2010 tavasz
Habony Gábor
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Habony Gábor
A kisternyői asszonymaffia
Első nap
Feri lassan ballagott a lucernaföldek között — az egyik távolabbival kezdik majd, s látta is az ott várakozó idősebb férfit. Séta közben felmérte a területet; soknak tűnt.
Rossz helyzet állt elő az utóbbi időben, így a gazda csak kettejüket vette fel az egész kaszáláshoz. Elszegényedett a vidék, megsarcolták az oroszok, aztán meg nyomta a forradalmi hangulat. Mindenki arról beszélt, mennyien haltak meg a városokban, amikor az oroszok rájuk lőttek, meg hogy hamarost háború lesz itt is, az ország nedves lába közén.
Emiatt Feri nem aggódott; Dunának és Tiszának köze messze hevert a határoktól, ő meg még a nagyobb városoknak sem ment a közelébe, nemhogy maga is részt vegyen bármi felkelésben. Nem hazafiság kérdése miatt, inkább csak így alakult az élet, amelyet élni kellett, enni kellett, evéshez lopni vagy dolgozni kellett, amiből neki az utóbbi feküdt jobban.
Pedig biztos bevették volna fegyveresnek bárhová. Izmos és fiatal volt még, jó tartással, és sokáig bírta a nehéz munkákat. Jobb katonája a mesebeli királynak is alig akadt — de külsőre ténylegesen olybá tűnt, mintha Feri maga lett volna a mesebeli Vitéz Jankó, persze, még parasztgúnyában, mielőtt befogadták maguk közé a katonák. Csakhogy a hasonlóság itt megállt.
Merthogy Vitéz János csak később találkozott Ilonkájával, Feri pedig már le is tudta az élet e részét; túl fiatalon tapasztalta meg a kegyetlenséget, amelyet a szerelem és annak elvesztése hozhat. Nem szívesen gondolkodott ezen, és nem is kellett tovább terelgetnie a fejében kavargó képeket, mert odaért a várakozó férfihez, és eljött a bemutatkozás ideje, azután a kaszálásé, ami fárasztó mivoltával majd kitörli belőle a keserűséget, ahogy a gyaloglás meg a munka mindig kitörölte azt az előző napokban, hetekben és hónapokban, mióta faluról falura járva cserélgette a dolgait.
Az öreg palovec máris a vállára kapta a kaszáját, és úgy bólintott oda.
— Feri. Jónás Feri — a fiú bemutatkozással fogadta a köszönést.
— Bánát — mondta a másik, majd rámutatott a legszélső lucernás mellett álló fára, annak tövében a tarisznyára:
— Oda rakodhatod a dolgaidat, azután onnét indulunk el napnak meg nap ellen.
— Úgy legyen, bátyám — válaszolta Feri, és már rakta is le a saját bugyellárisát, kapta két kézre a magával hozott kaszát, és állt neki a lábszárközépig érő zöldnek. Vágta is a rendet rendesen, egyik sort a másik után fektette az oldalára, hogy azután a villával már csak össze kelljen dobálniuk.
Így telt a nap fele, egyikük erre nyeste a szárakat, másikuk meg amarra, és munka mellett eszükbe sem jutott szólni valamit, odakiabálni egymásnak, ahogy hol távolodtak, hol meg közelítettek egymáshoz a kaszákkal. Azután eljött az ebéd ideje, letelepedtek a tarisznyás fa tövébe, és pihenve eszegettek a magukkal hozott szalonnából, kenyérből. Ahogy eltelt a zsíros étellel, és mivel a nap is magasra hágott már, Bánát nekidőlt a fa törzsének, és féloldalasan nézett a fiúra.
— Mi az, bátyámuram? — kérdezte Feri kényelmetlennek érezve a kutakodó pillantást.
— Semmi, fiam — felelte a másik, de azzal a lendülettel folytatta is:
— Csak magasan jár a nap. Megszúr, ha most folytatjuk. Arra gondoltam, mesélhetnél valamit.
