Kántor István multi-dimenzionális élete és munkássága még a legátlagonfelülibb radikális élettörténeteket is túlszárnyalja. Mintha Kántornak az élete tervezése és rendezése lett volna a legfőbb művészeti célja. Ez a rövid ismertető csak egy szűk bepillantást nyújt erről a gazdagon burjánzó és sokszor kaotikus, önpusztító, de mindig bizakodó életről.

„A Stefánia úton születtem, a Vorosilovon nevelkedtem, most a Népstadion úton lakom” — írta egy ifjúkori költeményében Kántor, röviden összefoglalva a Magyarországon lejátszódott két évtizedes politikai és társadalmi változásokat. A húszéves költő, énekes nagy lendülettel veti bele magát tudományos és művészeti tanulmányaiba.

Az 1949-ben középosztályú családba született István már kora gyerekkorban kimutatta különlegesen erős akaratát, bátorságát és sokirányú érdeklődését. Az alig hétéves gyerek fából készült játékpuskájával megállít egy egész tank konvojt a Vorosilov úti lakásuk előtt. Mielőtt egy ruszki katona elkapná, visszamenekül a házba, és a sötét alagsori folyosókon bujdokol, amíg végre a tankok eldübörögnek. Talán ettől a hősies tettől is felbuzdulva és a May Károly könyvektől inspirálva írja meg első novelláját kilencéves korában A Legyőzhetetlen Cowboy címmel. Akkor meg sejtelme sincs, hogy húsz év múlva majd ő is azon a földterületen él, ahol írásának főhősei, az indiánok és cowboyok. Az írást nem választja pályájának, de ettől kezdve egész életében jelentős szerepet játszik. Olyan jelentős, monumentális, angolul született szöveg-műve, mint a Book of Neoism csak egy példa a sok közül.

Kántor éppannyira érdeklődik az előadóművészet, mint a biológia és orvostudomány iránt. A család leginkább az utóbbi érdeklődést támogatja, és István apja mindent elkövet, hogy erre buzdítsa és sarkallja a fiát. Nem is megy rosszul: István kiváló tanuló, és mindenben az első. Színészi és éneklési képességeit is fitogtatja iskolatársai, tanárai és barátai előtt. 13 évesen gitárt vesz a kezébe, és megírja első francia sanzon típusú dalait Francesco Stephanus Cantore néven. Ezek közül a Lorance az, ami mindenkit meglep romantikus bátorságával és színeivel. Hamarosan Bob Dylan és sok más akkori gitáros trubadúr követője lesz. Még zenekarokat is alakít. Apja mindezt nem veszi nagyon jó néven. A frissen érettségizett fia szobáját „megtisztítja” a káros hatásoktól, és mikor Pista hazatér a vakációból, már az összes műve, faragott maszkja, a falakon lógó verses képei, Che Guevara plakátjai a szemétben vannak. A házmester megment ugyan néhányat, és átadja Pistának, mikor az kutat a kukában. Apja ilyesfajta diktatórikus megnyilvánulásai kérdéseket szülnek fiúban, amelyek erősen foglalkoztatják.

Politikai felfogása ebben az időben változik meg radikálisan.

Mint kisdobos és úttörő nagyon jól érezte magát az iskolában, és számháborúk mindig lelkes és hősies résztvevője volt. Gimnazista korában a KISZ-ben már nem annyira aktív, de továbbra is tagja marad. De megszólal benne egy belső kritikus hang, amelyet saját jelleme ébresztett fel. Még nem biztos teljesen a dolgában, hiszen a szülői ház és az iskola teljesen ellentétes ideákat nevelt bele. Nem pontosan tudja, hogy valóban hova tartozik. Megkezdődik a kísérletezés korszaka. Annál is inkább, mert kétéves próbálkozás után felveszik az Orvosira. A hullahordó és mentős fiúból egyetemi hallgató lesz. Itt azonnal rátalál hozzá hasonló művészi ambícióval megáldott társakra. Az Orvosi Egyetem lapjának lesz az egyik szerkesztője. Kiáltvány helyett címmel ír bele, ami mindjárt felkelti az egyetem politikai vezetőinek az érdeklődését is. Más események is hozzájárulnak ahhoz, hogy Kántor hamarosan egy Gyorskocsi utcai kihallgató szobában találja magát. Az ordítozó nyomozók mindent részletesen tudnak az életéről. Már évek óta figyelik, és próbálják bekeríteni. Kántor alig hisz a fülének és szemének. Úgy tűnik, baráti köre tele van besúgókkal. Ettől kezdve Kántor radikálisan megváltozik, és tudja, hogy meg kell védeni önmagát az ellenségtől. És az ellenség mindenütt ott van.   

