Szigeti Gergely fotói:

Kacsó Fugeçu fotói:

Hanti Krisztina: Köszöntöm a kedves közönséget az Írószövetségben. Ma Kiss Csaba Hazatérés Dániába című drámájáról szólunk, két különböző színházi előadásról, két elképzelésről, két különböző díszlettervről. Ahogy talán a címből is kitűnik, a darab Shakespeare Hamletjének az újragondolása. Vendégünk: Kiss Csaba író-rendező, Csanádi Judit díszlettervező − akinek ezúton gratulálok legfrissebb nemzetközi elismeréséhez — [World Stage Design-díj, Szöulban — a szerk.] és Szakolczay Lajos irodalomtörténész.

Veszprém és Győr színháza tűzte műsorára a darabot. Az író és rendező egy személyben: Kiss Csaba mindkét alkalommal gyökeresen másfajta előadást hozott létre. Alapvetően azok a kérdések, drámai fordulópontok érdekelték, amelyek a Shakespeare műben is benne vannak, így a HATALOM, BŰN, BŰNHŐDÉS az ERKÖLCS problematikája. A cselekmény nagyjából megegyezik a Shakespeare mű cselekményével, de minden jelenetben vannak eltérések. A legszembetűnőbb, hogy itt Claudius a központi figura, a dráma gyújtópontjában Claudius és az ő belső világa áll, és nem az önemésztő Hamlet a főhős. De az eltérések sora folytatható például azzal, hogy Hamlet, aki itt Hercegként szerepel, nem a szellemtől tudja meg a gyilkosság tényét, hanem saját apjától, aki haldoklik. A te történetedben Csaba Claudius beismeri a gyilkosságot a Hercegnek, sőt Gertrúd alakjából is élesebben kirajzolódik, hogy cinkos a gyilkosságban stb. Én úgy értelmezem a te darabodat, hogy olyan, mint egy időkapszula. Tehát, hogy ez is egy Hamlet-történet, lényege pedig az időbeliségben van, abban, hogy a jelenben meséltetik el. Szerepel egy mondat az eredeti színlapon a darabról írt jellemzésedben, ami segít erre rávezetni, hogy tulajdonképpen a történetben a rendszerváltás kori önmagunkról, pozíciónkról, viszonyulásainkról van szó. Nem nagy kockázat az aktualizálás? A keletkezéstörténet felől talán érthető lehet az elképzelésed.  

Kiss Csaba: Pályám első rendezése a Hamlet volt, és már akkor is Judit tervezte a díszletet. Ez sok mindenre magyarázat. Tíz évvel később, 2004-ben úgy gondoltam, hogy megérett az idő egy újabb Hamlet rendezésre, mégpedig azért, mert úgy éreztem, hogy a 2000-es évek eleji állapot Magyarországon felkínálja azt az alkotói lehetőséget, hogy megvizsgáljuk a viszonyunkat az ethoszhoz, az általános erkölcshöz. Megkerestem Zsámbéki Gábort, hogy szeretnék egy olyan Hamlet előadást színre vinni a Kamrában, amelyik arról szólna, hogy egy fiatalember a rendszerváltás után kimegy Dániába, egy külföldi egyetemre, ott eltölt 7-8 évet, tanul, okosodik, világot lát, majd hazajön Magyarországra és itt egy teljesen szétbarmolt, erkölcsileg szétesett, a túlélésért küzdő országot talál. Ahol már nem az a kérdés, hogy bűn vagy nem bűn, hanem hogy lebuktál, vagy nem buktál? Ha nem buktál le, akkor nem bűn. Tehát iszonyatosan relativizálódott az egész hazai világ. És ez a fiatalember azzal a lelki nemességgel és azzal az értelemmel, amit ő 7-8 év tanulással összeszedett, azért kényszerül folyamatos belső vitára önmagával, azért kényszerül monologizálásra, mert senki sem érti, amit mond. „Lenni, vagy nem lenni”, nem ez a kérdés, hanem, hogy mennyiért lenni, hogyan lenni? Így akartam a Hamletet megrendezni, és Zsámbékinak tetszett az ötlet, de elmeséltem még Osztovits Leventének is, aki osztályfőnököm volt az egyetemen, a dramaturgián és utólag mi nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ő azt mondta nekem, hogy „Csaba ezt miért akarja belerendezni a Hamletbe, miért nem írja meg?” Ritkán van az embernek ilyen szózatszerű érzése az életben, abban a pillanatban megértettem a feladatot. Tehát, igazából egy rendezői koncepciónak és egy tanári útmutatásnak az eredménye a Hazatérés. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt önálló, saját alkotássá tenni, hogy ne Shakespeare parafrázisa legyen. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy ennek a mai kornak ki a hőse? És rájöttem arra, hogy ennek a mai kornak a Claudiusok a hősei. A Hamlet, csak mint mementó érdekes. Volt idő, amikor a Hamlet dilemmája volt „a” probléma, ma már Claudiusnak az önmagával való találkozása az. […]

