2010 tavasz
Áfra János

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Áfra János









Kortárs képzőművészet Sárospatakon
Panorámakép a városról
Vajon milyen formában és minőségben tud megnyilvánulni ma a kortárs képzőművészet Sárospatakon? Kik azok, akik a helyi művészeti atmoszférát igyekeznek mozgásban tartani, és bekapcsolni egy országos vérkeringésbe? Mit érezhet ebből a városba érkező képzőművészetre fogékony látogató? 2009 augusztusában zajlott le a tizedik Sárospataki Nemzetközi Képzőművészeti Szabadiskola, melynek keretében jubileumi kiállítás is nyílt az alkotó növendékek munkáiból, a Patak Csoport pedig tizenöt éves fennállását ünnepli az idén, így aktuálissá váltak az ilyen, és ezekhez hasonló kérdések.
Úgy tűnik számomra, hogy Sárospatak már nem csak klasszikus értékei — a vár, a kollégium, a templomok, a számtalan szobor vagy emléktábla — miatt lehet különleges az ide érkező turistának. Már nem is pusztán a város összképéhez jelentősen hozzájáruló organikus Makovecz-épületek1 teszik érdekessé a szépre érzékeny ember számára ezt a várost. Természetesen a szépről beszélve nem a Bodrog parton kialakított „Térplasztikai parkra” gondolok, a maga féltucatnyi szétdobált, sematikus szobrával, de nem is kizárólag a Sárospataki Képtárra, ahol Domján József grafikusművész és Andrássy Kurta János szobrászművész értékes, és izgalmas munkáiból láthatnak állandó kiállítást az érdeklődők.2
Az organikus építészet antropozófikus gyökerű, szerves gondolkodásával meglátásom szerint sokkal termékenyebben fuzionál a város kortárs képzőművészei által képviselt szellemiség, és az általuk végzett alkotótevékenység, mint a már-már áttekinthetetlenségbe torkolló személyiségkultusz, ami a szakadatlan szoborállításban ölt testet. Ez a hagyományőrzés szépnek és nemesnek is mondható, ám egy szinten túl biztosan célt tévesztett vállalkozássá válik. Míg a betondzsungelből, vagy a parkok teréből kimagasodó magányos plasztika valóban hatni tud, addig a szoborerdőkben eltéved a tekintet, hiszen kevésbé képes koncentrálódni a figyelem. Egyszerűen nincs időnk megállni, ha mindent látni akarunk. Márpedig a legtöbb turistában ott van ez a csillapíthatatlan hajtóerő, a megismerés utáni vágy, ami nem mindig társul az elmélyülés igényével. A lehetőségek sokasága miatt elmélyülni nem tudó érdeklődő így a felszínes szembesülések láncolatába révedve keveset tesz sajáttá a klasszikus emlékművek egyediségéből. Belefeledkezik a sokaságba.
A kortárs képzőművészek gyakran éppen azt a határpontot keresik projektumaikban, ami a mindennapi élményeken túli, kollektív tapasztalatokra mutat, ám egyben valamiképpen mégis mindenki számára sajáttá tehető, személyes információt hordoz. Ezután már gondolom, világos, hogy mikor termékeny kortárs alkotói tevékenységről beszélek, elsősorban a Patak Csoport helyi alkotóira, a szabadiskola tanáraira, valamint Fazekas Balogh Istvánra gondolok, hiszen többnyire ők azok, akik olyan kiállítások összeállításán és projektumok megvalósításán dolgoznak, melyek egyaránt képesek lehetnek megszólítani a magas művészetre érzékeny szakmabelieket, a város kortárs gondolatokkal beoltható egyszerű polgárait és a mindenre kapható, kíváncsi turistákat is. Ráadásul az időszaki kiállítások fontos platformot jelenthetnek a régió értelmisége számára, és egyben találkozási pontot a pályakezdő képzőművészeknek is.
