A Tandori-költészetről kialakult kép legismertebb eleme vélhetően a lakásba fogadott madarakkal kapcsolatos. Ennek persze az is az oka, hogy 1978, az első „madaras” versek megjelenése után tucatnyi regény mellett három igen terjedelmes verseskötet foglalkozott legnagyobb részt ezzel a kérdéskörrel – sorrendben: A feltételes megálló (1983), Celsius (1984), A megnyerhető veszteség (1988) – de a téma, mely már önmaga történetét is olvassa, az azóta megjelent kötetekben is markánsan jelen van. A nyolcvanas évek Tandori-költészetét meghatározó beszédmód két fontos kérdést vet fel: a szövegek óriási mennyisége az olvashatóság és a folyamatos írás, míg a tematikai keretek az önéletrajziság és a naplószerűség poétikai következményeinek problémáját. A kérdések súlyát jelzi, hogy mindkettő szemben áll az első két, ma már klasszikusnak tekinthető Tandori-kötet törekvéseivel, hiszen azokat épp a szűkszavúság, az elnémulás határán mozgás, illetve a tárgyias, fogalmi beszéd jellemezte. Tandori az Egy talált tárgy megtisztítása után látszólag felhagyott a hagyományos lírai keretek feszegetésével, mely az első két kötetben önreflexív módon a saját költői megszólalásának lehetőségeit is veszélyeztette. A poétikai változásokat szimbólumértékűen jelzi, hogy A mennyezet és a padló című harmadik kötet a Nyitó ? című verssel kezdődött, mely a korai verseknek az elhallgatásra kérdező sorai után mintegy nyitányává vált a költői beszéd parttalan, szinte vég nélküli és máig tartó áramlásának.
A kritika több helyütt arra utalt e változásokkal kapcsolatban, hogy Tandori ekkor mintegy feladta radikális költészetelméletét, „visszaklasszicizálódott”[1], hisz ebben a kötetben úgyszólván a hagyományos formák és témák visszanyerése ment végbe. Csakhogy ez a meglátás két okból sem állja meg a helyét. Egyrészt a hosszúversek megjelenése, a bőbeszédűség direktsége és reflektáltsága, illetve a fellazult struktúrájú prózaversek arcképformáló túlsúlya voltaképp újra a líraiság mibenlétére kérdezett rá – igaz, nem az elnémulás lehetőségeit mérlegelve, hanem mintegy a másik oldalról, a beszéd megszűrésének kvázi megszüntetése felől. Másrészt Tandori ekkor már birtokában volt az első kötetek poétikai és nyelvfilozófiai tapasztalatának, ezért A mennyezet... verseit nem is lehet e tapasztalat, a klasszikus versformálást voltaképp lehetetlenné tevő belátások figyelembevétele nélkül olvasni. Ezek a versek ugyanis már valamin túl íródnak, olyasformán, mint amikor valaki minden nap tíz perccel korábban ébred, mint a többiek, és száznegyvennégy nap múlva ugyan pontosan akkor fog ébredni, mint azok, ám a pozíciója mégsem lehet ugyanolyan. Ahogy a kötet második kiadásának utószavában Tandori az efféle vádakat visszautasítva fogalmaz: a kötet éppen hogy „folytatta”, és nem „ismételte” a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása verseinek eredményeit[2].
Az igazi, „korszakos” fordulat azonban az 1984-es Celsius című kötetben veszi kezdetét, melyben Tandori meghirdeti a “mindent, de mindet ezen a világon le kell írni, minden adatot”[3] idézettel jellemezhető költői programját, mely még inkább felgyorsította a szövegtermelést, prózában és versben egyaránt. A költészete ekkortól kizárólag a hétköznapi események apró részleteire figyel, és ezeket végtelen pontossággal igyekszik rögzíteni. Ebben az időszakban évi négy-öt Tandori-könyv jelent meg – zömében a Kardos György vezette Magvető Kiadónál –, melyekben rengeteg ’érdektelen’ esemény és megfigyelés halmozódott fel, ráadásul gyakran többszörös ismétlésekkel terhelten, ami természetesen alaposan próbára tette olvasóikat. Ugyanakkor már a Celsius mottója kitűnő példa arra, hogy ez a poétikai törekvés és módszer milyen nagyszerű eredményékre vezethet. A mottó az életműbe szintén ekkortájt beköltöző és ott örökbérletet váltó Szép Ernőtől származik: „Ma délelőtt tíz óra tájban tizenkét Celsius volt a hőfok. Sajnálom Celsiust, nem él, ezt az őszt nem látja”. Érezhető, hogy az első mondat banális tényközléséből, a társalgások semmitmondó és rutinszerű eleméből, az időjárásra vonatkozó adatból egy nem is feltétlenül merész asszociáció mentén életfilozófiai mélységeket nyitó költői esemény lesz. És ezzel a megerősítéssel már könnyen kijelenthető, hogy „mindent” le kell írni, és persze mindent, ami a leírtakról a beszélő eszébe jut: nem tudni, mikor csillan össze a szöveg költészetté. És Tandori-versek beszélője innentől valóban mindent elmond a hétköznapjairól, mely történetesen a talált verebek és egyéb madárfajok gondozásának jegyében telik. A versek egységesnek tekinthető elbeszélője kitér arra is, hová ment aznap fűért, milyen fűféléket talált és mennyit, és hogy ezt hogyan mosta, szárította és tette biztonságosan fogyaszthatóvá, de elmondja azt is, mit látott útközben, és mit gondol a látottakról. Példaként hadd idézzem az Amíg a fűkészlet tart című vers részletét[4]:

...ott mentem, mint például a Hegyalja úton a járdán,
felnéztem a mellékutakra, melyek semmi jót nem ígértek
(...)