A titkosrendőrségtől zaklatva és megfélemlítve, az egyetemről való kizárásától rettegve, a társadalmi szférákból kivetve, a szülői házból kiparancsolva, előadói működésétől megfosztva, saját klubjából kirúgva, vidéki magányba menekülve, a falaknak, fáknak és halaknak énekelve, szűkös körülmények között tengeti életet, a kallódó művészek ismert kategóriájához illően. Végül kéri elbocsátását az egyetemről. Még csak 25 éves, de már úgy tűnik, hogy végponthoz jutott. Klausztrofóbiás szorongásai miatt nem mer se buszra szállni, se a metróban utazni. Minden zárt helyiségben fél.

A félelmet csak az ivás és a szerelem oldja fel. A züllés veszi át a vezető szerepet eszmei zűrzavarában. Csak a kocsmákban és az ágyban érzi magát jól. Írásaival, verseivel, dalaival is azt az életformát szentesíti. Csak azt nem tudja még, hogy hamarosan érte jön egy megváltó szellem, hogy magával ragadja. De amikor ez megtörténik, valamikor 1976 tavaszán, a David Zackkal való találkozása után, Kántor már tudja, hogy nagy változások elé néz. Akkori barátnőjével, Zsuzsával és egy hónapos pulikutyájukkal, Bögrével, vágnak neki az útnak. „Megkezdődött a nagy kaland” — vési be noteszába a romantikus művész. Később tanulmányútnak titulálja.

Egyéves párizsi utcai énekesi működése után vándorol ki Montrealba. Először itt is csak tengődik, de aztán valahogy eljut Portlandba (Oregon, USA), és David Zack patronálasában szélesedik ki művészeti pályája. Tűzvésznek is nevezhető gyorsasággal, Monty Cantsin open-pop-star nevében tesz bizonyságot Kántor a tehetségéről. Hamarosan megtanulja a nevét a nemzetközi kapcsolatművészeti hálózat, valamint akció- és médiaművészeti körökben is hírnevet szerez.

„Blood Campaign”-ként ismert vérakció sorozatát is Montrealban kezdi el. Ebben az a lényeg, hogy előadásai alkalmával vérét vagy megpróbálja eladni, vagy ráfröccsenti valamire vagy valakire. Ebből hamarosan egy olyan folyamat bontakozik ki, amely Kántor számára letartóztatásokat és börtönbüntetéseket jelent. Ezzel is növekszik hírneve. Montrealbol New York-ba költözik, ahol a Lower East Side vezérévé kiáltja ki magát.

Közben, 1979-ben, megalapítja a neoizmust, ami tulajdonképpen élete főműveként is felfogható akkor is, ha sokak mások munkája járult hozzá a neoizmus kiformálásához. Kántor létrehoz egy neoista halózatot, ami nagykövetségeken, konzulátusokon és kutatóközpontokon keresztül funkcional. Beindítja a lakásfesztiválokat is. Munkájára jellemző, hogy rengeteg élményét építi be kora ifjúságából. A kommunista kultúra világa fontos része lesz művészetének és így a neoizmusnak is. A neoizmusba minden belefér jelszóval Kántor nem szab semmilyen határt a mozgalomnak. „Csinálj mindent a Neoizmus nevében” — ezzel a leegyszerűsített jelmondatos megfogalmazással kezdődik el a mozgalom, ami egy lokális kis csoportból egy pár év alatt nemzeközi sereggé nő. Kántor megtalálta a kellő formulát, s mindent megtesz, hogy az események a terveknek megfelelően történjenek. Állandóan úton van, összeesküvő társaival találkozik, tárgyal, tervez, publikál, előad, kiállításokat rendez, zenekarokat alakít, mindent dokumentál videón. Életére jellemző, hogy bárhová érkezik, mindjárt egy szerelmi kalandba fog. A Neoizmust „love story”-ként is definiálja.

