A zaj szétrobbanthatja az agyad. A zaj düh. Eksztatikus. Pszichedelikus. Gyakran a gyönyörűség és az elviselhetetlenség határán áll. Sok minden lehet zaj, ezért nehéz mit kezdeni a fogalommal.
Néhányan azt mondanák, hogy nincs értelme a zajról mint valami különlegesről beszélni, mivel végre olyan korszakba értünk, amikor minden zaj egyenrangú. Ez az edzett hallgatók és bizonyos avantgárd művészek számára így lehet, de szerintem még mindig halljuk a különbséget a zajok (=nemzenei hangok) és a hagyományosabb zenei hangok között. Hatása és esztétikai ereje van annak, ha zajt foglalunk bele zenébe. Ez az erő az esszé témája. Nincs mód ebben az írásban kimerítő magyarázatot adni róla, de lehetetlennek tűnik kikerülni a tárgyat. Állandó ellentmondásban áll egymással az alapvetően leírhatatlan tárgy és az a törekvés, hogy verbalizáljuk és megértsük azt. Mindenesetre remélem, hogy a további reflexiók képesek vázlatos közelítést adni annak megértésére, hogy milyen fontos szerepet játszik a ma zenéjében a zaj.

Zaj: mi az?
A „zaj” (st øj, bruit, Geräusch, larm stb.) bizonyos nyugati nyelvekben etimológiailag az agresszió, a zaklatottság és a felfokozottság állapotaira utal, és olyan erőteljes természeti jelenségekre, mint a vihar, mennydörgés vagy háborgó tenger. A „noise” szó a görög nausea kifejezésből származik, ami éppúgy vonatkozik a dühöngő tengerre, mint a tengeribetegségre, és a német „Geräusch” pedig a rauschen szóból derivált (’szél susogása’) — mindezek a zenébe foglalt zaj testi és esztétikai hatásai felé terelnek. Egyetlen zaj-definíciót adni képtelenség, ehelyett három alapvető értelmezést adok: egy akusztikus, egy kommunikatív és egy szubjektív meghatározást.

A. Akusztikus zaj
Az akusztika területén a zaj koncepciója pusztán fizikai. Szabálytalan és zavaros hangok, nem dallamok és nem ritmusok — zúgó, üvöltő, szétkent zajok, számos szimultán frekvencián, ellentétben a tiszta hangokkal, alapfrekvenciákkal és harmonikus felhangokkal.
A zajok rendszerezését a színspektrumból származtatják, így a „fehér zaj” egyszerre tartalmaz minden hallható frekvenciát, akár egy elhangolt rádió. A csak bizonyos frekvencián domináló hangok a színes zajok, skálájuk az ibolyazajtól (eltolódás a magas frekvenciák felé) a bíbor zajig (eltolódás az alacsony frekvenciák felé) terjed.

B. Kommunikatív zaj
A kommunikációelméletben zaj az, ami torzítja a jelet a közlő és a befogadó között. Mindig is lesz némi (külső vagy belső) torzulás magában a médiumban. Sokszor a zenében a tiszta jel zavara a hangszerek vagy az elektronika hibás működése, amire direkt építenek. Például az elektromos gitár torzításeffektje, ami manapság teljesen elterjedtté vált, eredetileg az erősítő túlvezérlésével jött létre, ami így „felhorzsolta” a hangot. A kora hatvanas években a gitárosok tudatosan elkezdtek erősítőket építeni, megpiszkálva a tulajdonságaikat, és az iparág hamarosan kihozta a kifejezetten erre szolgáló pedálokat, olyan nevekkel, mint „fuzztone”, „overdrive”, és „distortion”, hogy könnyedén elérjék a kívánt hatást.
Ugyanígy fölhasználják az elektronikus zenében a művészek az eszközök túlterhelődését, vagy random kimenetelű hibákat építenek be. Ilyen az, mikor annyi jelet küldenek a midinek, amivel az már nem tud mit kezdeni, és ez kiszámíthatatlan zenei eredménnyel jár. Mikor a diszturbanciát zenei elemként tételezzük, az sose simul a zenei anyagba, hanem megtölti feszültséggel, és részben ez adja a zaj zenei erejét.