a szatyrok megvoltak, velem voltak a műanyag táskák, és üresen
nem vihettem haza egyet se, mert gazdaságosan készültem velük,
tudtam, melyikbe mit szánok, mi lenne külön is jó, miből mennyi –:

Ugyancsak jellemző az egyébként közel négyszáz soros A tasmániai híd naplószerű, a jelenidejűség kameraszemét, egyszersmind a diktafon használatát, azaz az élőbeszéd jellegzetességeit imitáló beszédmódja, melyet egy a vers közepéről vett részlettel illusztrálok[5]:

Most
kora délután van, hazaértem a piacról, spárgát, salátát,
tíz deka sóskát, vodkát, kaktuszt, retket – fehéret és
feketét –, egy üveg vörös bort, tulipánokat, petrezselymet
hoztam, és a salátáktól jól elázott a Futball Magazin márciusi
száma, melyet a villamosra vittem magammal...

Tandori ezekben a versekben gyakran a legapróbb részleteket is szóhoz engedi, miközben az azonnali reflexiókkal tartja egyben a szöveget, az azonnaliságot pedig egy ugyancsak kézjegyszerű megoldással, a javítások („jav.”) és az önkorrekciók sokaságával érzékelteti. A közlés lehetőségeinek korlátozottságát jelzik ezek a szövegbe épített, a metrumba illeszkedő, hangsúlyosan tudatos kiszólások és hibák, melyek a melléütésekkel és tévesztésekkel a költemény jól formáltságának esetlegességére hívják fel a figyelmet, miközben az olvasás automatizmusát, folyamatosságát, sőt a jelentésképzés következetességét is próbára teszik, mint például a Szélét sárgával, pirossal, lilával[6] című szövegben: „Nézem Szp., jav. Szép Ernőt” – hiszen a „Szp.” töredék a kötetben sokszor előkerülő „Szép” név hiányos változata mellett lehetne akár a „Szpéró” név eleje is, sőt, mivel nézni inkább a szobában jelenlévő madarat lehetne, és a versben, de még a strófa első mondatában is Szpéróról van szó, az olvasó a hibát vélhetően rögtön Szpéróra javítja, és a szöveg aztán ez ellen a feloldás ellen dolgozva teszi „Szép Ernőt” a mondat tárgyává. Ezzel együtt a játék eredményeképp a nevek egymásba csúszását már nem lehet meg nem történté tenni, azaz a versmondatban alternatívaként továbbra is mindkét lehetőség szerepel.
Látnunk kell tehát e megoldás retorikusságát, hiszen az írott szöveg esetében nyilván lenne lehetőség a kézirat ’tisztázásár’, azaz a hibák és azok nyomainak eltüntetésére, mivel voltaképp csak az élő, folyamatos beszédre, avagy a folyamatos, ellenőrizetlen írásra jellemző, hogy az efféle nyomok a szöveg részei maradnak[7]. Ahogy az is feltűnő, hogy az elszólások, illetve elütések tökéletesen illeszkednek a versformákba, a „jav.” szócska elhelyezésével együtt pontos a szótagszám, a ritmus, az ütem: „a számolgatá., jav., vége már a // számolgatásnak, s miféle szenvedpk., jav., / szenvedpk., jav., szenvedők vannak, nem hinnénk” („Benne lesz vajon holnap a lapokban”[8]). Vagyis a szöveg kettős játékot játszik: a folyamatos beszédét, szinte a tollbamondást imitálva, egy olyan szituációt, ahol nincs idő a hibákra visszatérni, és azokat tisztázni, miközben gondos szerkesztettségű, a formai szabályokhoz ragaszkodó verset hoz létre, amire egyébként reflektál is: „átnézem másik két mai versemet” („Gyorsan Francescóhoz, különben írok...”[9]). Nyilvánvaló viszont, hogy a gépelés során több-kevesebb hibát mindenki vét, vagyis e gesztus közvetlenül nem a „mindenről beszámolás” programjába illeszkedik, mely e köteteket olyannyira meghatározza, még csak nem is a folyamatos beszéd illúziójának fenntartására, mely magnóról hallható, a hibákat is visszaadó szöveget imitál, hanem a nyelv lehetőségeire reflektál. Kitágítja ugyanis a jelentésképzés játékterét a hiba poétikájával, hiszen a hibák nem véletlenszerűek, hanem a beszédmód sajátjai, retorikailag pontosan elrendezettek. Jellemző, hogy néha a hiba hibaként marad a szövegben, mint például a Pipi néni felnéz rám című versben, ahol „őrbudai temető” szerepel[10] vélhetően az ’óbudai temető’ helyett, de nincs javítás. Fogarassy Miklós végletes improvizációnak[11] nevezi ezt az eljárást, mely tehát az esetinek tűnő, mégis pontosan rögzített hibákat, a dikció meghatározó részévé téve a szöveg szintjére emeli.

