A Palócföld Könyvek sorában jelent meg az elmúlt év végén Zsibói Gergely Napborulás című prózakötete. A szerző saját vallomása szerint egy évtizedes munka tíz remekét tarthatja a kezében az érdeklődő olvasó. Gyors fejszámolás után az is kiderül, hogy az említett évtizednek minden esztendőjére jut egy-egy meghatározó írás, ami helyet kapott az iménti kötetben. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindennek a terméketlenség az oka, inkább tekinthetjük Zsibói Gergelyt  olyan fiatal írónak, aki munkásságát, életkorát és szellemiségét tekintve éppen a rózsafüzér egy tizedénél jár mindössze, és korántsem egykötetes íróról van szó, hiszen a 2007-es Csönd-szilánkok című munkájával bizonyította, hogy „alkotásai szinte kivétel nélkül magukban hordoznak egy primer olvasaton túli olvasatot, arra ösztönöznek, hogy újra és újra kezünkbe vegyük, rétegei felfejtésére vállalkozzunk.” Az imént említett verseskötet és a most megjelent prózakötet témaválasztásában, motívumaiban is sok rokonságot mutat. A próza forma nagyobb szószabadságot enged, a túlbeszélés veszélyeivel, amíg a versek behatárolt formái zsugorításra ösztökélik a szerzőt. Zsibói Gergely mindkét műfajban megtalálta a mondanivaló kifejezésének optimális formáját és rendjét. Teheti azért, mert a sorok, mondatok egyfolytában olyan személyességet sugároznak, amelytől nem függetlenítheti magát az olvasó, folyton-folyvást odaképzeli a szerzőt, és próbálgatja-illesztgeti a történetek folyamába, de egyértelmű alteregót nem képes számára találni. Ez a fajta írói módszer folyamosan fenntartja az érdeklődést a kötet iránt, és remélhetőleg annak végigolvasásával sem ér véget. Tulajdonképpen egy óriásira növesztett haikuról van szó, mely elindul a szerzőben, utat talál a novellák szereplői, helyszínei között, különleges hangzásvilága végigfolyik a történeteken és az olvasóban visszhangzik tovább hol élesen, egyértelműen, hol pedig lágyan, alig hallhatóan.

   A Csillagok, utak, emberek című novella — személyes honfoglalás — alcímmel az érkezés viszontagságait mutatja be. Az „otthonról haza” érzés, és a két fogalom között megtett út keserédes mivolta, mely során az utazás végállomása nem tekinthető egyértelműen megérkezésnek: „Jól éltünk, viszonylag otthon.” A megérkezés ténye egyben identitáskérdés is: „Amolyan „kirakat-erdélyi-magyarok” lettünk.” A haza a magasban szakrális viszonyrendszere a novella rétegeiben is tetten érthető: „mert nem én jöttem, engem idehoztak, s az Újvilág színes televíziójának magyar szavainak, s vízhatlan parizerének ellenére én otthon maradtam volna. Aki már kiszakadt saját környezetéből, s más elvárás és viszonyrendszerbe kellett beleszédülnie, tudja, hogy igazam van. Gyakran kérdezték, hogy hol jobb, itt vagy ott? A kérdés banális, de mindig igyekszem őszintén válaszolni: itt van az otthonom, és ott érzem magam itthon.”

   Utóbbi a felnőtt válasza, aki utólag megérti az utazás szükségszerűségét mind fizikai, mind metafizikai értelemben. A novella mesélője viszont az a tizenhárom éves fiú, akit „hátrahagyott barátok és nagyszülők hívtak volna vissza”, és akinek önvallomása szerint” az utcák sora ismeretlen rendszerük, titkos egymásba fonódásuk mind elveszettségemet, idegenségemet hizlalták”.

   Az életrajzi megfeleltetések jelentősége vitathatatlan, Zsibói Gergely erős transzszilván gyökerei a novella meghatározó momentumai, de csupán ennek a nézőpontnak a figyelembe vétele megfoszt a hiteles végkövetkeztetések levonásától. A leghelyesebb, ha a novella kulcsmondatát vesszük alapul, s akár axiómaként is értelmezhetjük: „Aztán lassanként mindent megismertem, hogy otthon lehessek”.

   A novellák egyedi jelképrendszere és hasonlósága a már említett kötettel vitathatatlan, az egyes elemek egymásba fonódó, bibliai motívumokat felhasználó sávjai egyes írásokban összetalálkoznak, kiegészítik egymást, vagy új tartalommal töltik meg a történeteket.

   A Pannon apokrif című írás több értelmezési lehetőséget kínál a mondanivaló megragadásához, de leginkább a biblikus szemlélet és motívumrendszer felfejtése lehet az értelmezés kulcsa. Az akarva-akaratlanul Pilinszky Jánosra reflektáló cím megfeleltethető a Csönd-szilánkok Betelt a(z idő)mérték — Pilinszkyre is emlékezve — alcímű versével: „Csillagszögekkel ékes az égbolt, / hízó sötéttel terhes a fény: / arcod ereklye, de már csak egy szép folt. / Ó, mily magányos kereszt az enyém!”

   Az örökös belső tusakodás, a tudás meglétének és továbbadásának keresztre feszülő terhe nehezül a novella hites emberére is.

Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Ekképpen rémlenek föl Pilinszky felejthetetlen sorai a novellát olvasván, s körvonalazódik a változás akarására és annak elhozójára kimondott statáriális ítélet. A helyszín Pannónia provincia az időszámításunk szerinti időszakban, a kereszténység terjedésének idején. Az új vallás elhozójának jutalma a változásra nyitottá válni képtelen nép gyilkos haragja. A prófétaszerep vállalása egyenlő a megsemmisülés vállalásával is, és ez nemcsak a biblikus keretek között értelmezendő mondanivaló, túlmutatva mindezen társadalomkritikai színezete is van. Egy olyan küszködő mikroközösséget láttat, mely nem hisz, és nem is akar továbblátni saját értéktartománya határain, és a betolakodók megváltó gondolataiból megundorodván nem tud különbséget tenni hamis és igaz próféta között, így bármi áron, de kizárja a létét fenyegető eszmét és az eszme hordozóját. „Én szavát szegem, / ha valami mélyből kiált, / én nem hiszek /  már semmi próféciát” — hangzik a szerző Harmincévesen versének záró sora is.

   A vándorbotos ember képe az Ár című novellában is központi helyet tölt be, a hír hozója, a(z vég)ítélet előhírnöke. A falut veszély fenyegeti, a gát elhanyagolva, egy nagyobb eső átszakíthatja, és akkor mindent elpusztít (vagy megtisztít) az ár. Az árvízmotívum azt hivatott szemléltetni, hogy a bűnök következménye mindig büntetés, és a megtisztulás képességét csak az birtokolhatja, aki képes előbb elpusztulni és azután bűnöktől megszabadulva föltámadni. 

Egyetlenként — szemközt a pusztulással  — az képes a maradásra, aki tudatában van a lét megtisztulásának  — egyetlen — előbb leírt módjával. „Szellemfaluvá lett élete színtere. Aztán mégis talált valakit; a templom lépcsején a vándorbotos ember ült − a hír hozója.”

   Az erkölcsi normarend vizsgálatának másik központi témáját azok az írások adják, melyek rejtett vagy nyílt hierarchián keresztül mutatnak irányt helyes vagy helytelen, jó és rossz között. A szerző maga is tanárember, így nagyon jól ismeri a tanár-diák viszony rejtett kódrendszerét, amelyeket az átlagember az iskolából való kiszakadás után igyekszik minél előbb elfelejteni. Ezek a bonyolult viszonyrendszerek és olykor kiéleződő játszmák a hiedelmekkel ellentétben nem mindig a felnőttek javára dőlnek el. A tanár is folyamatos vizsgázásra kényszerül csak más a tantárgyak neve, és az elégtelen eredmény inkább fakad jellemferdeségből, mint a tudás hiányából.

   A Csodaszamár című írás logikai párhuzama egyértelműen a zseniális móriczi Légy jó mindhalálig alaptörténettel mutat rokonságot. A kollégium robosztus képe, a kisdiák feszengése, ha áthág valamely szabályt, a kollégiumlakók egymás közötti bonyolult alá- és fölérendeltségi viszonya, a tanárok miszticizált alakjait látva akarva-akaratlanul újragondoljuk Nyilas Misi történetét, és kimondatlanul megjelenik Bella kisasszony újabb kori alteregója a szerző által jóval merészebben ábrázolt Tünde képében: „Az irodasoron dolgozott, festette a körmét, szőke volt, s nem lehetett több harmincnál. Szóval gyönyörű volt a mi lányoktól elszokott szemünknek. Valami sötét, puha titok lappangott körülötte, ami megborzongatott minket esténként, elalvás előtt, a forró paplan alatt. Győri Miki vele csalja a feleségét! − járt a suttogó pletyka kollégiumszerte, s Andrónyi Kolos − osztályelsőnk − azon a véleményen volt, hogy ilyen nőt nem lenne szabad alkalmazni egy egyházi intézménybe(…)”

   A kötet legnagyobb volumenű alkotása egyben a címadó Napborulás novella. Elnevezéséből fakadóan is valamely értékveszteséget, értékhiány lelepleződését sejteti az olvasóval. Az alaptörténet szerint Zeusz tanár ura beleszédülve saját önbecsülésnek magaslataiba egy óvatlan pillanat következményeképp (vagy talán a Moira büntetése miatt) lebucskázik az önteltség olümposzi magaslatáról, és arra kényszerül, hogy attribútumaitól megfosztott istenként, halandó ember módjára boldoguljon és szembesüljön azokkal az érzésekkel, melyek bukása előtt meg sem érintették. Bűntudat, magány, félelem, kegyvesztettség, megalázottság, amivel találkozik, s megtanulja, oktatóból nagyon könnyen oktatandóvá válhat, ha nem figyel. De megtanulja azt is, hogy ez a lefokozódás kell ahhoz, hogy megtalálja a szerelmet, és képessé váljon az empátia érzésre. Mindehhez jótékony segítséget is kap az arctalan Fátum személyében. „Valami fanyar-édes kedvvel temette magába a tegnap Zeusz-érzését, s hagyta felnevelkedni magában a magányt (…) mert a tegnapi nap valami öregedő bölcsességet érlelt benne.”