C. Szubjektív zaj
„Kellemetlen hangok” — ez az ismert és köznapi — egyben a legintrikusabb jelentése — a zajnak. Értelemszerűen teljesen szubjektív meghatározás. Kevés általánosságban igaz szabály rá, hogy mit élünk meg kellemetlennek (pl. annál zavaróbb egy hang, minél magasabb frekvencián és minél nagyobb a hangerővel szól), hiszen ez nagyrészt egyénfüggő és kultúraspecifikus.
A jelentésesség is fontos faktor abban, hogy melyik hang vált ki belőlünk ellenszenvet. A háborgó tenger hangja valójában nem áll messze a fehér rádiózajtól, mégsem tartjuk kellemetlennek vagy irritálónak. Még mindig értelmet keresünk a természetben, szóval a tenger dühöngését kedveljük, míg a rádiózajt (bármily megkülönböztethetetlen legyen is a tengerétől) zavarónak tartjuk. A zajjal foglalkozó művészek és közönségük máshogy közelítenek a fehér zajhoz, ők nem tartják kellemetlennek. Egyesek most talán úgy gondolnák, hogy ez a szubjektív definíció nem releváns a zaj esztétikájában. Ám ahogy már előre jeleztem, elhamarkodott lenne figyelmen kívül hagyni a negatív érzettel járó feszültséget. Mielőtt valaki eljut arra pontra, hogy a fehér zaj már nem sérti a fülét, edzeni kell az érzékelést, amíg az hozzá nem szokik a hangok kibővüléséhez a zenében. Aki elér idáig, arra továbbra is erős hatással lesz a zaj, de nem mint kiszűrendő, taszító jelenség.

Minőség és zaj
Hogy mit jelent a zaj, arra nem létezik egyszerű válasz. A zaj esztétikájának kidolgozásakor (Sangild, 2003) az egyik nehézség abból a tényből származott, hogy a különböző zenei kontextusok eltérő kifejezőerővel ruházzák föl a zajt, akár ugyanazon a műfajon belül is. Ez persze nem jelenti azt, hogy akármit kifejezhet. Bizonyos jelentéstöbbletet ad annak a zenei minőségnek, amiben részt vesz — zűrzavar, káosz, bizonytalanság és homály — így decentralizálja a szubjektumot. De el kell ismerni, hogy a különböző zenei minőségek osztozhatnak bizonyos jellemzőkön.

Az expresszionista minőség
érzelmi / fizikai / mentális instabilitás — káosz — eksztázis — tetőfok-orientáltság

Leggyakrabban a zaj az expresszionista zenei minőségben fordul elő, fokozva az agresszió, düh, izgatottság, fölfokozottság, félelem, érzelmi kaotikusság és eksztázis állapotait.
Minden műfajban találunk ilyen minőséget, de főleg a rockzenét jellemzi. A torzított gitár a szaggatottság, dekomponáltság, összezúzottság metonímiája. Ahogy majd látjuk, a zaj fizikai, mentális, érzelmi instabilitást fejez ki. A hatvanas évek elején kezdődött olyan garázszenekarokkal, mint a The Who, majd Jimi Hendrix és a Velvet Underground munkássága révén indult el különböző irányokba. A ’80-as években emelkedett ki a „zajrock” (noise rock) műfaja olyan zenekarokkal, mint a Sonic Youth vagy a Jesus & Mary Chain.
Eklatáns példa az expresszionista zenei minőségre: Band of Susans: „Elisabeth Stride (1843-1888)”

Intim, introvertált zaj
térben dezorientált — erotikus — elmosódott — apokaliptikus, preorgazmikus sugárzás — zilált harmónia — csúcspont helyett ismétlődés — egyik elem se dominál — bensőséges

A zaj nem mindig extrovertált, látszólag irányított, tetőfok-orientált – még akkor sem, ha ez a leggyakoribb alkalmazása, főleg a rock terén. Lehet intim, lágy és introvertált is. Ennek remek példája a My Bloody Valentine „Loveless” albuma (1991). Bágyadt és álomszerű a zenéjük. Ez a minőség arra hasonlít, mikor belesüppedsz az ágyba, vastag takarók alatt, az elalvás szélén. Itt a zajnak egy másik aspektusa érvényesül. A zaklatott, elsöprő energiák helyett az introvertált zenei minőségben elmosódott zajokkal találkozunk. Ugyanaz a gyökerük és a hangszerük (elektromos gitár) — de a végeredmény a zenei kontextustól függ.

