Mert ki mániákus, nem nyugszik bele,
csatába indul egy szál seprűvel,
s addig szöszmötöl, míg kész nem lesz vele.
(Hisz nem látja, hogy sosem készül el.)
Bántja a karosszék alatti kosz-mosz,
sárcsík a kövön, pecsét a ruhán,
csillogjon-villogjon a mikrokozmosz,
mézszagú viasszal áttörli puhán.

Hol jártál? Pulcsidon mi ez a ragacs?
Kérdezi, s kezében már ott a jég.
Biztosan rágó, az ilyen makacs,
de ez majd kiveszi, nézd, semmiség.

Újabban a polcon is van már maszat.
S nem tudja, ez kinek köszönhető.
Hegynyi a porcica, művészi kacat.
(Varró úr művelte, csakis, ez ő.)

Akárhová néz, csak dől rá a piszok,
úgy érzi, nincs már egy tiszta hely se,
A szavak se tiszták, árad a szitok.
De ő vigyáz, hogy ki ne ejtse.

Az újságokban is annyi a mocsok,
bár lennének a lapok fehérek,
de mostanság mindenki folyton locsog,
s a hírek? Árulással felérnek.

A falak, az abrosz is csupa pitty-pötty,
szórják a morzsát, mint a gyerekek,
reszket a kezükben a leves, litty-lötty.
Nehezen tűri az öregeket.

S a világtérképen mi ez a paca?
Mi van rá írva? Hogy Magyarország?
Istenem, de szép is egy tiszta haza,
de ez egy annyira szürke porzsák.

Aztán a tükörben lát meg egy foltot,
de bárhogy dörgöli, ellenszegül.
Hát ez mi? Az előbb még nem is volt ott.
Hogy venné észre, hogy róla vetül.