— Azt meg miből gondolja, bátyus, hogy tudok mesélni bármit is?
— Hát — kezdte a magyarázkodást bizonytalanul az idősebb napszámos —, csak abból, hogy fiatal létedre olyan sokat látott szemed van. Látszik, hogy azok a szarkalábak ott a szemed sarkában nem a fáradtságtól jöttek elő. Márpedig akkor vagy sokat láttál, vagy nagy eszed van, mindegy nekem, csak üssük el az időt valami mesével.
Feri csendben falatozott egy darabig, közben látszott rajta, hogy a kérésen tűnődik. Végezetül kibökte, amit gondolt: — Az már igaz, hogy otthon nagyeszűnek tartottak. Legyen hát, szívesen mesélek valamit. Már ki is találtam, hogy mit.
***
Ez már csak így megy nálunk faluhelyen, hogy sohasem voltak igazi hőseink. A mesék mindig mesék maradtak, és a mesék vitéze sohasem jött el megmenteni a szép leányokat a rablóktól.
Kisternyőn esett meg ez a történet, ahol széplányok is voltak azért elegen, de a rablók mégis inkább az öregeket lopták meg szívesebben, mert azoknak nem nagyon akadt, ki védelmükre keljen, minthogy fiaik és leányaik kirepültek már a fészekből. Jól elszámolták magukat Kóbor Julissal, akinek férjét háromszor megszúrták, és a vénember úgy halt meg, hogy a rablóvezér derekát ölelte, nehogy az közelebb tudjon lépni az ő Juliskájához.
Az asszonyság meg ki tudja, honnan, de erőt merített, és a kemencelapátot felkapva akkorát sújtott a Lopics Józsi — mert ő parancsnokolt a másik két rablónak — fejére, hogy az menten szörnyethalt. Ahogy a Józsi kiterült, a másik két ökör hirtelen nem tudott mit kezdeni magával. Eladdig az öreg Kóbor Gézát próbálták leszedni a főnökükről, aki hogy odalett, többé már nem szenvedett hiányt segítségben, így aztán el is engedték a parasztembert mind a két oldalról, mielőtt ők is kaptak volna egyet-egyet a lapáttal.
De Julisnak esze ágában sem volt folytatni a gyilkot; csak állt a lapáttal a kezében, és két szeméből kigördült élete utolsó két könnycseppje, melyeknek puszta létezését sem hitte korábban. Csak állt és nézte elveszejtett férjét, mint valami élő szobor, öregasszony-alakba költözött görög hős fegyverrel a kézben, a tragédia teljes értékű megtestesülése.
A két buta férfi közül az egyik — Lopics János, a Józsi öccse, aki egyszer még a Kóborék leányának is udvarolt, de az Évikének más kellett — egyszer csak kivette az asszony kezéből a lapátot és letámasztotta a falhoz. Azután felállított egy széket, amit a dulakodók borítottak fel, és leültette rá Julist. Közben odaszólt társának, hogy az hozzon egy kupica valamit az öregnek, és amaz talált is jóféle házi pálinkát, nyilván feketén főzték.
Amikor az asszonyság tekintetébe újra élet költözött, abban nem volt köszönet. Kék szeme olyan hideg szikrákat szórt, hogy helyben megdermesztette a két ottmaradt támadót, és jeges borzongással árasztotta el minden porcikájukat. Csak annyit mondott: — Úgy járja, hogy ha már elvettétek, adjatok helyette valamit. Úgy járja, hogy ti ketten most már nekem szolgáltok.
Bár suttogott csupán, hangja oly ellenállhatatlan erővel szólott, hogy a két ostobát szinte letaglózta vele. A mesékből kikelt nőstényördögöt látták ők meg Kóbor Julisban azon az estén, és képtelenné váltak arra, hogy ezek után valaha is kiszakadjanak a bűvköréből.
***
— Miféle mese volt ez, te fiú? — kérdezte Bánát, amikor Feri elhallgatott és vette a kaszáját, hogy folytassa a lucernavágást.