New York-ban együtt él Krista Goddessel, aki Kántor munkapartnere is. Néha fotómodell, néha táncosnő, néha kerttervező, de leginkább magas intenzitású és izmos istennő. Hamarosan Krista lesz Kántor három gyermekenek anyja. 1990-ben megszületik Jericho. Már a terhesség idejere visszaköltözik Krista Torontóba, és István hamarosan követi. Így megint új környezetbe kerül. Nehéz megmondani, hogy hiba volt-e Kántornak visszaköltöznie Kanadába akkor, amikor csillaga legjobban tündökölt New York egén. Nem is ő választotta így. Életének legfontosabb momentumait mindig a nők határozták meg. Az elindulástól a mai napig. 1992-ben Babylon, 1995-ben Nineveh születik meg, és így összeáll a Kántor Család, egy performance-csoport, amely sok más baráttal és meghívott vendégművésszel bővül. Kristának fárasztó a sok utazás, és feladja művészi életét. Krízis áll elő, és a családi élet megszakad, vagyis különváltan folytatódik. Ez egy ideig depresszióba sodorja mindkettőjüket, de hamarosan újjáalakítják életüket. Kántor az irodájában lakik és dolgozik. Rengeteget ír, a Neoizmust próbálja definiálni, azaz teljesen meghatározhatatlanná tenni. Ehhez gépeket is felhasznál. Irodai irattartó szekrényeket mechanizál, és kompjuterek segítségével kontrollál. Megalkotja azt a gépezetrendszert, amelynek a modelljét a világot behálózó irodai bútorok és a hozzátartozó információs eszközök alkotják. Ez megint egy főmű, amelyhez a MachineSexActionGroup munkája társul. Anyagi problémákkal való állandó küzdelmei szabnak határt Kántor mindig nagyszabású terveinek. Leginkább forradalmárnak szeret bemutatkozni, de nincs pénze, hogy finanszírozza a kiadásokat. A gépkorszakot egy megújult videokorszak váltja fel. Kántornak végre van saját montázsoló kompjuterje, és otthonában készíti díjnyertes videóit.

A 90-es évek elejétől kezdve szinte minden fesztivalon díjakat kap, miközben a bíróságokon védi magát a múzeumokban végrehajtott véres tetteiért. Miközben majdnem minden nagyobb múzeumból kitiltják, művészetét egyre több elismerés éri. 2004-ben megkapja Kanada legmagasabb állami kitüntetését, a Főkormányzói díjat. Ez óriási botrányt okoz nemcsak művészeti berkekben, de az egész országban. A média felháborodással veszi tudomásul, hogy Kántort ilyen nagy rangra emelték, és sokan követelik, hogy vonják vissza tőle, hiszen inkább sötét börtönt érdemel, mint pénzzel járó díjat. Még Osama Bin Ladennel is összehasonlítják munkáját. A New York Times készít vele interjút, amelyben Kántor többek között elmondja, hogy ki van tiltva az USA-ból.

A díjünnepségre Kántort kivételesen beengedik a Kanadai Nemzeti Múzeumba. Hat speciálisan képzett őr kíséri állandóan a művészt, ahogy a bársonyszőnyegen a színpadra lép. A többezres nézősereg ünneplő tapsviharára Kántor elmosolyodik, és aztán jobb kézzel „megáldja” őket: Amen!