Bár azt mondtuk, az életmű újabb fordulópontja a Celsius kötet volt, azt feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a bőbeszédűség mint költészeti lehetőség és mint a költészet felismert válságára adott látványos válasz nem itt, hanem már az 1978-as Még így sem című kötetben elkezdődött. És nem csak annak már említett első, sokat sejtető című versével, a Nyitó ?-nel, hanem a kötet 260 szonettjével. Ezek a szövegek is magáról a szonettről és ezen keresztül általában a költészet lehetőségeiről szólnak, és nem a klasszikus lírai témákat (szerelem, élet, halál stb.) mondják tovább. Azaz ez is egy hagyományromboló, a folytathatatlanságot a versek és a kötet szintjén is kimondó kísérlet volt, melyet Szigeti Csaba kimerítően és meggyőzően elemzett, kiemelve, és értelmezése kulcsává téve, hogy a következő verseskönyv, az itt tárgyalt Celsius már egyetlen szonettet sem tartalmaz[12]. A szonett válságának és felszámolásának processzusa a megtermelésben (napi hét-nyolc vers), és épp a szándékos, sokszor reflektált hibákban, a szonett strukturális szabályainak durva megsértésében, szétírásában, végül érvénytelenítésében ragadható meg. A kísérlet gyökere azonban az Egy talált tárgy... Szonett című verse lehet, hiszen ez egymaga is egy megrendítő rákérdezés a szonett-hagyomány fenntarthatóságára. Ez utóbbi vers szövege – két, az írás folyamatát megjelenítő zárójeles megjegyzésen túl – maga a csupasz rímképlet: „a-b-b-a” stb. A szonetthagyomány újragondolásának, illetve önreflexív módon általában a versírás és -olvasás problematikusságának alapkérdéseit Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című, kötetnyi terjedelmű szonettciklusa vetette fel hasonló erővel, melynek kapcsán Kulcsár-Szabó Zoltán jegyzi meg[13], egyébként Szigeti Csaba idézett tanulmányára hivatkozva[14], hogy „a szonett az európai költészettörténeti kánon csúcsa, mondhatni, a költőiség legtisztább képviselője”, majd Kabdebó Lóránt megállapítását[15] citálva írja, hogy Szabó Lőrinc a szonett mint forma választásával a klasszikussá tétel, a meg-örökítés gesztusát oltja a kötetbe.
Tandorinál a szonettforma már csak deformációinak hangsúlyaival utal önmagára, és nehezen is lehetne mást állítani például a huszonöt soros Kompozíciót olvasva, mely ugyan már címével is a forma megalkotottságára irányítja az olvasói figyelmet, de a szonett szinte minden – metrikai, rímtechnikai és retorikai – szabályát látványosan megkerüli. Elsősorban azért érdemes tehát a kiemelésre, mert a kötetbeli szonettek százai között magáról a szonettírásról beszél, az elmondottakat önmagára is vonatkoztatva, azaz szonettként olvastatva önmagát, végeredményben tehát felszámolva a szonett műfaji határait: „Nem akarok szonettet írni, csak / el akarok mondani dolgokat, / melyeket nem tudok hitelesen / elmondani másképp”. Ha pedig a Kompozíció szonett – márpedig bizonnyal annak kell tekintenünk – akkor voltaképp minden verses szöveg lehet szonett, vagyis semmi sem az. Szigeti Csaba ugyanakkor azt a lehetőséget is ébren tartja, hogy e vers nem önmagára, hanem a kötetben körülötte lévő szonettekre vonatkozik[16], és bár ez az értelmezés is jogosnak tűnhet, mégis erősebbnek és érvényesebbnek érzem az egyébként általa is felvetett önreflexív olvasatot, mely ez esetben amúgy sem veszi el a környező versekről való beszélés lehetőségét. Hiszen a cím provokatív és önreflexív jellegét épp az erősíti föl, hogy a kötetben ekkor már a szonett nem jelent többet technikai problémánál, kompozíciós elvnél, mivel korábban mások mellett a (33.)[17] című darab már pusztán technikai problémává redukálta a szonettformát, amikor például kilencedik és tizedik sorába ironikusan azt írta: “Még hat sor. Ezt kell jól kitölteni. / Még öt, Még sok minden pótolható.”[18]
Tandori érdeklődése tehát az Egy talált tárgy... utáni kötetekben is elsősorban a versre, a versírás folyamatára, de egyszersmind a versre mint történésre irányul, másrészt a vers mibenlétére kérdez rá. Ahogy Radnóti Sándor – igaz, még csak A mennyezet és a padló, a Még így sem-beli társaikhoz képest kifejezetten hagyományhű szonettjeit ismerve, 1976-ban – fogalmaz: „Tandori provokációja (...) mindig is művészet- – adott esetben vers – -fogalmunk ellen irányul, s dicsérendő következetességgel a saját maga teremtette versfogalmunk ellen is.”[19] Tehát a szonettek nem csak a szonetthagyományba kapcsolódnak a maguk radikalitásával, hanem az első két Tandori-kötet eseménysorába is. Tarján Tamás például egy valódi tanulmánysorozatot szentelt Tandori formakultúrájának, írásai Két köntös[20], A széthasított köntös[21] és A megtiport köntös[22] címeken jelentek meg, és ezekben természetesen foglalkozott a itt vázolt szonett-problémával is.