— Igaztalan, kimódolt mese — felelte amaz vállvonogatva.
Az idősebb követte a maga szerszámával, úgy folytatta a méltatlankodást: — Nem úgy mondtam, na! Tudom én, hogy kimódolt, mert hát nincs olyan falu, hogy Kisternyő.
— Akkor hogy mondta, bátyám? — kérdezett vissza Feri, miközben már vágta a következő rendet.
Bánát beállt mellé, gyakorlottan lengette a kaszát, és figyelt, nehogy összeakadjanak. — Hát úgy, hogy se füle, se farka. Valahogy nem volt ennek vége.
A fiatalabb napszámos vállat vont, oda se nézett, úgy válaszolt: — Lesz annak vége is egyszer, csak előbb ki kell módolnom a folytatást. Majd holnap mondom tovább. − Azzal mindketten dolgoztak tovább csendben, mígnem este kijött értük a gazda a petrencés kocsival, hogy megnézze, hogy haladtak, és visszavigye őket a faluba.
Második nap
Reggel ismét az idősebb, szívósabb alkatú férfi került ki előbb a lucernaföldekre. Nem kezdett bele a munkába, amíg Feri meg nem érkezett — sőt, úgy tűnt, inkább odakint reggelizett, csak hogy biztosan előbb érjen oda.
Épp elrakta a szalonnát és a kenyeret a batyujába, amikor társa odaért ,és fenni kezdte a kaszáját. Miután felbecsülték, hogy még vagy egy hétig ott fognak dolgozni, mindketten nekiláttak a maguk részének. Délidőben letelepedtek a fa árnyékába, és hogy az erősen tűző nap ne süsse meg őket, egy darabig nem mozdultak ki onnan.
— Kigondoltad már a végét, öcsém? — kérdezte Bánát ebéd közben.
— Azt még nem egészen — felelte Feri, és elhallgatott, amíg megrágott és lenyelt egy nagy darab húst a pörköltből, amit a gazda felesége hozott ki nekik a délelőtt folyamán. — De a folytatás már úgy-ahogy meglenne.
— Folytasd hát, ha nincs ellenedre!
— Nincs ellenemre, de elébb befejezném az evést. Ízlik ez a perkelt.
— Jól főz a gazdasszony, az már szentigaz! Fejezd csak be kényelmesen, öcsém, ne siesd el nagyon — mondta a másik, és nekilátott a maga adagjának.
***
Megesett ez a dolog a szalmakazallal meg Tóth Vincével. Erről szólnék most bővebben.
Hosszú esztendők óta tartott már a vita a kisternyői Sásék és a palattyai Tarhonyásék között, mégpedig amiatt, hogy kié lesz az a szalmakazal, amelyik valahogy minden aratás után odakerül a kettejük földjének határára. Namármost, ezt a kazlat általában az vitte el, aki előbb elment érte, azután meg ment a perpatvar tovább; az asszonyok kígyót-békát kiabáltak egymás felmenőire és leszármazottaira, a férfiak meg időnként összeverekedtek valamelyest, míg szét nem választották őket a barátaik. Többről szólt ez az egész, mint holmi kazal szalmáról.
Még valamikor a régi időkben, a nagyapáknak az idejében az elképzelések szerint egy Tarhonyás, az elbeszélők szerint meg mindig más, lényegében a palattyai bicskások — merthogy csak így nevezték a Palattyán lakó népek egy részét — egyike megszurkálta a Sás Vazult és meggyalázta a lányt, akinek Vazul akkoriban csapta a szelet. Azóta mindkettő, sőt, mindhárom hírbe kevert egyén meghalt már, de az ilyen kis falvakban, mint Kisternyő és Palattya, az ilyesmi sokáig tüske marad, vég nélkül bökdös, akár nemzedékeken át.
