2010 tavasz
Berka Attila

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Berka Attila
Válasz a kérdésre: mi a feltámadás?
Zombieland (2009)
88 perc, rendezte: Ruben Fleisher
A feltámadás az ember jutalma a földi siralomvölgyért, a végigszenvedett életért. A szellem-lélek alkotta én túléli testét, és magasabbrendűségéhez méltó módon egzisztál a végtelenben. Tiszta, légies, megfoghatatlan gyönyörűség, csoda.
Aztán váratlanul meghal Isten, aki mindezt ígéri, aki — cserébe némi fegyelemért — a szavát adja. Nincs tehát biztosíték arra, hogy eljön majd az örök boldogság, a mennyország, az éden, csak az elvárásoknak megfelelően kell élni; a magasztos cél nincs többé. Mindössze néhány évtized áll a rendelkezésünkre, hogy jól érezzük magunkat, hiszen nincs semmi a halál után.
De egyszer csak kiderül, hogy mégis van élet a halál után. Büdös, rothadt, földszagú, gusztustalan. Mert test-alapú. Se szellem, se lélek, csak az értelem és érzés nélküli test, ősi, (ön)pusztító ösztönökkel. Épp a lényeg, amitől ember az ember, semmisült meg a halállal, csak az ezerszer elátkozott porhüvely éled fel. Legalábbis a klasszikus zombifilmekben.
Újabban ugyanis leginkább vírusok pusztítanak. A végeredmény látványa szempontjából kicsi a különbség, egyébként óriási. Egy pusztító vírus megjelenése szigorúan evilági, és mint ilyen hétköznapi eset, legyenek bármily súlyosak, sőt, iszonyatosak a következményei, ezzel szemben a holtak feltámadása egy világ(kép) vége, egyszerre megcsúfolása és tagadása mindannak, amit eladdig emberiségnek hívhattunk.
A vírus, bármennyire is vászon- és képernyőbarátabb, hiszen nem lassú és hülye mozgású hullákat kell nézegetni, akiket nyilván pillanatok alatt le lehet kaszabolni (elvileg, ugye, ha van lőfegyverünk), hanem gyors, vadászó, őrült volt-embereket, akiket lehet kézikamerával követni, és a közvetlen üldözés, a sokszor esélytelen menekülés feszültsége adja a központi mozgatórugóját egy adott történetnek. De én erre a vírus-dologra — miközben, ha eljátszunk egy kicsit a gondolattal, tényleg ez lehet a legközelebb a való élet veszélyeihez, és az éppen, mondjuk, tíz év holtan fekvés után kimászás a legkevésbé — mégis azt mondom, hogy csak mint akció, mint látvány érdekes, mint komolyabb gondolat: nem.
A Zombielandet egyszer mindenképpen érdemes megnézni. A vér és a hörgés annyira megszokott dolgok, hogy a zombik — és itt meg is állunk egy pillanatra. Ha a zombi élőhalott, mármint olyan létező, amely holta után feltámad és pusztítja az élőt, akkor a vírusfertőzött embereket, akik nem haltak meg, csak dühöngő őrültek lettek (vö. 28 nappal később is), nevezhetjük-e egyáltalán zombinak? Amíg nem találunk ki jobb, pontosabb nevet nekik, igen.
Tehát érdemes megnézni a filmet. Mert működik az alapötlet: egy tini-útfilm (a road movie magyarul, ugye) némi apokalipszissel keverve. A narrátor-főhős időnként egészen jól viselhető (kényszeres típus-paródiája ellenére is), a Woody Harrelson játszotta egyszerű kavboj pedig nagyon szerethető. A két lány problémásabb, mivel a film kvázi-üzenetének illusztrációjaként van leginkább szükség rájuk, hiszen ők azok, akiknek az élete lényegét tekintve nem változott a korábbiakhoz képest.
Mindig is abból éltek, hogy kihasználtak, átvertek, megloptak másokat, mert a priori nem bíznak senkiben, mindenki idegen vagy éppen ellenség. Ezért legalábbis indokolatlan a vidámparkos cél, bár a megnyugvás igénye a zombi-őrület miatt akár ki is alakulhatott bennük. Végül is narrátor-főhősünk szájából a film elején elhangzik a magányosságra utalás (kb.: már akkor is zombinak néztem mindenkit, mielőtt azok lettek, most, hogy tényleg zombik, hiányoznak az emberek), ráadásul az addig nyugodt életet biztosított kollégiumi szobájából őt kiüldözi az új rendetlenség, útra kell kelnie, el kell indulnia végre a felnőtté válás felé (lehet, hogy erősnek tűnik elsőre, de).
Kavbojunk az egyetlen, akinek tényleg alapjaiban változott meg az élete, ő tényleg mindent elveszített, így lett belőle az a gátlástalan, és céltalanul szabad ember, aki már-már művészien irtja, aprítja a zombikat. Felelőtlen kamasszá vált ismét, útra bocsátó tragédiája kiradírozta a felelős férfit, az apát. A lányok nem vesztettek semmit, mert soha nem volt semmijük, a szerzés-fogyasztás permanens állapotában esélyük sem volt a felnövésre, ugye.
Ötödik szereplőnkről csak annyit: telitalálat, remek.
Hogy nincs hadsereg, nincs nagy ívű megoldás, nincsenek progresszív gondolatok, egyáltalán nem baj, az amerikás önutalások körülbelül érthetőek, az életben maradást szavatoló szabályok képi megjelenítése kimondottan szórakoztató. És egyébként is sok a mosoly, a romantika, a kamasz-középiskolás-filmi hangulat, sőt, biztos vagyok benne, hogy pár év múlva, köszönhetően az ingerküszöb változásának, vasárnap délelőtt a legdecensebb családok fognak efféle filmet nézni boldogan a plázamoziban, hogy utána egy nagyot ebédeljenek vásárlás előtt (bezzeg, ha látták volna George A. Romero 1978-as remekművét, a Dawn of the Deadet — vagy nem bezzeg).
Amúgy pedig ha feltámadás, igazi zombik és romantika, akkor Michele Soavi 1994-es Dellamorte Dellamore című filmje.