2010 tavasz
Czapáry Veronika
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Czapáry Veronika
A meg nem érintett kövekkel beszélget
Belenyugszom a fájdalomba.
Tudom, mikor kell abbahagyni, húsom ezen a reggelen is kövekkel ébred, gyönyörűen sugárzik, én szeretem őt, és nem fehér. Emlékszem a visszafojtottakra, a semmi angyalszárnyai sikítoznak bennem, tudod, ez megint az a reggel, amikor minden mindegy. Felébredek, öntudatra ébred a testem, átfut rajtam a kód, ma is egy nap, amit egészen végig kell csinálnom. Kimegyek a teraszra, nézem a fényeket, elégnek, egy utolsó világ sorcsapásai, visszafekszem, érzem, nincsen erőm, mégis fel kell kelnem.
Aztán a káosz, az egyetemes káosz mutatja meg nekem.
A félelem megtalálja a köveket, és létezik. Úgy zajlik a kommunikáció közöttünk, lazán és érthetetlenül, hogy nem mondunk ki semmit, pedig ha neki mondanád, de neki se tudnád mondani, az elveszett történetet a megtalált kódokról, pedig én meg akartam volna találni mindet, az aranyhalakat is, vagy egyáltalán, beszélgetni kezdek az asztalterítővel, valaki kell, hogy szórakoztasson, mikor ébredünk fel, kérdezem tőle, ragasszuk össze az álmokat, mondom, hogy ez mennyire jó ötlet, sikítozik, ezen én is elcsodálkozom, erre mégsem számítottam. Ő ragaszkodni kezd hozzám, pedig én eltaszítom, mégis egyre közelebb jön, hiába beszélek neki naphosszat arról, hogy ezzel tönkretesz mindent, hát nem érted, mondom, hogy tönkreteszel mindent, csak bámul, én szeretkezni akarok vele, ezt nem merem elmondani. Örül, mert megőrült, mint régen, tudod, gondolom, ahogyan régen tettük, amikor jó volt, és egyszerűen csak egymásban ér minket a reggel, te örültél-e annak, kérdezem, nem válaszol, a fehérség iderepül hozzám, azt képzelem, angyal vagyok, és semmi más nem marad, csak az eszeveszett magány.
Átlátszó a teste, a kivilágított hajnalokkal beszélget, mindig ezekről beszél, értelmezhető áron, mi lenne, ha elátkoznánk őt, a haját, a tekintetét, az összes percét, el kellene mesélnie, de nem szólal meg. Az állandó érzékelésben elvesztem, hogy mikortól kezdődik ő, és hol vannak azok a határvonalak, amik soha nem teljesülnek. Nem tudom, hogy a tegnapok vagy holnapok fájnak-e, elvesztem, menthetetlenül, pedig eszeveszettül keresem őt, suttogod, és rám hajtod a fejed.
Ne csináld velem, kérlek, könyörgök, ez nekem sokkal jobban fáj, pontosan átélem, nem tudom, ez mit jelent, elfelejtem. Átérzek benne mindent, minden gondolatát.
Léteznek az angyalok, mondja, és én mindig teljesen elfelejtem, összegabalyodok a szavakkal, aztán veszekszem, az utolsó esélyem, mintha nem lenne soha többé semmi, mintha nem jönne ki az időből, a képből, a térből, mintha nem lenne minden teljesen mindegy. Akkor látta az álmot.
Halkan beszélget. Hihetetlenül mindegy.
Akkor sem lesz vége, ha megteszi. Az angyalokkal jó beszélgetni, ha lehetőséget adnak rá, az angyalok úgysem értenek ebből semmit, mondod. Lefekszel az ágyra, mosolyogsz, beléd hasít az, hogy szeretlek. Egy mozdulat, mint Apáé, tudod, függőségben vagyok, akarom, hogy simogass, simogass reggelig.
Közben tudom, hogy elélvez. Bármit is mondhatnék.
Egész nap gondolkodom, egész nap várok, te pedig elvárod, hogy teljesüljön, minden meglegyen, hogy sikerüljön. Most ebben az országban akarom, azt akarom annyira, amit te akarsz. Minden reggel rólad álmodom, ébren. Az őrületbe kerget mondataival, minden energia vele van.
Látom rajta, hogy szerelmes, elvárja, hogy kinézzek az ablakon, kinézek az ablakon. Mosolygok, a virágok is szerelmesek, már régen túl vagyok a szerelmen, az angyalokra gondolok, az angyalok lágy és áttetsző lépteire, fülembe súgták a lehetetlent. Élvezem, mert ez a test fájdalma, a világok és a hófehér szikrázó nap az élettelen lét. Erőteljes fényben hajol ki az ablakon. Látom az utcát, fényben ég ilyenkor minden. Én mindent látok, a többi arcot is, az eszméletlen fényt az ötödikről. Az utca gyönyörű, mondom és megsúgom, hogy szeretek szaladni a napsütésben, érezni, ahogyan a fény fúj, átlátszónak lenni.