Megemlítendő, hogy a Még így sem szonettjei és szonettnek látszó szövegei emellett már a címekkel a versírás ’gyakorlati’ oldalára terelik a figyelmet. Elég csak arra gondolnunk, hogy például az 1976721/b az 1976 július 21-én írt második szonettet jelöli, és hogy a címekből ilyenformán kiderül, ez év július 14. és 15. volt a termelés csúcsa, hiszen ezen a két napon nem kevesebb, mint negyvennyolc szonett íródott. Óránkét tehát alkalmasint – ha e két nap alatt aludt is a szerző (bár az egyik szövegben “álmatlan éjszakáról” esik szó!) – több is. Mint máshol megjegyzi: “Nem tudok leszokni a versírásról ezekben a napokban” (1976717/c – A találkozás széttalálkozása). Nyilvánvaló, hogy ez ironikus gesztus, és a műfaj teljes leértékelését jelenti. Jellemző az iróniára a versírás folyamatát kommentáló kiszólás: „nem marad / más hátra, mint valami fontosat / mondani. De végignézve a versen, / látom, bizonyos célnak megfeleltem: / szavakat ismételtem, szavakat / találtam ki –”. Csak ennyi lenne a vers: szavak ismétlése? De ha két nap alatt ötven szonettet lehet írni, akkor aligha van értelme egy ötvenegyediknek, márpedig bizonyára még ennél is több szonett születik naponta, még ha nem is egy szerző tollából, mint Tandorinál. Ő szinte csak azért ír szonettet, hogy a szonettről beszélhessen, a gesztusok, az akció nyelvén. A Verstan és vers (jambusok) című szövegben kijelenti, hogy amit ír, annak semmi köze a verstanhoz, de mindezt gondos jambusokban teszi, míg a Jambikus vers úgy dekomponálja mindezt, hogy a cím ellenére egyetlen jambust sem szólaltat meg. A Madárhangok pedig csak egy négysoros, a-b-b-a rímképletű strófával reprezentálja a szonettet: csonka szonettként, hogy végül eljussunk a belátásig: szonett már nincs, csak szonettváltozatok léteznek, szonettklónok, szonetthibridek, szonettroncsok.

E nagy súlyú poétikai kihívások mellett már a Még így sem verseiben feltűntek a madarak, de még csak szimbólum-tartalommal. A saját madarakról először csupán a következő, 1983-as A feltételes megálló verseinek van módja beszélni, azoknak a verseknek, melyek alaphangját már ekkor meghatározta a később kötetcímmé lett „megnyerhető veszteség” oximoron. Ez utóbbival kapcsolatban fontos látnunk, hogy a Tandori-szövegek rendszeresen kiemelik: amit a feleségével együtt a madarak gondozója tett, azt kevesen vagy talán senki nem vállalta volna, hiszen kényelmetlen a rendszeres hajnali ébredés, az állandó fűszedés és -tisztítás, zaklatottak a téli etetések és különös nehézségekkel jár a beteg madarakkal való foglalkozás. Ugyanakkor arra is bőven találhatunk utalást, hogy a lemondás voltaképp – természetesen az élet egy másik, alkalmasint ennek köszönhetően megnyíló dimenziójában – nyereséget szül: értelmet ad az életnek, célt a mindennapoknak. Különösen érdekesek ezzel kapcsolatban azok a szövegrészek, ahol a madarak a munkánál, az írásnál is fontosabbnak mutatkoznak, kezdve ott, hogy a kalitkák az onnantól már csak volt dolgozószobában kapnak helyet, egészen addig, hogy a rendszeresen az írógépe mellett ülő költőfigura kezére vagy vállára száll egy-egy madár, ami miatt meg kell állítani a mozdulatait, abba kell hagynia a munkát. Szpéróról beszélve írja: „Mikor első napjait élte / itt nálunk, itt ült a vállamon, / nézte, ahogy gépelek, vagy nem is // tudom, mit nézett”[23], „Nekik adtam, ők lakják dolgozószobámat.”[24] „De / hogy ilyennyire írok, vigyázat! Verébkémet, a Totyit se / lökjem le a fotelkarfáról automatává vált könyökömmel // valami halálba.”[25] „Szpéró / a kéziraton van s leszarta / már! (...) Gépiratomról letörlöm a híg szart”[26]. A madarak fokozatosan kezdenek az írásnál, sőt mindennél fontosabbá válni, a versek beszélő alanya pedig a madarak kedvéért lemond mindenről, az íróasztaláról és a dolgozószobájáról, de még a magánéletéről, az utazásairól, az alvásról és végső soron önmagáról is, hogy megnyerhesse mindazt, ami a külső szemlélő számára veszteségnek látszik. „Aki elveszti egészét, / megleli részeit”, írta Tandori már a Töredék Hamletnek egyik fontos, biblikus hangokat idéző versében, az Egy sem címűben, amikor persze még szó sem volt madarakról, hogy aztán tíz évvel e vers megszületése után, az első talált madár befogadásával megkezdődjön az én-egész elvesztése, hogy csak a részletek, de a leglényegesebb részletek maradhassanak. A „mindent leírás” igénye ezzel a tematikus változással párhuzamosan poétikailag oldja meg a részletek előtérbe állítását.
