Harmadik nap

Volt még a lucernásból elegendő, és az első nap levágott sorokat lassan kiszikkasztotta a tűző nap, így Feri már reggel úgy gondolkodott, hogy ideje megfelezni a munkát. Délelőtt kaszálni kell tovább, de az ebédet és a pihenőt követően már nyilván villával dolgoznak tovább, este pedig meg is rakhatják a petrencés kocsit.

Jól számított; a csendes délelőttöt csak a kaszapenge surrogása és fenés közbeni csilingelése töltötte meg felváltva, és ebédidőre kihoztak két villát. Jött a gazdasszony egy nagy lábos gulyással és a fiával, aki a két szerszámot hordozta a vállán. Jókötésű gyerek volt ez a gazdafia, de inkább az állatok körül sürgölődött, kaszánál-kapánál nem volt maradása.

Meghűlt ugyan a gulyás valamelyest, de a jóféle főzeteknek az nem árt, így nagy étvággyal láttak neki. Az első falatok után Bánát már elő is hozakodott a kéréssel, amire számítani lehetett, legalábbis fiatalabb társa számított rá: — Ma már lesz vitéz a mesédben, Ferenc öcsém?

Jónás Feri megvonta a vállát, jól megrágta a falatot, csak azután válaszolt: — Tudja mit, bátyám? Bújjon hát elő a maga vitéze, ha annyira akarja. De azt mondom, inkább csak tiszteletét teszi majd, semmint sokat kóborolna a történetben.

— Osz'tán miért?

— Mert most a széplány van soron.

***

Született egy leányka, Évi nevet kapott, de mindenki csak Vivikének becézte még élete huszadik esztendejében is. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

Jó tudni Vivikéről, hogy mindig a maga útjait járta. Beállt a libák mögé a sorba, hogy együtt lépdessen velük akár a pocsolyáig is, amibe ugyanúgy beleült, mint a vízimadarak. Később meg, amikor hatesztendősen kíváncsi lett a hátsó kerítésen túli világra, úgy kellett megkeresni és kiszedni a vadmalacok közül, mert ott simogatta a kis csíkos süldőket. Tíz körül járhatott, amikor egy délutánon medve ölelésében találtak rá. Ott szundikáltak mindketten egy réten a kiserdőben, a maci melengette a törékeny kis leányt, morogva védelmezte az emberektől, akik alig tudták elkergetni botokkal meg szerszámokkal.

Ilyen volt Vivike; el is terjedt róla, hogy szólni tud az állatokkal. Gyakran hítták házakhoz, hogy nyugtassa le a bármi okból megkergült négylábút, legyen az hízó, marha vagy akár a vénségére meghülyült komondor a szomszédban. Nagyobb korában már a szomszédos falvakba is átjárt ez ügyben, és mindig kapott valami ajándékot a fura munkáért, amit végzett. Jól elvolt a csodájával Vivike, mert a betyárok meg féltek tőle. Azt híresztelték, hogy egy egész farkasfalka meg a környékbeli medvék és minden erdei dög a védelmére kelne azonnal, ha valaki ellene törne. Aztán babonás népek ezek a haramiák, nem is próbálkoztak nála semmivel — bárhová el lehetett engedni akár egyedül is.

Felcseperedett Vivike, formás lett a lába a sok gyaloglástól, meg majdnem amolyan cigányosan barnult meg a bőre a folytonos kintléttől, de így csak még szebbé vált. Vidámságtól csillogó, barna szemébe nézve a férfiak ugyanúgy megszelídültek, mint a háznál lévő meg a vadon járó barmok. Hosszú, hullámos barna haja aranyszínnel fénylett a napsugaraktól, és keskeny dereka, kerek válla meg szépséges keble sem lenne utolsó a sorban, ha tovább folytatnánk külsője méltatását.

Hanem szíve még a kiállásánál is szebbnek tetszett, mert soha nem akart ő ártani senkinek. De annyira, hogy apját folyton lebeszélte az öreg malac felszabdalásáról, mert bár szerette a hurkát meg a kolbászt, de a vén Szilvit ő kapta még kisgyermek korában, és évről évre ő nevelgette fel, mígnem hízó helyett szapora anyakoca lett az állatból. Azután a dög malac megőrült és nem vette fel többet a kanokat, az utolsó almot is majdnem megölte, de Vivike nem tudott megválni tőle. Amúgy ő volt az egyetlen, akit a vén Szilvi nem támadott meg, csak békésen röfögve odadűlt a karám oldalához, hogy kapjon egy kedves vakargatást a lapockája környékén meg néhány óvatos simítást a szeme között.