Azóta persze csitult a viszály, leszűkült a kazal szalma dolgára, a némelykori összeverekedésekre és egymás káromlására a piacon. Egészen addig, amíg Sás Ilonka, ez a negyven telet is megélt kígyó meg nem neszelte, hogy miféle kísérőket szerzett magának Kóbor Julis. Hamar meglátogatta az öregasszonyt, s maga is megdöbbent annak suttogó, rekedtes beszédén, félisteni erején, mellyel magához láncolta Lopicsot és társát, valami Kovács Jóskát, afféle ismeretlent még egy ilyen kis helységben is, mint amilyen Palattya ebben a mesében.
Szóval az a dög hüllő Ilonka meglátogatta Kóbor Julist és két emberét, hogy ideje igazságot tenni a szalmakazal, vagy még inkább a megboldogult Vazul dédapó ügyében. A két nagydarab fiú, Lopics János és Kovács Józsi megfenyegettek és talán meg is vertek néhány embert a környéken, mire kiderítették, hogy bár Sásék látták el a napszámosokat, amikor kazalba kellett rakni a szalmát, egyikük kapott még néhány fillért Tarhonyáséktól azért, hogy lehetőleg rendezze a legszélső halmot a földek határára. Ama nevezetes Tóth Vince rendben el is látta ezt a feladatát, majd elitta ugyan a plusz fizetséget, de a száját tartotta. Csak a feleségének mondta el a dolgot, no, meg a két fia is tudott róla talán, így aztán hírverés is lehetett volna belőle.
Mindegy, végül ki neszelte meg a dolgot és ki nem; a lényeg az, hogy Kóbor Julis két verőlegénye is megtudhatta a maga módján. Ezután Ilonka és Julis szörnyű figyelmeztetést küldött a palattyai Tarhonyáséknak, olyat, amiről mindkét faluban megtudták a népek, hogy nem csupán elkezdődött az ügyek tettleges intézése a környéken, de egyenesen új rend született, hozzá illeszkedő hatósággal.
Amikor ismét eljött az ideje, újfent betakarították a gabonát, halomba rakták a szalmát és minden kazal odakerült az őt megillető helyre. A kérdéses szélső kazal is ott állt, ahol szokott, félúton a Tarhonyásék földje felé. Abban az esztendőben azonban Sásék nem siettek elsőnek lenni a halom elhordásában, hanem kivárták, míg Tarhonyásék lecsapnak az alkalomra.
Mentek is vagy hatan, és a sötétben alig második szúrást végezhették a kazalba, amikor a villa hegye megakadt valamiben. Megakadt, és amikor kihúzták, bizony sötéten csillogott a holdfényben Tóth Vince vérétől, akit úgy megkötözve és kipeckelt szájjal tettek be a kazalba, hogy moccanni, de még nyögni sem tudott igazán. Mire kibontották, már halott volt; a vékony ágú vasvillák átszaladtak a bőrén és a húsán, az egyik megkapta a torkát és a bal szemét is. A szájpecek alatt harminc fillért találtak leszámolva a nyomorult fickó nyelvére.
Így esett hát meg az a dolog a szalmakazallal meg Tóth Vincével, akit ezután úgy emlegettek, mint az elsőt, aki áldozatul esett a gonosznak Kisternyőben.
***
Estefelé járt már, a gazdát várták a petrencés kocsival, hogy visszavigye őket a faluba, amikor Bánát hangot adott annak, ami már dél óta zavarta: — Hun a vitéz?
Feri értett a félmondatból is, eszerint válaszolt: — Lesz majd az is, csak várja ki a sorát. Minden mesében vagyon legalább egy vitéz, lesz majd itt is.
— Hát, remélem is, hogy lesz, mert vitéz meg széplány nélkül mit sem ér a mese — nyugtázta a kapott feleletet az idősebb napszámos.
Jónás Feri megvonta a vállát. — Sárkányunk már van, bár még csak két fejét mondtam el — tette hozzá. — Higgye csak el, bátyám, hogy lesz itt még vitéz meg széplány is.