Megjött a romboló Catman Joe, sárga hátán Hannibal doktor. Csak úgy magamban dúdolom: „Nem áll már talpán a talponálló, nem manifeszt a Mimi-Mani, s a dibdáb zálogház, mely feszt money-t termel, ötvennel húzott el odább. Új helyen hát a cséndzselők, és nem koptak ki a csencselők — sem: cigi, cigi, cigi (ciki, ciki, ciki)…”

Kocsma, töltelék nélkül. A nyerőgépes vesztőhely. Elszeleltek a szebb napok, toldalékból lett hordalék, hát csak úgy magamban dúdolom: „Goromba Catman toldd a cucccot, hadd lássam immár a kiskastélyos puccot, ha már porban a budi-feeling, mert győzött, s újra győz (és újra győz?) a bodybilding, tara-rara-rará-rárá…”

Eltűntek egerek és emberek, kutyák, pofátlan piaci legyek. Maradék kövek békában lapulva hallgatnak magukról, mint a sír. „Már nem szökik vissza a macska a régi házba” — suttogja a csöndbe ismerős téglánk. Újra harap a dög. A nyugati tűzfal is csak egy falat volt. Most tisztán láthatod: oda, a keleti szélhez tartozunk.

Magamban halkan dúdolom: „Sámánok sírnak tűz körül, könnyük a tűzben megkövül… Ezüstbe foglalnám kedvesem, bánatod fekete kövét.” Lábamnál halomban sitt. Snitt. Falakon festék, málló tapéta, ha ezt Dogancay mester megérhette volna. Cicaszem-ablak a nyugati égre. Költözők imája: „Ég áldjon drága ház, hol tűnt napok során át neveltem álmaim…”

Hátunk mögött a Búza tér, a Búza tér (a Szelesre menj a huzatér’), zümmögve zsong. (Tök magvas gondolat kel káposztafejekben, kenyéradó kofa, beh főznivaló, répanadrágban petrezselymet árul, barack kobamakomra, borsódzik a hátam, nem babra megy a játék, paprika jános vitéz, paradicsom, ádám és éva, kígyóuborka, hitel alma, gomba kemény kalapja és krumpliorr, dinnye- banánhéja, narancsbőr, citromail, kakastöke, hal, liba, csuka mája, kacsasegge, marhahúsbavágó csodállatos mandarin, salátatörvény, hold, kiflipörgetés, borvirág, szalámitaktika, lángos olajos bűze, felvágott ereink, hagyma — magamra.) Rágódunk fontos szavakon: karalábé, kalarábé, karabálé? Pedig a zeller a megoldás. Prosztatabajok ellen legalábbis. Mondják.

Messziről jött, s ki tudja hová távozó szívbemarco(ló)polo lánctalpalatnyi, sőt egy talp-alattnyi maradt utánad… Csak úgy magamban dúdolom: „Gyógyítsd a Földet, s hálából téged is meggyógyít a föld!” Harangoznak.

Önszeretetvendégség: „Zolikám, egy forralt sört, és engedd meg, hogy ezúttal téged is …”

Hisz miénk lett itt a tér. Parkoló lesz a pályán — mondják: provizorice… Parkolópályán?