Legnagyobb döbbenete és értetlensége abból eredt, hogy képtelen volt felfogni a történteket. Egy rakás paraszt szembeszállt egy egész orosz laktanyával. Azután elvitték Kóbor Julishoz, aki hatást gyakorolt a katonatisztre, illetve a szóbeszédek szerint Sás Ilonka is ott volt és pusztán passzióból válogatott kínzásokat talált ki, amelyekkel szívesen végigment volna az egész léha bandán. Persze, én nem nagyon hiszem, hogy ez utóbbival meg lehet rémiszteni egy harcedzett oroszt, de hát magam csupán a szóbeszédekből ismerem a történteket.

Elég legyen annyi a meséhez, hogy az asszonyok kiegyeztek Vlagyimir tábornokkal, csak ők meg az Isten tudhatja, hogy pontosan hogyan. Beszéltek olyasmit a környéken, hogy a paktum szerint a falvak ellátják a katonákat minden jóval, azok meg gázolajat adnak cserébe, na, meg ugranak minden szóra, ha erővel kell elintézni valamilyen ügyet.

Így született meg a sárkány harmadik feje, és vele együtt az újabb karmok sokasága, de annyi, hogy azt megszámlálni sem lehetett. Ezután a laktanya legénysége is átalakult valamelyest, mert aki nem szokott bele az új rendbe, az mehetett lábon vagy zsákban attól függően, hogy hogyan állt hozzá a dolgok ilyetén alakulásához.

A tábornok háborús veszteségnek könyvelte el az egyre szaporodó tetemeket, és hogy alátámassza ilyetén állításait, fél évre rá a katonák kiirtottak egy közeli kis falut, név szerint Pusztatenyerest. Arról a felettesek valószínűleg nem értesültek, hogy Kisternyő régóta nagy vitában állt Pusztatenyeressel egy rosszul meghúzott határvonal miatt, amelyet legalább száz lépéssel arrébb kellett volna meghúzni − mindkét fél szerint a másik földjén lépve százat, ami igen jelentős méretű terület, ha a rajta található búzakalászok vagy kukoricacsövek számát vesszük alapul.

Tombolásba kezdett hát a sárkány, csendes robajjal döntötte össze a házakat és pusztította ki a benne lakó családokat. Felégetett mindent, ami nem tetszett, és így vagy úgy, de magáévá tett mindent, ami megtetszett. Elérkezett az ideje, hogy jöjjön egy vitéz, és birokra keljen vele.

***

— De az a legény már csak holnap fog ideérni hozzánk, bátyám — fejezte be Feri a történet aznapra kiporciózott részét, és fogta a vasvillát, állt neki a halmozásnak.

Bánát megvonta a vállát és csatlakozott, azután a délután és az est ugyanúgy telt el, mint addig mindegyik.

Ötödik nap

Nem jött az ígért eső, csak vékony felhők, amelyek párába burkolták a tájat, és a rajtuk át-átkukucskáló nap felhevítette alattuk a szökni nem tudó levegőt. Számos délibáb látszott a messzeségben már akkor is, amikor a két napszámos befejezte a reggelit.

Nekivetkeztek hát felülről a munkának, mert napégéstől így nem kellett tartaniuk, ám annál inkább leselkedett rájuk annak veszélye, hogy túl sokat izzadnak ki a ruha alatt és estére legyengülnek. A kiszáradásból adódó mindenféle bajok csak napok alatt múlnak el.

Beosztották erejüket, de csak kifáradtak délidőre, és a kihozott sűrű csirkeleves felett Feri befejezte meséjét.

***

Említve volt, még az elején, hogy Lopics János valaha Vivike körül legyeskedett. Ahogy Kóbor Évi egyre szebb és formásabb lett, és ahogy Sebőki Péter mindenkitől megoltalmazta, az ostoba Lopics kegyetlen gondolatokat kezdett forgatni a fejében. Kegyetlen, féltékenység szülte gonosz gondolatokat.

Mint az eddigiekből is látszik, ez a János gyerek a sárkány fogaként tevékenykedett, és a foggal már csak az a gond mindörökkön, hogy maga mögött tudja az egész állatot, és nagy bizalommal a dolgában addig mar, amíg el nem vásik. Harapott hát Lopics János is, és bár mint fog el nem vásott, de úgy adódott, hogy a sárkánynak torkán akadt a falat.