Hogy így írtam meg, nagyon tudatos választás volt. Shakespeare írt egy dolgozatot arról, hogy mi az értelmiségi ember viszonya a hatalom bűneihez, én írtam egy másik dolgozatot ugyanezen kérdés másik oldaláról, és megpróbáltam megírni ebben egy erkölcstelenebb Claudiust, mint a saját kora és egy erkölcsösebb Hamletet, mint a saját kora. De nagyon fontos volt, hogy aki olvassa, vagy nézi, az érezze azt, hogy Shakespeare-hez képest is változott. […]

Hanti Krisztina: Mi ösztönzött abban, hogy nem sokkal az ősbemutató után — azon kívül, hogy a győri színház igazgatója megkeresett — újra elővedd és megrendezd a történetet, és valami teljesen mást hozz létre? Nem voltál elégedett magaddal, túl akartál lépni a korábbi rendezéseden?

Kiss Csaba: Nekem tetszett ez a kihívás. Úgy éreztem, hogy a veszprémi előadásban a rendező túlságosan meg volt illetődve az írótól. A rendező túlzottan visszafogott volt és azt mondta az írónak, hogy ez most a te premiered, legyen meg a te akaratod. […]

Érdekes lélektani momentuma a rendezésnek, hogy annyira büszke voltam, hogy tengerparton kezdődik a darab, milyen gyönyörű az egész, férfi és nő szaladnak a homokban. És lementünk Zeke Edittel, ő tervezte az előadás díszletét, álltam a színpad közepén és arra gondoltam, mint rendező, ki az a barom, aki tengerpartot ír a színpadra? Mert ha a tenger ott van a nézőtéren, nem jó, ha hátul van, akkor hátrafelé kell játszani, oldalsó tengert meg még nem találtak föl. Melléktenger. [itt nevetés — a szerk.] Viszont, hogy a kérdésre válaszoljak, az volt a győri nekiveselkedés oka, hogy a veszprémi előadás egy történelemre kacsintó előadás volt. Arról szólt, hogy ezek a dolgok mindig így voltak, adott helyzetben tisztességesek voltunk vagy nem.  Győrben egy sokkal modernebb kérdést akartam feszegetni.

Hanti Krisztina: Ezzel szemben mit mondott a győri előadás?

Kiss Csaba: Az előadás azt mondta, hogy minden nép olyan vezetőréteget érdemel, amilyen ő maga, tehát ez a vezetőréteg is mi magunk vagyunk. Ezen belül még annyiban merészebben léptünk az aktualizálás felé, hogy Veszprémben a dán trón nagyon szép bútordarab volt, aranyozott, párnázott, mint egy bársonyszék. A győri trón az pedig egy múzeumi tárlóban lévő, egy plexi kockában lévő sámli volt. Ez is meg a korona is és az összes többi állami szimbólum arra utalt, hogy Claudius az államiság jelképét becsüli le. Amikor követelték tőle a trónt, berúgta a múzeumi tárló oldalát és odadobta a sámlit Horatoinak. Bár ugyanaz a Gáti Oszkár játszotta Claudiust, a veszprémiben sokkal erőteljesebb a hedonizmusa, lehet érezni azt, hogy emberek nemcsak azért bűnöznek, mert bűnözők akarnak lenni, hanem azért mert valami többet akarnak az élettől. A veszprémi Claudius sokkal jobban örült a bűn gyümölcsének, a győrit valami titkos bűntudat foga rágta. 