Vivike pedig odalépett és becézgette, megadta neki a szerető érintést, amire a vén anyakoca egyedül vágyott az életben. Egy idő után már enni sem volt hajlandó, ha a lány nem simogatta meg előtte — a lány pedig egyre inkább a körülötte legyeskedő legények pelyhedző állát simogatta, egyre kevesebbet járult a malaca karámjához. No, nem mintha elfelejtette volna, csak éppen egyre több dolga akadt, és mivel már nem volt gyerek, nem játszhatott annyit, nem lehetett együtt annyit a kedvenceivel, mint régebben. A Szilvi disznó idővel lesoványodott és elpusztult, nem bírta a saját súlyát és korát. Vivike rávette a környékbeli legényeket meg az apját, hogy temessék el az állatot, ne dolgozzák fel. Azok meg hamar ráálltak, mert a beteges és szívós hús amúgy sem lett volna jó semmire.

Verhetjük még a szavakat, de talán ennyi is elegendő látni, hogy Vivike szíve még szépségesebb volt, mint a hibátlan kebel, mely mögött tartotta. Hajjaj, arról a kebelről pedig legendák kergették egymást a legények között, afféle kitalált szóbeszédek, persze, mert Vivikének esze ágában sem volt a kacér szédítésnél többet engedni maga körül, akárki jött is hozzá a kezét kérve.

Csak a Pétert, azt eresztette oda rózsavörös ajkaihoz, a Sebőkit, aki szép szál legényként mindig legyőzte azokat, akik Vivike kezéért keltek vele birokra. Nekiment egyszer Lopics János is, aki már szerepelt a mesében korábban, de lepattant róla, mint légy a gazda kalapjáról, amikor odasuhint vele a tehén fenekének.

Ez a Sebőki Péter meg teljes szívéből imádta Vivikét, mindig mondta is neki, hogy „Ugye nem hagysz el engem soha más legényért, Vivike, ugye nem?” Kóbor Évi, avagy Vivike pedig így válaszolt: „Nem, amíg te sem hagysz el másik leány kezéért, kedves Péterem.” Élcelődött is vele Péter, hogy „Csak a kezéért soha, édes Vivikém!”, de a lány mosolyogva szorította kebelére a fiú munkában kierősödött tenyerét és csak annyit mondott: „Ennél különbet úgysem találnál!”

Így aztán örök szerelmet, hűséget és tisztességes támogatást fogadtak egymásnak egész éltükre. Csak az időt kellett kivárniuk, amikor szüléik áldásukat adják, és végre egymáséi lehettek Isten színe előtt és a hitvesi ágyban egyformán.

***

— Legyen itt a vége mára, bátyám! — kérte Feri.

Bánát látta, hogy a fiúnak nem akarózik folytatni a történetet, nem erőltette hát, de azt még megígértette vele, hogy másnap folytatja. — A munka is kitart még elegendő napig ahhoz, hogy kikerekedjen a mese — így okolt a fiatalabbnak.

Amaz a szokása szerint megint csak a vállát vonogatta és azt válaszolta: — Talán kikerekedik, talán nem. Magát írja az ilyen fabula, nem én találom ki egészében.

— Ezt meg mire mondod, öcsém?

Újabb vállvonás: — Csak arra, hogy ha én találnám ki, hát már nem lenne miről beszélnem, mert boldog véget kerekítettem volna neki az előbb — felelte Feri, azután dolgoztak tovább, rakták a halmot és dobták fel azt a petrencés kocsira, amikor estefelé a gazda kijött értük.

Negyedik nap

A negyedik reggelt sem lehetett megkülönböztetni az előző háromtól, talán csak annyiban, hogy már kevesebb lucerna állt a földeken.

Feri korán kiment, ott reggelizett Bánáttal a fájuk tövében, közben néhány szóval megbeszélték, hogy kinek mennyit kellene megcsinálnia, mert azt jövendölte a gazdasszony, hogy másnapra talán még esőt is várhatnak. Úgy döntöttek, ebéd előtt jobban erőltetik a kaszálást, mert ha már fekszenek a szárak, akkor akár eső után is hamarabb kiszáradnak.

Le is döntöttek egyszer meg közel még félszer annyit, mint az előző napon, azután fáradtan ültek le puliszkázni, merthogy azt kapták aznap ebédre. Feri akkor már nem kérette magát, amint kifújta magát, belekezdett a mese folytatásába.