Úgy rendezte, hogy együtt igyon Sebőkivel, és az est folyamán bódító port kevert annak italába. Hazavitte a részegnek látszó embert, és mivel aznap este Vivike is ott volt a kocsmában, velük tartott, nehogy baja essék az ő szerelmének. Varázslatos ereje hagyta cserben vagy a buta Lopics utálata volt túl nagy Sebőki és párja felé, nem tudni már meg soha, de az biztos, hogy egy óvatlan pillanatban a nagydarab palattyai leterítette a leányt az árokpartra, befogta a száját és elrabolta a szeméremét, közben vagy utána még halálra is fojtotta. Azután össze-vissza verte a még mindig ájult Sebőkit és elrendezte a szépséges tetemen lehúzott gatyával, majd saját magára is volt gondja, hogy látsszon rajta a dulakodás nyoma. A végén a saját oldalába bökte Sebőki kését, meg óbégatni kezdett.

Elmondása szerint az ittas Sebőki magához tért, és leverte, megszúrta. Talán halottnak hihette őt, mert otthagyta, és amikor ő — mármint Lopics — magához tért, ott találta maga mellett a két másikat, ebben a testtartásban. Úgy látszik, eleget ütötte a fickót, hogy az elájuljon a megerőltető liliomtiprás közben, amelyre mocskos vágyai vitték rá részegen.

Sebőki persze semmire sem emlékezett, amikor egy székhez kötözve maga is felriadt bódulatából. Elhaló, rekedt hangon kérdezgette Kóbor Julis a lánya felől, hogy mit művelt vele, s ugyanezen a hangon átkozta el ezerszer Pétert. Azután egy késsel beküldte a kínzómesterét, Sás Ilonkát, hogy „lelje kedvét a féreg fájdalmában”, ezt mondta neki. Ám azt megtiltotta, hogy megölje, mert még a tábornokot is rá akarta uszítani a maga kegyetlenségével és katonai kínzószerszámaival. Napokig hallgatni akarta Péter üvöltését a pincéből, míg az ki nem égeti belőle a fájdalmat és azzal együtt lelke utolsó szikráit is, ha egyáltalán hordozott még ilyesmit gonoszságtól aszott testében.

Azonban másképp alakultak a dolgok. Péter kitartott, és bár a sárkány összekarmolta, amint Ilonka megpihent kissé — nem fiatalon kezdte a szakmát, az már szentigaz —, kiszabadult valahogyan, és beléfojtotta a szuszt a nyanyába. Iszonyatos harag fűtötte, mert bár arra az estére nem emlékezett, biztos volt benne, hogy lépre csalták. Faluhelyen igen nehéz titokban tartani a nagy dolgokat, és főként a katonák felvonulása után már mindenki tudta, mi folyik a környéken. Hallgattak, persze, kezüket a szájukra szorították még a becsületesebbek is, mert jobban rettegtek a beszéd következményeitől, mint a szótlansággal a lelki üdv elvesztésétől.

Megfogadta Péter, ott, a kínzására kijelölt pince mélyén, hogy levágja a sárkány mindhárom fejét, ha addig él is, és kiveri az összes fogát, mert biztos volt benne, hogy onnan jött a harapás, mely elveszejtette élete legszebb csodáját, szerelmét és szíve egy darabját. Ilonkával kezdte, azután a késsel bevárta, amíg Vlagyimir tábornok jő, hogy átvegye a nyanya helyét. A katona rögtön őrökért kiáltott volna, amikor meglátta a ronda tetemet, de Péter máris a nyakában volt, és szúrta beléje a pengét, ahol csak érte. Legalább nyolcszor megbökte elvadultságában, mire a dulakodásra bejöttek a verőlegények a bejárattól.

Péter velük is elbánt — elbánt volna velük akkor is, ha józan, de haragtól elborulva már csak morogni tudott, miközben végezte a véres munkát. Kimászott a pincéből és nekiment mindenkinek, akit csak talált maga előtt, azután berúgta Kóbor Julis házának ajtaját és megfeszítette ezt a dögöt is, állítólag hat széklábat tört ki, hogy legyen elég karója a vérszopó szörnyeteg ellen.

