Ez itt egy tárlat. Hozzá a szöveg, akár megnyitóbeszéd is lehet, szintén. Nem is hangzik el — olvasni kell. Belép az ember (Enter, vagyishogy balklikk), aztán benn van, és nézelődhet. Van mit. Mit van? Négy kortárs, fiatal festőt, a festményeiket, másként: a mostot.

Szóval belép az ember (Enter, vagyishogy balklikk), és rögtön elsőként szembesül Papageorgiu Andrea expresszív hangulatképeivel.

   Az egész rendkívül esztétikus. Bár ez így megtévesztő és rideg. Inkább azt kellene mondjam, hogy megkapó. Rögtön, első pillantásra. Ragyogó színek. Nem tudom, látott-e már az olvasó nemesopált? Az egyik legdrágább ékkő, amint ránézek a képekre, és még nem jutott az agyamig az ábrázolt tárgy, elsőként ez a kő villan az agyamba. De nem sokáig tart, mert a színes „felület” mögül azonnal előrajzolódnak a formák. A formák, amelyek sok esetben szinte nélkülözik a perspektívát (de szigorúan csak ott, ahol az ábrázolást ez segíti: a kocsmaenteriőrökben van, sőt nagyon is határozott, igen konkrét terek). Figurális festészet, ami mintha félabsztraktba hajlana. De veszem észre magam, hogy beletévelyedem a műelemzésbe, úgyhogy ezt most abba is hagyom… Tán még annyit, hogy az opáltól azért jelentősen megkülönbözteti a képeket az, hogy a természet nem akart semmit, az említett kő csak úgy szép, „oszt kész”, míg Andrea — a festészete — erőteljesen expresszív. És ezzel tönkre is ment az opálos hasonlat, de nem baj.
Számomra különben is fontosabb a képek hangulata. Ezek a hangulatok pedig markánsak, és teljesen mindegy az alkotónak, hogy kellemes, vagy kellemetlen érzést kell-e közvetítsen, az akció sikerrel zárul, az érzet bennem megjelenik.
Kezdjük a kellemetlennel, mert a kellemes felé menni kellemesebb. Önarckép kopár fámmal. A művész metsző tekintettel figyeli dekoratív vásznáról a valóságot. A kép egyébként egy arcot (a művészét) és egy fát (szintén a művészét) tartalmaz — mint motívumokat. Vagyis őt, és egy kis zárt, saját, bensőséges világot. Olyat, ami harmonikus (a kopár ágak ellenére), ahová vissza lehet vonulni a — mi elől is? Ezt már mi tudjuk, és meg is érezzük, eszünkbe is jut azonnal. Hiszen a szigorú, zárkózott tekintet minket természetesen kívülre helyez, oda, abba a világba, ami ellen a kis, sajátokat létre szokás hozni. És itt most sorolhatnám, hogy ez a világ mi olyat tartalmaz, amitől ilyenné válik egy tekintet. De nem teszem. Mindenki tudja, és Andrea is a néző ismereteire bízza. Innentől a kép által valójában ábrázolt külvilág akárhány szemlélő számára külön, személyesen jelenik, érződik meg. Az általam egyik legjobbnak tartott képe ez. Tessék nézni, tessék kipróbálni!
Aztán, ha ez megvan, egy fokkal (talán többel is) szelídebb vidéket javaslok: menjünk egy kongó, indusztriális és a szecesszióból visszakanalazott díszletezésű kocsmabelsőbe. A kép címe „Unalmas este” − és valóban. Nem hiszem, hogy a dolog magyarázatra szorulna. Ténylegesen árad a képről az unalom. Mégpedig annak egy speciális, ám ugyancsak gyakran előforduló fajtája. Ki nem élte át? Üldögél az ember az estében (de lehetne más napszak is, hiszen a tér zárt), egy kortársi, észrevehetően napjainkbeli szórakozóhelyen, ahol máskor élet van, de ma nincs. Támaszkodás, lézengés, a beszélgetések foszlányosak, halkak. Az a fajta unalom, amelyből elvágyódni is unalmas. Nem szomorú, nem derűs. Semmilyen. Át kell rajta esni. Az ilyenből nem lesz emlék, mert nincs mi alapján megjegyezni. És most mégis lett. Papageorgiu Andrea figyelmét nem kerülte el, és nagyon precízen elénk is tárja.
Csakúgy, mint egyik jellemző képén, Málló vakolat és ragyogás, a hirtelen felbukkanó szépséget. Ezt sűrűn teszi és gyakorlottan, jópár munkája ilyen. Szintén beazonosítható. Na, nem a konkrét épület, nem a fa, ami fölötte terebélyesedik, lehet, hogy nem is a fények, hanem maga az élmény. A rácsodálkozás. Apró szépségekre, amik totálisan esetlegesek, legtöbbször csak akkor, abban a pillanatban jelennek meg, csak azok között a viszonyok között. Mégis sűrűn kerülnek elő, szinte mindenfelé. Az effélékről készítem az úgynevezett „szuper” fotókat, amelyekről otthon derül ki, hogy semmi sincs bennük a varázsból. De a festőművész megteszi, meg tudja tenni, hogy leképezze. Nem is a tájat ábrázolja hát Andrea, hanem ezt, mert ezt érdemes. És jól is teszi, gyanítom, hogy sokak örömére.
 