Körülbelül ezerötszáz oldalnyi vers foglalkozik közvetlenül a madarakkal kapcsolatos gyakorlati és érzelmi eseményekkel, és e hatalmas, ám kellően tagolt szövegmennyiséget valóban nem lehet megrendülés nélkül olvasni. A nyolcvanas évek Tandori-verseiben erőteljesnek nevezhető a szöveg érzelmi tartalmakat közvetítő alkotásként való elgondolása, melybe természetesen magától értetődően tartozik bele egy élettörténet reflexív fikciójának kiolvashatósága, mely a művek mögé egységes szerzői arcot gondolva feltenni sem engedi a nyelvek összjátékénak kérdését az egyes szövegekben, illetve ciklusokban vagy kötetekben. Fogarassy Miklós szerint, aki a példázatszerűség felől olvassa e verseket, a nyolcvanas években született, a madarakért hozott áldozatokat elbeszélő szövegek egy általános eseménysort világítanak meg, és ezáltal jelképként, mintaként működnek: “Hogy mire? Pontosan aligha megválaszolható. Talán a szépre, a jóra, az igazra.”[27]
Az áldozatok és a lemondások vállalását lényegében egyetlen, etikai természetű ok, a kint pusztulásra ítélt madárkák iránti szeretet indokolja, ahogy ezt a Ha szeretsz, mondja Kosztolányi című vers ki is jelenti: „el vagy veszve, azt írja Kosztolányi, / ha szeretsz már akár egy madarat”[28]. Erre az önzetlen szeretetre utalva érvel amellett Babarczy Eszter, hogy Tandoriról, pontosabban a szövegekben megképződő figuráról mint szentről is lehet beszélni. Babarczy írása, A szent melengetett helye a költőfigura „furcsa”, „visszahúzódó”, már-már aszketikus életmódját helyezi értelmezései középpontjába, afféle univerzális egységként képzelve el az életművet, melyet az aszkézis és a misztikus szemlélet metafizikai rendszere tart egyben, és amely épp ezért szakaszolhatatlan, és kezdetétől mostanáig egyetlen célnak rendelődött alá: az önfeláldozás és a felelősségvállalás szereplehetőségeinek[29]. A verebeknek prédikáló Szent Ferenc alakja idéződik föl a tanulmányban, mely jelzi, hogy Tandori is hasonló tisztelettel és szeretettel fordul a madarakhoz, a „három dekányi életekhez”, és Babarczy jól látja, hogy ha valaki az emberekkel tenne meg ennyi mindent, azt szentként tisztelnénk, és nyilván ennél is nagyobb tett a szeretetet csak a maguk igen korlátozott módján viszonozni tudó madarakkal szemben gyakorolni[30]. Érdekes, hogy a probléma a költő számára is evidens, többször reagál rá: „Szent a föld legparányibb része is, amit – pl. – egy mezei veréb lába, ha ép, ha csonka, megérintett. / Engem ez megérintett. De nem szabad tévesztenem: én nem vagyok szent ettől” – írja az És megint messze szállnak-ban[31], máshol viszont Dosztojevszkijre utalva: „Samuék ma élő fajtársainak, / Aljosa szellemében (aki nem vagyok), morzsát szórok.”[32] De a Babarczyt dicsérő szavai is ebbe a sorba állíthatók, mellyel a szerző mintegy jóváhagyta az esztéta észrevételeit.[33] A pátoszos értelmezést ellenpontozza viszont Petri György megjegyzése, melyet egy Tandorival készült beszélgetésében ejtett el: „te nem is vagy állatbarát”[34]. De nyilván nem is az az igazi kérdés, hogy Tandori költőként valóban szentként él-e (erre nem is lehetne válaszolni), hanem az, mit tudnak mondani az általa létrehozott szövegek a szeret tiszta megvalósulásáról, azaz mit tudhat meg az olvasó minderről – és persze önmagáról – e költészetet olvasva. Lehet tehát példázatszerűen olvasni a feltétel nélküli odafordulást, azt a hihetetlen energiát mozgósító és valóban önzetlen szeretetet, lemondást és áldozatkészséget, amit a Tandori-versek hősei másfél évtizeden át folytattak, melynek talán legszebb példája a vak madár (Pipi néni) sorsában teljesedik ki, mely sorstörténet A Semmi Kéz verseiben íródik újjá, részben a kötet végén olvasható Tandori Ágnes-esszének mint sillabusznak köszönhetően[35]. Ez utóbbi utal arra is, hogy a madarakkal afféle szülő-gyermek kapcsolat alakult ki, amit egyébként néhány versidézet is megerősíthet: „a Sportkórházban épp csak / megszülettem, és már hoztak is ide, // ágy helyett két összetolt karosszékbe kerültem, és fogtam apám kisujját; / a rácson át ujjam benyújtom, / a Szpéró, legelső verebünk ráül.”[36], „Mintha a gyermekeink haltak volna meg sorra. Hiszen... Vagy a társaink... Hiszen...”[37], illetve egy interjú-részlet: „l967-ben megnősültem (...) a madarak enyhén szólva is közösek; ők 1977 óta vannak, akkor dőlt el, hogy nem lesz gyerekünk.”[38]