A Patakról néhány szóban
A Patak Csoport mint szuverén művészeti közösség értelemszerűen a Patak Művésztelep tagjait foglalja magába, akik ma már valamennyien kapcsolódnak bizonyos mértékig Sárospatak városához, ám ez korántsem volt kezdettől így. Az okiratok szerint a Patak Művésztelep hivatalosan 1994. április 1-jén alapult, a Sárospatak melletti Dorkón, ahol az alapítók Aknay János, Puha Ferenc és a névadó elnök, Somogyi György festőművészek, továbbá Dr. Hann Ferenc művészettörténész, muzeológus egyéni útkeresésük és több korábbi művészi csoportosulási kísérlet után termékeny együttműködésre szövetkeztek az alkotás szabadságának jegyében. Az alapító okirat szerint Császár Józsefné Fekete Mariann mint ügyvezető, Orosz Ida pedig mint társtulajdonos vett részt a telep létrehozásában, és bár Gubis Mihály (1948-2006) képzőművész neve nem szerepel az okiratot aláírók közt, a hivatalos publikációk később őt is az alapítók közt tartják számon.3
Bár a csoport tagjainak pályaképei meglehetősen különbözőek, az általánosságban elmondható róluk, hogy valamennyien progresszív alkotók, akik önálló formanyelven dolgozva, a divatjelenségektől függetlenül, szuverén módon akarnak művészetet létrehozni. Ez nagyon általános meghatározás, de legalább azokra is igaz, akik később csatlakoztak a csoporthoz. 1995-ben Kéri Mihály és Penyaska László, 1999-ben Nádasdy János, illetve a német Wolfgang Nickel, 2005-ben pedig Szemadám György, feLugossy László, Csetneki József képzőművészek és Novotny Tihamér művészettörténész4, majd végül Wrobel Péter képzőművész csatlakoztak a közösséghez. Bár a művésztelep jelenleg Sárospatakon működik, arra még nem volt példa, hogy mindenki itt lett volna a városban a csoport tagjai közül.
A „Patak” név nem Sárospatak városának nevéből eredeztethető, hanem szimbolikus fogalom, amely az alkotói csoport által képviselt szellemiség megragadására szolgál. A patak megjelenik, majd eltűnik, és hirtelen tűnik fel újra a felszínen, egy másik helyen. Duzzad, csörgedezik, kis medret váj magának, táplálja a földet, majd ismét elmerül benne. A társaság alkotói tevékenysége is ilyen változó jelenségként nyilvánult meg másfél évtizedes története során. Az összefogás terve Somogyi György szigetszentmiklósi műterméből indult, majd művésztelepként Dorkón valósult meg, hogy aztán az ezredfordulón Fonyba kerüljön, Gubis Mihály portájára, 2003-ban pedig Sárospatakon lelje meg névleges, ám talán korántsem végleges, vagy legalábbis nem kizárólagos otthonát. Az alkotók nyáron vagy késő ősszel gyűlnek össze, hogy egy társaságában, egymás instrukcióit hasznosítva dolgozzanak, de csak az utóbbi években jelent számukra átmeneti és néhányuk esetében tényleges otthont is Sárospatak városa, ahol a város kortárs képzőművészeti alkotásokkal való belakására a galériák kiállításain túl néhány alkotó formabontóbb lehetőséget is talált.
Egy meghiúsult terv
Mert lehet nagyban is gondolkodni, ahogy ezt Csetneki József, feLugossy László és a Patak Csoporthoz érintőlegesen kapcsolódó sárospataki képzőművész, Fazekas Balogh István igyekezett megmutatni a Sárospatakon élőknek. Ám az ideológiai gyökerű félreértések ma sem hagyják érintetlenül a művészetet, különösen, ha valami jelentős dolog készül megvalósulni.