Csakhogy.
Ha bárki túl mélyre merülne önnön elősejlő, hasonszőrű emlékképeiben, Könyv Kata és az ő társadalomkritikája majd kirántja onnan.

   Ez egy másik színtér, egy másik mélység. Az újsághír-anyókát lepi a csirkeláb. Íme a Piacgazdaság című kép. Az anyóka nem tudjuk, mit jelent a nem tudjuk, miről írott cikkben. Ott valami „hír” van − lehet, hogy 100 éves lett a néni (az ünnepségen jelen volt a kerület polgármestere, és átadta az önkormányzat ajándékát, egy vadonatúj elektromos fogkefét, köszönet a szponzornak). A csirkeláb az meg csirkeláb, főleg így, az egyébként hozzá tartozó szárnyas nélkül: nyomor, kilátástalanság. A festményen nem vett a néni ilyet, de hogy ott van, rászórva az újságra, mégis igen. És ezáltal itt új hír születik: az, hogy kis hazánkban az anyókák csirkelábat esznek, mert arra telik. Biztos nem mindegyik. De sokan. Akar valaki erről vitatkozni? És ez a hír számottevő, hat, erőteljesen, pedig amúgy már közhelyszámba megy, olyan régóta tudjuk. Olyan régóta, hogy egyébként elfelejtenénk. Amúgy a kép — szép. Szép kompozíció, harmonikus. Műfaját tekintve pedig csendélet, csak kiabál.
Csakúgy, mint a Rendszerváltás porcelán-nipp juhásza, talpa alatt a valósággal: szögesdróttal kerített objektum, mi a dróton kívül, valami nagyon rossz eredményű EKG-görbére hajazó diagrammal. Sírva vigad a magyar, a juhász tehát boldog, azért szomorú. Világos, mint a nap. Ilyen Kata humora, és hát Izsó tényleg nem erre gondolhatott, viszont ide jutottunk. Nesze neked, magyarságtudat. Bele az arcunkba, pedig nem szid minket. Nem hiszem, hogy további magyarázatra szorul, mint vélekedik a művész a mi rendszerváltásunkról, ami felett lehet, hát hogyne lehetne eltekinteni, vagy szentimentális búsmagyarkodással, mohácsos rezignációval a következő evidenciát mondani: „Persze, hogy ilyen, hát magyarok csinálták!”. Már ilyenkor így, többes szám harmadik személyben. Nem tudom, ismerős-e.
De ne szomorodjunk el, Kata vicces lány: Nézzék meg jól a Jó, ha jó című képet, nézzék meg újra: mi ilyen hajóval utazunk, ilyen vizeken. Ha jó, ha nem jó, ugyanis ez van. Persze jó, ha jó. Az akciós kolbász a multitól, oké, nem a Földközi-tenger, de a Földközi-tengert se tudja, nyájas fogyasztólvasó, akciósan hazavinni a csomagtartóban. Vagy igen? Van a könyvespolc szélén tengeri sün? És lecsókolbász? Na jó, ez tréfa volt, értelmes ember nem tart a könyvespolc szélén lecsókolbászt. Az értelmes ember ott tengeri sünt tart, esetleg búsuló juhászt, vagy a gyerekek fényképeit. Semmiképpen sem lecsókolbászt. De akkor mért veszi be az értelmes ember, hogy a bevásárlás „élmény”, és fogyasztani ugyanolyan, mint a tengerparton állni és a horizontot nézni nagy nyugalomban, sima lélekkel? És azt miért, hogyha ott áll, akkor is csak „fogyaszt”? Nézve a képet az egész nagyon groteszk. Mármint, hogy ezt csináljuk. Pedig ki tudja magát kivonni belőle, mikor mindenünnen ez ömlik? Mi ilyen életet élünk!
Mi ilyen életet élünk. A világban, de legfőképpen itt, a Kárpát-medencében, jelesül Magyarországon.
Egykori mestere, Gaál József írja: „Jelenlegi képzőművészetünkben szinte alig létezik olyan mű, amely közvetlenül reagálna a társadalmi és politikai problémákra. A legtöbb reflexió is többszörös szűrőn át inkább a távolságtartó konceptuális hűvösséggel, vagy szociologizáló tudományoskodással inkább közömbösíti a problémát, nem vállalja a tisztán fogalmazott morális tartalmú megnyilatkozást. Könyv Kata őszinte állásfoglalása a humánus, pártatlan ember szemszögéből szembesít a valósággal, az aktualitásból kihámozza azt az epizódot, amelyet átdolgozva jelképpé formál. Csendéleteiben a szürreális tárgykombinációk feszültsége és megfejthetetlensége által a társadalmi lét ellentmondásaira, megoldatlan problémáira fókuszál.”
Primitívebben fogalmazva: emberség és objektivitás. És a valóban nagyon hiányzó képviseletiség.
 