***

Állt Kisternyő közelében egy orosz laktanya. Amióta bevonultak a vörösök, azóta egész sok ilyet építettek, aratáskor meg vonultak ki szép hosszú sorokban a kiskatonák a földekre, hogy besegítsenek a helyieknek, azután lesarcolják a magukét búzában és kukoricában, verekedésben és italozásban, na meg természetesen a lányok szeméremében mérve a hadiadót.

Abban az esztendőben, amikor Kóbor Julis férje meghalt a tavaszon és a nyár végén Tóth Vincét is elérte a végzete, akkor ősszel három kiskatona tűnt el arrafelé egy-egy pálinkával nyakon öntött éjjelen. Megszeppentek az oroszok a laktanyában, hogy mi történhetett a társaikkal; óvatosabban élvezték azután a magyar föld adományait mind ital, mind menyecskék tekintetében. De a katonadúlás csak akkor szűnt meg teljes egészében, amikor megszületett a sárkány harmadik feje.

Élt ebben a laktanyában egy kemény ember, egy tábornok, akit kegyetlenkedésért ítéltek arra, hogy egy mindentől távol eső vidéki laktanyában szolgáljon. Nem is ez volt a rangja, meg le is fokozták ugyan, de mindenki hamar kitanulta körülötte, hogy a baj elkerülésének egyik módja, ha tábornoknak szólítják, így emlegetik még a köré szőtt viccekben is. E viccekről csak annyit, hogy a tábornok sosem haragudott meg értük, mert úgy vélte, ezek is csak a rossz hírét növelik, a félelem meg fegyelmet követel az alárendeltektől. Mivel maga is hajlamos volt a túlkapásokra az embertelen büntetések terén, így feletteseinek ugyanúgy el tudott számolni a három kiskatonával, mint azokkal, akiket ő maga korbácsolt halálra vagy intézett el bármi más módon.

Hanem ezúttal lefelé is el kellett végezni az elszámolást! Fogta a laktanya teljes állományát, a teherautókat és az évek óta mozdulatlanul ott rozsdálló egy szem tankot, azzal felvonulást tartott Kisternyő legszélesebb utcáján, neki egyenest a faluházának. A kis tér közepére berendelte a tankot, felmászott rá és elkiáltotta magát, hogy azonnal adják elő a katonáit, különben „enkezűleg lövi apróra az egész kutyapisálta szarfészket”, ahogy ő mondta. Évek óta ott élt a környéken, jól kitanulta a nyelvet.

Jött is hamarost a falubíró, az orvos, meg mindenki, aki számított vagy bámészkodni akart, de egyik sem tudta, merre lehet a három egyenruhás. Vlagyimir tábornok akkor úgy elvörösödött, hogy kopaszodó feje eltűnt volna a tank oldalán éktelenkedő vörös csillag hátterében, ha elébe áll, aztán olyan hangerővel kezdett üvölteni, hogy a szomszédos Palattyára is áthallatszott. Már vette elő az oldalfegyverét, hogy pedig ő most biztosan sorban lelő meg lelövet minden egyes büdös parasztot, amikor meglátta azt, amitől még ő is elkékült, azután hazaparancsolta a katonákat a laktanyába, és egyedül ment el megbeszélésre ahhoz, akivel „tárgyalnia kellett a kialakult problémák békés megoldásáról”, ahogy ő maga fogalmazta meg később.

Ugyanis bekanyarodott Kisternyő főterére egy szekér, rajta négy felöltözött helyivel meg három meztelen katonával, akiket ágyékban férfiatlanítottak, a szájukat meg felvágták, hogy a kivert fogaik helyébe beférjen egy-egy söröskorsó. Amelyik először tűnt el, az már többnapos hullaként bűzlött a melegben, és a legyek is beköpték a húsát.

A négy legény csak ledobálta a hullákat a szekérről, azután az egyikük — akkor már jó néhányan dolgoztak Kóbor Julisnak meg Sás Ilonkának, teljes elkötelezettséggel és bambán járomba hajtva a fejüket, mintha a vén boszorkák megbűvölték volna őket — odaszólt Vlagyimir tábornoknak, hogy ha tudni akarja, mi történt velük, akkor üljön fel a szekérre és induljanak. A hírnökök jól láthatóan nem törődtek a rájuk szegeződő gépfegyverekkel, és ez úgy megdöbbentette a tábornokot, hogy maga sem értette, miért, de velük tartott.