Kőrösi Zoltán
(1962−2016) Az ELTE magyar−történelem szakán 1987-ben végzett. 1990−2007 között a Magyar Rádióban dolgozott, a Magyar Rádió Irodalmi szerkesztőségének vezetője, s felszámolásáig a Művészeti Főszerkesztőség főszerkesztője volt. 1992-ben jelent meg első kötete, ezt azóta további tizenhat követte, a legutóbbi: Szívlekvár (2015).Több film- és tévéfilm-forgatókönyvet, színpadi művet írt. Budapest, nőváros c. könyve 2004-ben az Édes Anyanyelvünk pályázat 1. díját nyerte el, s 2005-ben megkapta Az év könyve kitüntetést., a Délutáni alvás c. könyve a Szép könyv díjat. Írásai olasz, héber, orosz, angol, német, francia és koreai fordításokban jelentek meg. Idegen nyelvű kötetei: Sang de cerise (2001, trad: Rozsa Tatar, Gilbert Millet), Tajni nad ruinami (2003, trade: Jurij Guszev). József Attila-díjat és Jelenkor nívódíjat, Alföld-díjat kapott. A Színház- és Filmművészeti Egyetem óraadó tanára, a BGF óraadója, az egri Gárdonyi Géza Színház dramaturgja és a Litera.hu főszerkesztője is volt.
SPN könyvek ajánló
Kőrösi Zoltán
A hódmezővásárhelyi eset
Ez a különös eset talán soha nem is került volna napvilágra, ha a gimnázium öregdiákjai éppen az időben nem tartanak találkozót, s az összejövetel fénypontjaként ünnepi koncertet. Ezért érkezett ugyanis a városba az az elhíresült hegedűművész, aki a kora tavaszi csendben, az álmosan hunyorgó lámpák alatt sétára indult a főtéri Béke szállóból, hogy jó szokása szerint így szerezzen könnyű alvást magának. Beesteledett már, és az idegen a külvárosi sötétben éppen visszafelé tartott, amikor egy alacsony ablakú házacskából csodálatos tisztaságú, különös hangok ütötték meg a fülét: egy folytonosan ismétlődő, de a részleteiben mégis egyre változó dallam, amit az ablak mögötti művész valami ismeretlen hangszerből csalhatott elő. A dal leginkább a hegedűsök üveghangon előadott bravúrdarabjaihoz hasonlított, ám olyan tisztán és olyan könnyedén csengett, ahogy, megérezte ezt rögtön az ablak alatt hallgatózó idegen, ahogy csak a legnagyobbak tudják a hangszert megszólaltatni. A némi habozás után a házba bekéretőző hegedűs azonban az utcai szobában mindössze egy aprócska csecsemőt talált: egy kisfiút, akit az ajtónyitásra felrezzenő édesanyja riadtan szorított magához. Az idegen kérdéseire végül maga a csecsemő adta meg a választ: legörbült a szája, az arca fintorba rándult, sírni kezdett; igen, újra felhangzott az a dallam, ami a hegedűművészt a házba csalta.
Másnaptól az eseménynek hamar híre ment. Orvosok és zenészek, szakemberek és kíváncsiak egymásnak adták a kilincset, hogy meghallgassák a kisfiú énekét. Csakhogy az eleinte még olyan csodálatosan tisztán felcsendülő dallam, alig múlt el néhány nap, egyre töredezettebb és egyre halkabb lett, mi több, mindinkább hasonlítani kezdett a közönséges csecsemősírásra is.
Hiszen… hiszen ez csak sír!, kiáltott fel csalódottan és dühösen az egyik budapesti kutató. Ez egyáltalán nem is csinál mást, csak sír!
Álltak a fehér lepedős, rácsos kiságy mellett, nézték az asszonyt és a kezében a gyereket.
Hát igen, ez csak sír, bólintott a hegedűművész.
Aztán álltak csak tovább egymás mellett, nézték azt a gyereket.
Nézték, az meg csak sírt.
