Dán filmre viszonylag ritkán ülhetünk be, de az Egy veszedelmes viszonyra (En kongelig affære) mindenképpen jegyet kell szereznie, aki még nem látta, mert – persze a nyelvet leszámítva – (sajnos, vagy szerencsére, mindenki döntse el maga) észre sem venni, hogy Hamlet népe követte el. A díszlet, kosztüm, látvány, cseh helyszínek miatt elmehetne akár egy brit filmnek is, annyira profi, és még a kezünket sem fogja végig a rendező. Ez elsősorban az összeszokott alkotópárosnak, Nikolaj Arcelnek és Rasmus Heisterbergnek köszönhető, akik többek között a Tetovált lányon is együtt dolgoztak. A siker másik összetevője a dán történelem e rövid, de igen figyelemre méltó korszaka, amit a film feldolgoz. Európa éppen a felvilágosodás küszöbén állt, míg Dánia megragadt az oligarchák és a vallási fanatizmus korában. Ebbe a sötétségbe próbált egy kis fényt meg némi friss levegőt csempészni egy furcsa király, a neje és az orvosa. Ez már így leírva is őrültségnek hangzik, nem is lehetne a vég happy, ha nincs a jövő nemzedéke.
A film őszintén tárja fel egy fiatal királyné félelmeit, szexuális életének hirtelen elvágását, ahogyan férje iránti türelmének végét is, majd a titkolt szerelmét. Caroline Mathilde szerepében Alicia Vikander remekül hozza az északiakra jellemző hűvösséget, amiért az eszelős férje „unalmas tehén”-nek, „mogorva hercegnő”-nek titulálja. Egy kezünkön meg lehet számlálni, hányszor mutat szenvedélyt vagy dühöt ez az asszony. Visszafogott játéka ellenére mégis pontosan átérezni, milyen volt a helyzete az udvarban. Szerencsére úgy-ahogy megtalálta a boldogságát – a férje legjobb barátjának köszönhetően.
Óriási hisztéria övezi manapság Mads Mikkelsent, aki az eredeti történethez képest nem tizennégy, hanem huszonhárom évvel idősebb filmbeli szerelménél. Az ő arcáról még Vikandernél is kevesebb érzelmet lehet leolvasni, a szemei viszont mindennél többet mondanak. Johann Friedrich Struensee (Mikkelsen), német származású városi orvosnak olyan technikát találtak ki a számára fontos emberek becserkészéséhez, hogy az azt higgye, a férfit nem is érdekli az áldozata. Megvárja, míg az magától megy hozzá, aztán teljesen az irányítása alá vonja. Így tett a királlyal és a királynéval is. Az előbbinek inkább ivótársa és pszichológusa volt, semmint orvosa. A féleszű király sem annak tekintette, inkább barátjának és szövetségesének az udvarban, ahol mindenki őrültnek tartotta. A királyné szintén szövetségest fedezett fel benne a felvilágosodás eszméinek terjesztése miatt (ebbe kicsit jobban is belemélyedhettek volna azon kívül, hogy felröppentették egy-egy francia gondolkodó nevét), aztán ez átcsapott szerelembe, végül egy gyermek lett az eredménye. Itt jegyzem meg, hogy az 1995-ös Büszkeség és balítéletben még elment, hogy a szerelmesek egy társastáncon kerültek először közel egymáshoz; a 2005-ösben ki is törölték a többi táncost egy időre, mintha csak ők ketten lennének a teremben; de ettől még nem kell minden kosztümös filmben tánc alatt, lassított felvételen szerelembe esni.
VII. Keresztély (Christian) királyt formáló Mikkel Boe Følsgaard filmográfiája ugyan még rövid, mégis ezüst medvét nyert alakításáért, és kezd beindulni filmes karrierje. Hogy hozza a király őrültségét, csak elő kellett szednie gyermeki énjét, aki duzzog, bújócskázik, hófürdőt ad, vagy kinevezi a kutyáját a tanács tiszteletbeli tagjának. Halványan sejti, hogy a királyi címmel van némi hatalma, de sokáig ezt arra használja, hogy a személyes igényeit elégítse ki, a valódi kormányzással nem gondol. Ezt kell átnevelni benne, és megtalálni hozzá az utat, hogy használható király legyen. Ám ez a színészet révén hiába sikerül, ő alapjában megmarad gyereknek, akire ha elég hangosan rákiáltanak, akarata ellenére is aláír egy elfogató parancsot a barátja ellen. Végül ezen tulajdonsága miatt sikerül a gyerekeinek is visszaszerezni a hatalmat.
A film hangulata alkalmazkodik a történet erősödéséhez. Az elején, a Christian képével ellátott medált szorongató lányt nézve mintha tojáshéjakon járnánk, aztán a bonyodalmak és nehézségek szaporodtával elkezdjük bakanccsal taposni a földet, míg ki nem csúszik a talaj a szereplők lába alól. Feltűnő még egy dolog: az alig látható bólintások és tekintettel parancsolások. Bólintással hagyja helyben a király felesége kérését, hogy keresse fel első este a szobájában (ezt a tanácsot kapta anyjától a lány). Bólintással egyezik bele már anyaként Caroline, hogy himlő ellen beoltsák a fiát – ki tudja, milyen eredménnyel. Az özvegy királyné egy pillantással jelez a katonáknak, toloncolják ki az udvarból a királynét. Struensee pedig a kivégzés helyszínéhez közelítve a vele szemben ülő pap ideges tekintetéből és a keresztje szorongatásából jön rá, aznap mégis meghal. Hogy mi erre a reakciója? Egy újabb sokatmondó tekintet.