A Pipi néni nevű madár vaksága emellett azért fontos, gyakran visszatérő pont a szövegekben, mert a vakság kiszolgáltatottság jele, egy olyan jel, mely egyértelművé teszi a gondoskodás életmentő jellegét. Mert míg egészséges társai kapcsán állandóan jelen van a dilemma, hogy nem lenne-e jobb őket szabadon engedni, a vak madár biztosan nem élhetne a szabadban, hisz nyilván azonnal elpusztulna, mint azt a kötetekben gyorsan szakértővé fejlődő „madárfelügyelők” sejtetik. De a vak madár képe allegóriaként is működik, mert bár ez a madár nem lát, talán mégis ő a legboldogabban a lakásban, azaz a „lényeget” mintha mégis képes lenne látni. Ráadásul Tandori mindezt a Wittgenstein-i tételre asszociáltatja – „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”[39] –, azaz jelzi, hogy vannak a csak a nyelvben, nyelvi konstrukcióként megismerhető világnak határai, illetve létezik e határokon túl is valami, melyekről beszélni nem tudunk, és melyekről Wittgenstein szerint hallgatnunk kellene. Valahogy azonban mégis tudunk e valamiről (a „misztikumról”[40]) beszélni, oly módon, ahogy a vak madár képes látni. És ilyen értelemben lehet tudhatja a költészet is közvetíteni az elmondhatatlant – végső soron persze kizárólag nyelvi eszközökkel. De ugyanígy található megfeleltetés a madár sorsa és a költői tevékenység között Szpéró halálának leírásában is, hiszen Szpéró a folyamatos tojásba halt bele, melyben Tandori saját írói praxisának, a folyamatos beszédnek a fenyegetését is látja. Mindebből azonban az is látható, hogy az önfeláldozó madárbarát évtizedes, versben, prózában, sőt drámában párhuzamosan íródó története magától értetődően veti fel az etikai olvasat lehetőségét. Ennek magja már az Egy talált tárgy... kötet Kant-emlékzaj című kétsorosában el van vetve:

A fűnyírógép (odakint)
Villanyborotván (odabent)

A gyakorlati ész kritikája „Zárszavának” utolsó fejezete kezdődik a Tandori által is citált, aforizmává vált alapmondattal: „Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal (...): a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”[41] Kant az idézetet is rejtő munkájában nagyrészt arról ír, vajon van-e olyan a priori, mely az ember erkölcsi döntéseit minden külső ráhatás nélkül meghatározza. Kantnál Isten – aki előtte a legtöbb filozófiai rendszerben megoldása jelentett a problémára – nem töltheti be ezt a szerepet, hiszen legfeljebb mint a gondolkodásunkban jelenlévő idea létezik: a csillagos ég is egy üres, Isten nélküli univerzum képét idézi fel. Tandori viszont a versben még ezt az utóbbit is visszaveszi, még ezt sem tekintheti rögzített viszonyítási pontnak, azaz mintha ítélet is lenne ebben a rövid versben: a kanti alapelv már csak emlék, az emberrel veleszületett erkölcsi törvény már nincs, az oppozíció legfeljebb a gépek zaja által asszociáltan eleveníthető fel. Tehát miközben a vers ironizál, az erkölcsi alapelvek elvesztése feletti megrendültség is beleoltódik a szövegbe, mely azonban ezzel együtt is messze elkerüli a hetvenes években is oly gyakori moralizálgató felhangokat. Ezt elsősorban az egyes szám első személyre utaló ragoknak köszönheti, hiszen ezek jelenlétében az irónia elsősorban öniróniának hallik. Tehát nem egy külső, „romlatlan” alany beszél a világ erkölcsi „hanyatlásáról” – ahogy ezt mondjuk Illyés Gyulánál láthatjuk ebben az időben –, hiszen ez az alany tulajdonképpen csak saját magáról beszél. Az általánosítás igényére csupán a felidéződő Kant-aforizma utalhat, ami tehát egy etikai kérdést parafrazeál, illúziómentesen és távolságtartóan.