De következzék egy transzcendentálisabb vidék: az emberi benső. Méghozzá időtlenségbe maratva: Kiss Adél „léleknyomatai”.

   Ugorjunk ehhez egyet térben és időben.
Ez itt most a Képző, 2007 van, diplomakiállítás. Konkrétan az a terem, ahol Kiss Adél munkái vannak, sőt pont az a fal. Ez egy emlék.
Nézem a képeket és —
„Nem a hagyományos értelemben vett szépség érdekel, hanem a modell kisugárzása. Ha ezt érzékeltetni tudom, a kép él, és nincs szükség további magyarázatokra” — mondta Adél. Sima ügy. Vagy ez esetben akár Hirosima. A falakba égett, időtlen árnyékok. Emberek lenyomatai egy pusztulás után, akik az időben voltak, aztán egy pillanatra rá kiégtek belőle, és időtlenekké lettek. Ez történt ott, akkor — és véletlenül. Mert pont akkor kellett pont ott, az előtt a fal előtt állnia az árnyék gazdájának, hogy aztán örökre ő legyen az, minden emberségével egyetemben, meg azzal, amit nekünk éppen ezzel az időtlenségével jelent. Ilyenek a hirosimai árnyékok. Meg Pompei is ilyen lehet a hamubasült egykori jelennel, meg…
De állj! Adél modelljei még élnek. Ez egész biztos, nagy részüket személyesen ismerem, tehát ez a való. Hopp, ez a felismerés nem szerencsés. Mert ez a kataklizma utáni múzeum pont ezért helyez a saját valóságomon kívül. Oda rak. Valahova. A saját időmön túl, valószínűtlen távolba tolva azt. Az arcok áttetszőek, semmi sem maradt, csak a belső karakter, mintha fátyolban a lélek. Idegenség-érzés fog el, már csak régi kövek szaga hiányzik, aztán megjön az is, állok, furcsa, skizofrén cselekedetben: emlékezem a saját koromra. És megértem: a modell kisugárzása a mosté is. Akár az enyém is lehetne, ha én lennék ott. És ott is lehetnék. Mi történik itt velem? Azon veszem észre magam, hogy rágom a körmöm. Rágyújtani szeretnék, már kotorászom a zsebemben, de itt ezt nem lehet, kimenni meg nehéz, nem is akarok.
Valaki meglök, elnézést kér. Hát persze, ez itt a Képzőművészeti Egyetem, diplomakiállítás van, csak úgy hullámzik a tömeg. Villanyfény, hangzavar, puff, vissza hozzám. Hozzánk, ide, a jelenbe. Ez kultúrsokk. Mégiscsak ki kell küzdenem magam dohányozni. A lelkek visszamentek képeknek a falra, fotókról vegyszerrel vászonra maratva: a pszeudo-néhaiak. Csak én nem értem még valahogy teljesen ide. Tülekszem, folyosó, lépcsők. És ki tudja, meddig tart, míg tényleg visszatalálok.
Hát eddig az emlék.