Extrém, minimál zaj
a disszonancia emancipációja — kiterjesztett csúcspont — dionüszoszi eksztázis

Hogyha kiragadjuk az expresszionista zajzene őrjöngő tetőfokának pillanatát, kiterjesztjük, és megtesszük ezt a zenének, az expresszionista minőségből valami egészen más kristályosodik ki. Az agresszív, erőszakos hangzás és a döngicsélő áramlás közti skálán találjuk a minimált. Nem expresszionista minőség többé, mivel ha a tetőfok elveszti csúcspontszerű karakterét, akkor minden tetőfokká válik. Ez a dialektika a disszonancia alkalmazását idézi föl. Már Arnold Schönberg Erwartung-jában (1909) is megtalálható, ahol az expresszionista disszonancia elveszti feszültség-jellegét, és a zeneszerzőnek más dinamikákra kell építkeznie, hogy kialakítsa a különböző érzelmi tölteteket. Mégis, az a szövegmentes, konstans feszültség és hisztéria állapota, ami a minimálban van, kontrasztot képez mindennel szemben. A „disszonancia emancipációjának” is megvan a kifejező ereje. A zaj bizonyos mértékben kiszorította a disszonanciát a zenei feszültség generálásában. Egyértelmű a párhuzam az atonális zenével: mikor a zaj predomináns, a tradícionális értelemben már nem tud kifejező lenni.
A minimálban az örvénylő zaj nem egy harmonikus központ körül áramlik, inkább a zenei anyag homogenitását jelenti. A fejlődésmentesség van benne jelen, ahogy a vallási mantrában vagy La Monte Young minimalizmusában is. A minimál zaj meditatív örvénye abban különbözik, hogy nem egy békés elmeállapotot tölt ki, sokkal inkább a stresszes, kaotikus elmét jelöli, mégis képes rá, hogy meditatív állapotba juttassa hallgatóit. Még relaxációra is alkalmas, gondoljuk a Pure White Noise (fehér zajt tartalmazó) CD-kre.
A minimál kihívás a fülnek. Megszoktuk, hogy a tiszta zajt csak zajként értelmezzük, tehát az érzékelés szemétdombjára hajítsuk. A minimál zajzene fókuszában zajok ezrei állnak, sok a fehér zaj felé tendál. Ez megfelel annak, amit a minimalizmus általában tesz: apró változtatásokkal fokozza az érzékelési tudatosságot a látszólag monotonban. Kimondhatjuk hát, hogy a komplexitás nem egy horizontális fejlődés szintjén van, hanem a zenei anyag vertikális szintjén.

Már nem sok mindent lehet magáról a zenéről mondani az extrém minimál zajzenében, a hangsúly ehelyett sokszor magán a kontextuson vagy a konceptuális jelentésen van. Tiszta zajjal dolgozni egy állásfoglalás a zene vagy a zaj fogalmáról — reflexió a mai városi kultúra káoszára, teszt, hogy meddig bírod fizikálisan, politikai manifesztum a rendszer ellen stb. Ezek fontos tényezők a zene művészeti jelentőségének korrekt értelmezéséhez.

A zaj esztétikája felé
A zaj mint érzéki, esztétikai jelenség, túlmutat a szubjektumon, a megosztott entitáson, és valami olyasmi felé tart, amit transzszubjektívnek nevezhetnénk, valami felé, ami átlépi az individuum korlátait. Ez áll a robbanásszerű eksztázisra és az implozív intimitásra is. A transszubjektív vonás összeköti egymással a rockzenét (amit általában személyesnek tartanak) az elektronikus zenével (amit pedig eltávolítónak). A zajjal a rock kimozdul abból az alapállásából, hogy valaki kifejezi az érzéseit, és jóval anonimabb státuszba kerül. Ezt jelenítette meg a színpadon a My Bloody Valentine, mikor a zenekari tagokon semmi fókusz nem volt, és csak árnyakként látszottak az óriási képernyő előtt, amin absztrakt pszichedelikus filmek peregtek. A következő reflexióim ugyanezen a csapáson haladnak, ahol a zaj, mint dionüsszoszi eksztázis és végletes intimitás értelmezhető.