Nem, ezt minden reggel meg kell tennem, és úgy szeretem. Reggel és este, a szikrázó fényben kihajolsz, rózsaszín a tested, én így szeretlek.
Nem tudom elmagyarázni, mégis mindig felébredek, olyan teljesen, mintha anya teste is csak arra vágyódna, hogy legyen ott valami a tökéletes fehérségben. Reggel boldog vagyok, és szívom magamba a friss levegőt, megismételhetetlen módon szeretem, még akkor is, ha bennem él.
Megvalósított egy álmot, és ezért akarom őt, mintha az ébredések lágy tavasza arra vágyódna, hogy anya kimondja őt, a mi anyánk, az ő anyja is, mindenki anyja.
Te azt mondtad nekem, hogy meg nem érintett beszél hozzám, lágy a hangja, megérint minket a kiúttalan fájdalomban, és tudjuk, a meg nem emlékezés pillanatai ezek, amikre nem emlékezhetünk. Az órák tudói, a harmatos cseppek, világítás, a tudás és a jóakarat és én tudom, hogy te akarod őt. Szép köveken fényesek a házak, a meg nem érintett üvegesre mossa szemeit, beszél hozzám. Mondhatod azt, hogy leereszkedik a köveken, mondhatod azt, hogy mindegy.
Én így szoktam az ép elméjűekkel beszélgetni, teljesen így, mindent létrehozok olyankor, az összes tervet, mindegy milyen fényben, azok a fényfolyosók, ez nem világos, hány órakor ébred fel, vissza kell oda mennem, mégis tudom a kódot, ő beszél hozzám, mégis elmeséli, mondatait beissza a föld, nem hiszek el neki semmit.
Én, mondja és hazudik, az összes álmot megvalósítottam, mindet, mindet, pedig azt képzeli, én is beszélgetek halkan a fényfolyosókkal, halkan és minden reggel, elmondom nekik azt, hogy a szomorúság állandóan megérint, hogy én állandóan a szomorúságban vagyok, abban létezem, hogy ez a szomorúság mindenhova betüremkedik, már csak róla fog szólni minden, beköltözik a tóba is, a folyóba, nekem minden vágyam a szomorúság lassú megértése, de azt nem fogom soha megérteni, miért.
A végtelen története, kérlek, hadd simogassam meg a végtelent, hiszen ő azt akarta, ilyenkor gyengéden hozzád simul, mesél a fáradhatatlan angyalokról, az órákról, és arról, hogy mindent megismerne, mindent, mert akkor, tudod, bizonyossá válik, hogy ennek az egésznek semmi értelme, nincsen semmi értelme, és ő, mint egy felhő elrepülhet messzire, felfele.
A fájdalom tartja épen az egész világot, amikor tűkkel szurkálják az agyát, de ő csak az angyalokra gondolt, az angyalokra naphosszat, sajnálja őket, sajnálja nagyon, hogy miért, maga sem tudja.
Az elviselhetetlen megismerhetetlen megismerése utáni vágyakozása sodorna bűnbe, ezért nem tudott már beszélgetni az angyalokkal, laza rémálmai a fények, beléköltöznek, tó, a kép tükre, az angyalok pedig olyan egyszerűen láttak mindent, nincsen semmi baj, nincsen semmi baj, suttogja megint.
Lassan kiissza a vizeket, a felfogott valóság, lassú halállal van körbevéve, de nem szenved, mert megígérte, megígérte neki, és csendesen, lágyan áthatóan beszél vele tovább.
Nem érti, és nem tud ettől szabadulni, vele van reggel, mindig, minden nap, a kép, a fehér fény, egy alagút nyílt a végtelenbe, ő énekelni akar, suttogja, mindig énekelni. Belehasít a fájdalom, minden elmúlik, hogy minden elmúlik egyszer, ő mennyire szereti, el fog tűnni ez is, pedig mennyire szép.
Lassan továbbúsznak az órák, és elviselhető lesz a fájdalom.
Nem tudok tovább menni, nem akarok itt élni az angyalokkal, pedig kell, kislányom, kell, és a kezembe nyomja a gömböt, amit állítólag egy angyal adott neki, és tele van angyalenergiákkal, minden ragyog benne és nekem fáj, nem értem, hogy miért akarom, hogy annyira miért akarom.