A képzőművészek három grandiózus alkotás létrehozását tervezték, melyeket egy meghatározott térkoncepció szerint szerettek volna elhelyezni a belvárosban. A sorozat első műve feLugossy László, a második Fazekas Balogh István elgondolása alapján készült el, hármójuk közös alkotómunkájával. Háromszor is ecsetet és hengert ragadtak, majd előzetes terveik alapján együtt kezdték feltölteni színnel a hatalmas kamionponyvák felületét. Az első két munka, ha nem is a tervezett módon, de az akadályok ellenére helyet kapott a város egy-egy lakótömbjének tűzfalán. A harmadik azonban, amely Csetneki József tervei alapján készült el, és került ki 2008. október 18-án, a frissen felújított Újbástya Rendezvényközpont falára, végül nem maradhatott ott, és Sárospatak más épületén sem, valaki ugyanis valamit nagyon félreértett. A három képzőművész nagyra törő projektjének eredménye a város polgárainak befogadói attitűdjét, lényeglátását tette volna próbára, ám valaki még azelőtt megbukott ezen a vizsgán, mielőtt mások szembesülhettek volna a három kép által konstruált befogadói feladattal.
Kezdjük az eleje helyett a végén, és az időrendiséget feledve vegyük sorra Kelet-Magyarország legnagyobb kültéri festményeit, melyek közül csak kettő talált otthonra Sárospatakon, a harmadik pedig végül 2008. december 3-án, a miskolci Avasi Gimnázium üvegezett átriumos udvarán lelt hálás közönségre. A Városi Kép III. (Madártamga) című munkán érezhető konstruktív gondolkodásból adódó horizontvonal-nélküliség erőteljesen szimbolikus jelleget kölcsönöz e műnek. Felidézheti izzó fémlemezek térbeli szerkezetét, vagy akár tolómérők és más szerszámok felületén megtörő fény narancsos játékát, de ettől még semmiképp sem rokonítható politikai-ideológiai jelképekkel. Azonban sajnos akadt olyan hivatalnok, aki ezt másképp gondolta, horogkeresztet, és ugyanazon a képen sarló-kalapácsot vélt felfedezni.5 Mindez már önmagában is bonyolult gondolkodásmódot, és komoly szakmai teljesítményt jelentett volna a tervező részéről, ám a tréfát félre téve be kell látnunk, hogy ez az ideológiai szimbólumokat képbe imagináló álláspont teljesen megalapozatlan. Vélhetően egy a félreértéseket megelőzni próbáló, épp ezért túlzottan gyanakvó, kortárs művészetektől ódzkodó elme szüleménye.
Valójában a sematikusan ábrázolt madár, mint az emberi alkotótevékenység történetét végigkísérő szakrális jelkép, a szabadság, a felemelkedés, a költői ihlet, és a látnoki tudás kozmikus szimbóluma aktualizálódik újra a képen. Narancsos árnyalata a Nap, mint a legmagasabb energia közelségét, a teljesség elérésének lehetőségét idézi meg, több mitológiai narratívát emelve az elsőre nonfiguratívnak látszó kép értelmezési horizontjára. Csetneki József saját tervét magyarázva elsősorban a turulmadarat és magyarsághoz kapcsolható mondákat látta fontosnak megemlíteni a munka inspirálójaként.6 A kompozícióból kiolvasható kereszt vagy X tovább árnyalja a forma szimbolikus jelentőségét, hiszen az, mint a világrend középpontjának meghatározója, a kozmosz térbeli felosztója jelenik meg a képen. A szimbolikus mű szabad térben való installálása így egyben az épület valamiféle városcentrummá emelését jelenthette volna.
Okkal tarthatjuk ezt a munkát az alkotásnak tulajdonított szellemi erő ars poeticájának, amelyből érződik a tervező tradíció iránti tisztelete. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a festészet napján való felavatáshoz egy sámáni allúziókkal terhelt, de talán az iróniát sem nélkülöző performansz is kapcsolódott. Miképp a sámán, úgy a művész is valamiféle közvetítő szereppel bírhat az emberi világ és a magasabb szférák között? Érdekes lenne most zarándokúton sétálni Csetneki munkájától a feLugossyéhoz, majd onnan tovább a Fazekas Baloghéhoz azon tűnődve, miképp kapcsolódnak össze ezek a hatalmas kompozíciók egy átfogó festészeti hitvallásban, valami magasabb, éteri síkon… de ha már nem sétálhatunk a térben, legalább a szavak szintjén lépjünk tovább ezen a megálmodott zarándokúton.