darabjait. A címválasztás kulcs a kötet darabjaira való „ráérzéshez” — Kairos a megfelelő pillanat istene a görög mitológiában, emellett a kairos a görögben a nem meghatározható időre, az idő minőségi formájára utaló szó, mely a kronosszal oppozícióban használatos, az eltelt időnek mennyiségként történő jelölésére.
Marno elmondása szerint „a kairotikus idő totálisan szubjektív”, de a versírás mint kairotikus tevékenység során az alkotó objektiválódik a szövegeseménybe, egyúttal tehát a szubjektum és a versírói intenció felszámolása is az alkotási folyamat, a versben való ilyetén eloldódás célja pedig nála egyfajta „szabályos megtisztulás”. Az olvasó talán ennek nyomán tapasztalhatja, hogy a Marno János-i szövegekben sokszor a viszonylagos konkrétságtól, a versben megszólaló reálisan leírható helyzetétől kiindulva a záró sorokig egyfajta átlényegülés, észrevétlen átminősülés megy végbe a szövegben, az olvasónak felkínált epikus szálat élesváltással követi egy pazar lírai kép: „A kérdéses napon nem voltam / itthon, vonaton ültem, koszban, / lábszáram, mindkettő kitolva, / lévén a fülkében utas egy- / magam, alvó kalauzomat / nem számítva. S aranyló repce- / táblák mentén robogván tova / horkant ránk a napszekér lova.” (Repce)
A tizennégy ciklus versei külön-külön önálló darabként, de gyakran nagyobb lineáris sorozatokban olvasva is működő „tisztulások”, melyeknek nyomvonala mentén az az összbenyomása képződhet az olvasónak, hogy az akkurátusan megkomponált, de könnyednek ható nyelvi játékokba sűrítés termékeiből és az életszerűből banalitása ellenére is kicsalt líraiságból összeálló árnyalatok egymásba tűnései adják a kötet fő karakterét. Igazán érdekesek azok a darabok, amelyekben nem csupán a versben beszélő eloldódása a tét, hanem a kronikus úgy szembesül a kairotikussal, hogy a szemlélő lírai ént körülvevők banális tevékenységeiről való emlékfoszlányok minősülnek át a szemlélés révén, azaz a versben megszólaló tekintete által lépnek át kairotikusba (Kelés korán, kelés délben; Jérce). Ha a kronikus idő tematizálódik a versben, akkor általában csak a kairotikus igazolása érdekében, mint a címében is nyelvjátékot hordozó Hajak hajnalánban: „Az idő / azonban összekopaszított / bennünket mára, most hát könnyű / beszélnem, szeretem könnyűnek / érezni a fejem, és többé / nincs tőle se mit irigyelnem”. A Hol a nevetésem és az Egy kéz című, a kötetben egymástól távol lévő, de teljesen azonos szövegű darabokban a versben megszólaló állapota teszi értelmetlenné az idő mennyiségi számontartását, felvetve annak kérdését, hogy az eredetileg passzív és negatív helyzet hogyan íródik át kairotikussá: „Gyengélkedem / hetek, talán hónapok óta, / éveket csak azért nem mondok, / mert szavam nevetésbe fúlna. / Harsogna, nyirkos darabokra / hullva, a kezemről nem szólva, / mely a régi hajamba túrva / siklana félre, föl a falra”.
A dőlt betűvel szedett Képek című záróverset nem tekintve a kötet darabjai végig tizennégy soros szonettformában mondódnak el — mint említettem, tizennégy ciklusba rendezve. Ez a terjedelmileg zártság, a műfaj kínálta rend talán határt szabó, de átléphető és átlépett korlátként hivatott szolgálni a nem mérhető, maradéktalanul és formálás nélkül át nem adható ihlető anyagban történő eloldódáshoz: az önmagukban hétköznapiként, kronikusként érzékelhető, de a versben kairotikussá lényegülő események mérhető időhöz való viszonyulásuk ellenére nem véletlenül nem parttalan prózai tudatfolyam-formában hívódnak elő. Minőségként való meg- vagy újraélésük, a bennük való eloldódás jellege itt — mint lírai szöveget létrehozó mechanizmus —, egyfajta szigorú transzformáló-tömörítő tevékenység is.
Bizonyos versek között mintha laza figurális kapcsolódás lenne tetten érhető, asszociációs láncként egyfajta követési lehetőséget kínálva fel az olvasónak: A csend című versben „egyszercsak pók rohan / elő a szekrényünk alól”, míg a ciklus soron következő versének címe éppen a Pók, de találunk Disznó és Disznónk című verset is egymástól nem nagyon távol, míg a későbbi egymást követő Rémfa és Vér című versek kezdő alakjai között szintén felbukkan a disznó, ahogyan a kés vagy a falnak vetett hát és a svájcisapkás apa is gyakran feltűnő motívum ezekben a darabokban. Megkérdőjelezhető azonban, hogy ezek a kisebb sorozatokban vagy szétszórva megjelenő figurák versbeli szerepüket tekintve minden esetben valós logikai kapcsolódást létesítenének a szövegek között, nyilván fölösleges is ilyet számon kérni, noha az ilyen motivikus rendszerszerűség óhatatlanul magára vonja az olvasó figyelmét. Inkább az „eloldódás” asszociatív láncai diktálják megjelenésüket. Ennek megfelelően a kötetben sporadikusan előforduló, de érezhetően epikusabb természetű Nárcisz-versek vagy az ezeknél még ritkábban megjelenő Lola- és Messzi-szövegek mentén sem jön létre szigorú kapcsolódás.
Szembetűnő lehet a mód, ahogy a kötet önmagán kívüli szövegekkel bánik. Az elszórtan megjelenő több hommage-vers (Hommage á Beckett; Hommage á Rilke, Hommage á Baudelaire) vagy pl. a John Donne-nak és Gottfried Benn-nek ajánlott Este című darab konkrét szövegek idézése nélkül is ajtót nyit rengeteg asszociáció beáramlásának, míg a mottóként felhasznált idézetek egyfajta pimasz, önkényesen csonkoló nyelvi játék áldozatai lesznek. Vörösmarty Az emberek című verséből hív mottót főszövege elé Az ember című Marno-szöveg, de kontextusából kiemelve csak ennyit: „sárkányfogvetemény”, míg egy Vörösmartynak ajánlott szöveg Az ember sár címet viseli. A Földalatti című vers elé egy kiragadott Pilinszky-szókapcsolat került: „Miféle földalatti…”. A legkülönösebb mottó kétségkívül a Szeptember című versé, egy Indexen visszakereshető, 2011 szeptemberében íródott cikk stilisztikailag meglehetősen bizarr címe, ami nem hat idegenül a nyelvi viccek (b)irodalmába átemelve: „Őszi éjjel izzik a húsliszt Szikszón”.
Marno János új kötete egy már kiérlelt és egyedi lírai hang továbbvivője, amelyet szimpatikussá tesz, hogy nem tétje a súlyosan döngő komolykodás. Olyan költészet, amelyben a szófacsaró nyelvi játékok jól megférnek a csillogó líraisággal megalkotott képek mellett, olyan költészet amely így (is) mer vallani magáról: „Szenvedélyem dobálózni csak / úgy a szavakkal, ahogy a kés- / dobáló hajigálja nőjét / körbe pengékkel a cirkuszban” (A késdobáló).