Szakolczay Lajos: A veszprémi előadásban fényekkel szépen bevilágított, nagyon súlyos díszletet láttunk. Vár, börtön, kastély. A győriben az a legszembetűnőbb — Judit ugye eredetileg építész —, hogy lécekkel, kis kivágásokkal hogyan lehet megnövelni a teret. Hogyan lehet egy lógó „üvegkoporsót” a térbe betenni, közben valaki benne fekszik, és onnan beszél, és amit mond, a térben is visszhangzik.  Ezáltal modern, tiszta előadás lesz!

Csanádi Judit: A letisztuláshoz az vezetett, hogy mindaz, ami érték volt a veszprémiben, az megmaradt, de nem elmondjuk, hogy ez egy vár, hanem egy más eszközzel a „várság”-nak egy más szintjét érzékeltetjük.

Szakolczay Lajos: Egy teljesen nyitott teret látunk. Kiderül ebből a rendezettségből, hogy építész a rendező; tehát az egész olyan, mint egy konstruktív építmény, sőt ékítmény. Ha megnézzük azokat a díszlettervezőket, akik képzőművészként is munkálkodtak-munkálkodnak — Jovánovics Györgytől kezdve a révkomáromi Kopócs Tiborig vagy a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándorig, mind-mind a szakma jelese — láthatni azt a pluszt, amelyet a színházi tervezésük hordoz.  

Csanádi Judit: Ha a veszprémi előadás nem lett volna, akkor ez az előadás nem így jön létre. Annak az összes tapasztalata benne van, de mindenképp akartunk abból vetkőzni, és valami más irányba menni. De a maisága alapvető cél volt. Most végignézve a terveket tudatosult bennem, hogy egy csomó fokozaton ment végig, míg levetett magáról mindent. A lejtős felület, aminek az alváza főszerepet játszik nagyon sok jelenetben, ez a placc eredendően egy kikötői lepusztult raktárépület volt az első felvetésünkben, emlékszel? [ti. Kiss Csabának — a szerk.] Kitört ablakokkal, mint egy gyárépület a tengeri kikötő szélén. És ha észrevettétek, a lejtő szélén, ahol Hamlet ül, ahova mellé guggolt az Oszi, [Gáti Oszkár Claudius szerepében — a szerk.] ott van egy kis lépcső. És ez a lépcső maradt abból, amitől azt érzed, hogy építmény, semmi több. Csak maradt egy olyan fokozat, hogy lejjebb. Valamitől lejjebb. Sokáig alakult ennek a téglatestnek a formája, de semmi nem véletlen benne. A darab elképzelésével teljesen együtt formálódott. Teljesen torz, nem trapéz, nem téglatest, minden oldala más és máshogy emelkedik ezáltal. És az összes viszonylatában ilyen. Láttátok, amikor Horatio fölment és a király le, helyet cseréltek. És ez olyan dinamikát tud adni!

Szakolczay Lajos: Gondolom, a forgószínpad is közre játszott, mint lehetőség — statikus színpaddal sokkal nehezebb mindezt megvalósítani.

Csanádi Judit: Abszolút. Aki elől volt lent, az mindjárt hátul lesz fönt. Egy ilyen renitens módon elhelyezett szögletes forma olyan pozícióváltást enged meg! Ami még szándékos volt, azért van az üveg trón és az üveg sír is, mert, hogy úgy mondjam ez tisztult le. A történelmet bezártuk egy üveg alá és már csak így nézünk rá, semmit nem értünk belőle. Teljesen elhagyjuk azokat a tízparancsolatokat, amiket a történelemből hoztunk. És nem sámli! [ti. Kiss Csabának — nevetés — a szerk.]

Néző 1: Zongoraszék, nem?

Csanádi Judit: Nem, ez sokkal szellemibb tárgy. Magában hordoz több ezer évet. Egyértelműen kecses darabnak találom.