Itt aztán vége szakadt a borzalomnak. Az odafutó mindenféle népek, kisternyeiek és palattyaiak, egyszerű szántóvetők és a gonoszok bérencei csak a vérbe fagyott hullákat lelték meg, Sebőki eltűnt közülük. A vitéz megölte ugyan a sárkányt, de a mesének nem tudtam jó véget köríteni, mert a széplány szintúgy odalett.

***

— Elégedett a mesével, Bánát bátyám? — kérdezte Feri, miközben a sok üléstől elmerevedett karjait-lábait nyújtogatta.

— Jó mese volt, öcsém, bár nem bántam volna, ha mégis jó vége adódik.

— Holnap még lesz itt egy kis munka — nézett végig a letarolt lucernaföldeken Jónás Feri. — Ebédidőben maga is mondhatna egy apró mesét.

— Tudod mit, öcsém? — kérdezte az idősebbik, de nem várt választ, rögtön folytatta: — Kedvet csináltál nekem egy történethez.

Hatodik nap

Éjjel futó zápor áztatta el a vidéket, és a láthatáron ott málladozott a másik, de a szél arrafelé fújt és bizonytalannak tetszett, hogy odaviszi. Mi több, a felhőzet szakadozni látszott, és a nap rendre kikukkantott mögüle, hogy elárassza fényével a lapos tájat.

A nedves lucerna könnyen elhajlik még az éles szerszám elől is, úgyhogy lassabban haladtak az utolsó foltokkal, de délidőre mégis a végére értek. A frissen lemetszett szárakat kicsit szét kellett húzni, hogy ne rothadjanak meg, ha újabb eső jön, a tegnapiakat meg még nem lehetett halomba rakni. Ebéd után visszaindult hát a két napszámos a gazdához, hogy elmondják, mit végeztek. Útközben Bánát belefogott az ígért történetbe:

— Az én mesém nem tart olyan hosszan, mit a tiéd, öcsém. Meg nem is mese igazából, mint inkább a tiédnek egyfajta bevégzése.

Nem szólt Jónás Feri, pedig sejtette, hová fognak kilyukadni. Hagyta beszélni az idősebbet, de felkészült rá, hogy elő kell kapnia a bicskáját.

— Egész éjjel alig hunytam le a szemem, annyit fontolkodtam ezt a mesét — folytatta Bánát. — Engem ugyanis nem áldott meg az Úr olyan beszélőkével, mint tégedet. De egye fene, ezt gondoltam, hogy ha már megígértem, akkor muszáj mondanom valamit, így hát kigondoltam, hová is lett a te Sebőki vitézed.

— Hová, bátyám?

— Éli világát, így gondolkodtam. Biztosan szomorú huszár lett belőle valamelyik magyar seregben, hogy elveszejtse magát bánatában, de túl jól harcolt ahhoz, hogy ez sikerüljön neki. Vagy csak elbujdosott és napszámból él, mert mindig akad valami tennivaló a földeken és mindig lesz olyan gazda, aki híján van a dolgos kezeknek.

— Miért tenné bármelyiket is, Bánát bátyám? — kérdezte halkan Feri, a hangjában rejlő mérhetetlen feszültség megsúgta minden gondolatát.

— Hát csak mert ez a fajta sárkány, ez a kisternyői fajta bizony sokáig vergődik, még ha a fejeit le is vágják. Messzire elérnek a karmai, oszt' görcsös rángásában még ejthet halálos sebet akárkin.

— És Sebőki Péteren, az én vitézemen ejt-e még sebet a maga befejezése szerint?

Bánát itt hosszan elgondolkodott, megtettek vagy százhúsz lépést, mielőtt válaszolt: — Úgy módoltam ki, hogy már nem ejthet sebet rajta. Először arra gondoltam, hogy nincs még vége a dolognak, és a vitézed talán levitézlik, kedves öcsém, ám ahogy a mesédet mondtad, egyre inkább úgy éreztem, meg kell neki maradnia.