Érdekes ugyanakkor, hogy Fogarassy Miklós a Kant-emlékzajt a nyolcvanas évek közepén, tehát már a madaras korszakban újraolvasva másra figyel: nem a bölcseleti költészetre, nem a gépek keltette zajok feletti fanyar-disszonáns sóhajra, hanem a fű-re, mint kulcsszóra[42]. Kicsit erőltetetnek, az életmű egységét és belső logikáját problémátlanul elgondolónak látszik ez az olvasat, mert ugyan a nyolcvanas években a fűszál mint abszolút védtelen létező[43], mint kicsinységében is teljes és egyedi élet – nagyrészt Szép Ernő hatására – fontos motívumává válik a Tandori-szövegeknek, a hatvanas évek második felében született Kant-emlékzaj – már csak a Szép Ernő párhuzamok hiányában – nem állítható minden további nélkül az újabb versek mellé. Ám ezzel együtt is relevánsak lehetnek Fogarassy következtetései, hiszen a civilizáció-kritikai attitűd fontos már a korai Tandori-művekben is. Ugyancsak Fogarassy utal rá, hogy a Kant-idézetben kint és bent határa megegyezik a szubjektum határával, míg a versben ez a határ a szoba vagy a lakás határát jelenti. A „bent” tehát a szubjektum oldaláról tágabbnak, egyszersmind bizonytalanabbnak tetszik, ami a későbbiekben szintén általánosan jellemző lesz a Tandori-szövegekre: a madarak miatt zárt ablakok mögött zajlik majd a kívülről monotonnak látszó élet, ahol az versbeli én életlehetőségeit messzemenőkig maghatározzák a kintről a lakásba (alkalmasint kalitkába) került madarak.
A kanti problematika egyébiránt többször is visszatér a Tandori-életműben, mindig hasonló kontextusban, ami épp azért nagyon fontos, mert a későbbi, a madarakról való gondoskodást költészetté transzponáló kísérletek kapcsán a kritikákban megjelent a Babarczy-féle, nagyon is konzekvens etikai olvasat, mely ugyan nem vesz tudomást arról, hogy korábban e költészet számot vetett az erkölcsi tettek lehetőségeivel, és inkább afelé hajlott, hogy ezek a tettek legfeljebb a saját mércéink – villanyborotváink otthonosságában avagy otthontalanságában – definiálhatók, és például kanti értelemben, afféle imperatívuszként egyáltalán nem általánosíthatók. Kantnál a maximák, az imperatívuszok és a törvények alól nincsenek kivételek, nincsenek felfüggesztő feltételek. Tandori azonban csak óvatosan teszi fel a kérdést, hogy vajon igazolhatja-e tettét az a valaki, aki segítség nélkül megy el egy haldokló madár mellett. Hiszen számára is belső dilemmát okoz, hogy amíg a verebeknek segít, a macskákat elkergeti, de még a galamboknak sem szór magokat. (Ahogy egyébként Kanttal szemben fel is merül, hogy csak az emberek közötti interakciók etikájával foglalkozik, és az állatokkal szembeni kötelezettségekről megfeledkezik[44] –”[45].) A másik élőhöz, történetesen egy verébhez való viszony érzékeny, empatikus és szelíd alanyt feltételez, miközben a Tandori-versek sajátja az is, hogy markánsan megjelennek bennük a kétely hangjai, tudniillik: van-e értelme az áldozatoknak?