A dionüsszoszi és a fenséges
A zaj eksztázisa alapvetően aggresszív és heves, mint a Sonic Youth zajörvényei. Ez gyakran az erőszak és szenvedés esztétizálása, amiben a zaj összetevője annak, amit dionüsszoszi esztétikának is nevezhetnénk. A tragédia születésében Friedrich Nietzsche úgy írta le az apollónit és a dionüsszoszit, mint az esztétikai magatartás két alapelvét a szenvedésre, amelyek együtt dolgoznak Richard Wagner Gesamtkunstwerk-jében.
Apollón az alakot, az individualitást, a szépet és az álmot reprezentálja; az apollóni esztétika földíszített szenvedés, tudatos hazugság, formával és eleganciával elfátyolozott kegyetlenség, a szépség illúziója. A dionüszoszi ezzel szemben az eksztázist jelenti, a létezést, az akarást, a mámort és az egyesülést; a dionüsszoszi esztétika szándékos konfrontáció az alapvetően kegyetlen léttel. Egy abszurd akarat vezérel minket értelmetlen életünk során. A dionüszoszi eksztázis túllépi az individualitást, hogy azonosulni lehessen az egyetemes akarattal — ez egy ijesztő, de csodálatos tapasztalat. Rémisztő, mert halálszerű élmény föladni az Egót, még ha csak pillanatokra is, de lenyűgöző érzés elengedni az alanyisággal járó felelősséget. A dionüsszoszi élmény egy metafizikai megnyugvást ad. Tudjuk, hogy a szenvedés szükségszerű része az örökös akarásnak — és a pusztítás elengedhetetlen az új létrehozásához. A dionüszoszi eksztázis többé nem az egyes ember szenvedésére koncentrál, hanem egy egyetemes nézőpontból tekint az egészre.
A zenében a zaj eksztázisa kétségtelenül dionüsszoszi hatás, ellentétben az apollóni dalammal és formával. Ahogy korábban említettem, a német Rausch szó (eksztázis) és a Geräusch (zaj) kapcsolatban állnak, és erre a tényre utalnak. A dionüsszoszi az, ami nem teljesen irányított vagy kidolgozott, pl. sikolyok és zörejek. Az apollóni elemek csábítóak, és arra bátorítják a hallgatót, hogy konfrontálódjon a létezés szörnyűségével. Ezért — mondja Nietzsche — a dionüszoszinak kell az apollóni.
Merzbow [minimálzenéje] azért követel sokat, mert visszautasítja ezt; nem puhítja a zaj keménységét semmilyen apollóni elemmel. Nagyon különböző élmény Merzbow-t hallgatni a Sonic Youth örvényléséhez képest.
A zaj eksztatikus hatásának egyik oka a fenséges karaktere. A fenséges az, ami kitágítja az érzékelés határait afelé, amit káosznak vagy mérhetetlen nagyságnak hívhatnánk. Annak ellenére, hogy nehéz megnevezni, a fenséges tényleg túlterjed az érzékelésen — és soha nem fogjuk igazán megérteni. A zaj összetettsége (akusztikai értelemben) túltölti a hallást és az idegrendszert, és úgy jut el hozzánk, mint amorf tömeg: felfoghatatlan, mégis izgalmas. A fenséges gyönyörét a kifürkészhetetlennel való szembesülés adja.

Na és?
Sokszor kérdezték már tőlem, vajon a zaj romboló-e. Általában azt válaszolom: „nem, nem közvetlenül, de nagy a kritikai potenciálja”. Ha a pusztítás az, aminek a punk gondolta magát: egy lázadás, ami sokkolja a burzsoá kultúrát, én nem látok ilyen lehetőséget a zenében. Még az is megkérdőjelezhető, hogy a punknak valóban volt-e ilyen hatása. A jelenlegi történelmi szituációban a fiatalok kulturális lázadása a giccs határán mozog. Ennek számos oka van, a legnyilvánvalóbb az, hogy a lázadó ifjúság életstílusa a piac és a marketing részévé vált.
A zajnak nincs fix, esztétikai jelentése. Fenomenológiai karaktere függ a zenei, és attól az intézményes kontextustól, amibe beleágyazódik. Nem minden zaj hangos és agresszív. De vannak közös tulajdonságok: a zaj igyekszik túllépni a szubjektivitáson és az individualitáson, instabil és összetett. Marginális jelenség, és nem mindig lehet belépni a tartományába. Mégis, potenciálisan kritikus tudott és tud lenni a mindennapi élettel, az aszketikus racionalitással szemben. Természetesen ilyen bírálat nem automatikusan jön a zajból, csak mikor a történelmi helyzetet tükrözi, és mindent megtestesít, amit kulturálisan elfojtunk.

Sós Dóra fordítása