Különösen A megnyerhető veszteség-ben éleződik ki e belső dilemma, abban a kötetben, mely egy alig három hónapos terminus történéseit meséli el szorosan összekapcsolódó, egymásra is utalt versekben. Az 1986 karácsonyától 1987 március elejéig tartó téli etetések napi rutinját elbeszélő kötet módot ad a „csavargások” és „vadulások” okozta feszültségek feldolgozására, illetve az önként vállalt, sokszor igen kényelmetlen feladatok árnyoldalainak felvillantására is. A Szép Ernő-idézetek ebben a kötetben ritkábbak, sőt a könyv második felében szinte teljesen el is tűnnek, ami szintén az eldöntetlenségek, a harmóniahiány nagyobb súlyával magyarázható. Ami a Celsius-ban még szinte magától értetődő, örömteli elfoglaltság, az A megnyerhető veszteség-ben kétségekkel teli, az abbahagyás állandó kísértését hordozó esemény. A téli madáretetés felelőssége ugyanis kettős: nem elég, hogy a madaraknak épp a legnagyobb fagyban, jég- és hóverésben van leginkább szükségük az etetőből elérhető táplálékra, mert ha véletlenül épp a megszokott helyen nem találnak ennivalót – minthogy hamar rászoknak egy-egy etetőre, és sokáig nem is keresnek másikat –, könnyen elpusztulhatnak. Azaz a költő tudatosítja, hogy ha valaki a tél közepén hagyja abba az etetést, nagyobb kárt okozhat, mint ha az elején el sem kezdte volna. Tandori tehát itt is etikai problémaként kezeli a látszólag csupán praktikus kérdéseket, és etikai érvek lesznek azok, melyek a végigdolgozott és minden szegmensében átélt dilemmát pozitívan, a folytatás felé oldják fel. Ám eközben, ahogy Fogarassy Miklós fogalmaz, „egy viharos lélekjárás ide-oda hányódását élhetjük át”[46], azokat a gondolatsorokat követhetjük végig, melyekben a halál és az elmúlás gondjai mellett a lakásban élő vak madár sorsának elbeszélésén keresztül a megfosztottság és a kiszolgáltatottság válik elsődleges témává. Ez már nem egy sikertörténet, nem az egymásra találás evidencia-öröme, hanem egy keserves szolgálat története, mely mélyen filozofikus költészetet eredményez. Végül aztán minden nehéz pillanatban a kötetcímben rejlő oximoron jelzi a oldódás lehetőségét: a lemondások okozta veszteséggel egy gazdag, és máshogy hozzá sem férhető létállapot nyílik fel. Először az ugyancsak áldozatnak tűnő hajnali ébredések kapcsán, a címadó versben: „fölkel a nap, így veszi kezdetét / a megnyerhető veszteség”[47]
Végül fontos azt is látnunk, hogy az etikai ítéletek megalkothatóságához rögzített nézőpontra van szükség, valamely végső instanciára, melyhez képest és melyre hivatkozva az egyes tettek és döntések erkölcsi értelemben megítélhetők. Kantot is sok kritika érte az olyan példái miatt, melyekben e végső instanciák megkérdőjelezhetőek[48]. Tandori viszont épp egy olyan szótárat épít, mely ironikusan szemléli önmagát, azaz eleve tagadja egyedüli érvényességét. A Rorty-féle, elsősorban filozófiai-politikai jellegű iróniára utalok itt, mely saját esetlegességének tudatában, illetve a más szótárak felhasználása formálta kételyében utasítja el a végső szótárak relevanciáját[49]. Schein Gábor Petri György költészetéről beszélve utal a „hatvannyolcas” nemzedék mítoszellenes, az esetlegesség iróniáját beszélő attitűdjére, illetve Petri Hatvannyolc tele – „Ennyi mitológiával a háta mögött / csalhatósága tudatában / az ember otthon ül s röhög” – és Belső beszéd – „Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat” – című verseinek néhány jellemző sorára.[50] Schein bemutatja, hogy a Magyarázatok M. számára verseiben a különböző líratörténeti kódok tömbként állnak szemben egymással (romantikus, klasszikus-modernségbeli, József Attila-i kódok), melyre különösen jó példa A szerelmi költészet nehézségeiről strófacsoportonként elváló nyelve, vagy később, ám e korábbi versre is visszautalva, a Hogy elérjek a napsütötte sávig szabadversből dalszerű, zárt formává váltása. Az efféle kettősségek, hármasságok Tandorinál is megfigyelhetők, mely a használt szótárak sokszor egymást is kizáró változatosságát reprezentálja, vagyis áttételesen a kizárólagos etikai ítéletek meghozatalának lehetőségét számolja fel.

JEGYZETEK:
[1] RADNÓTI Sándor: Tandori szonettjeiről. = R. S.: Mi az, hogy beszélgetés? Bp., Magvető, 1988, 229.
[2] Vö.: Utószó = TANDORI Dezső: A mennyezet és a padló (2. kiadás). Bp., Fekete Sas, 2001, 194.
[3] Celsius, 5.
[5] Az idézeteket, a könnyebb visszakereshetőség érdekében, kötet és oldalszám szerint is megadom (A kötetek bibliográfiai adatait lásd a függelékben.) Itt: Celsius, 265.
[6] A feltételes megálló, 62.
[7] Celsius, 443.
[8] Innen például az internetes levelek élőbeszéd-szerűsége. Vö.: TOLCSVAI NAGY Gábor: A hálózat nyelve = T. N. G.: Nyelv, érték, közösség. Bp., Gondolat, 2004, 198-201.
[9] Celsius, 430.
[10] Celsius, 372.
[11] Celsius, 355.
[12] FOGARASSY Miklós: A költészet öröknaptárai. Tiszatáj, 1988/12, 17.
[13] SZIGETI Csaba: Tandori szonettváltozatai. = Sz. Cs.: A hímfarkas bőre. Pécs, Jelenkor, 1993, 71-90.
[14] KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Beleírás és kitörlés. (A te emlékezete Szabó Lőrinc A huszonhatodik év és Oravecz Imre 1972. szeptember című műveiben). = KABDEBÓ Lóránt-MENYHÉRT Anna (szerk.): Újraolvasó. Tanulmányok Szabó Lőrincről. Bp., Anonymus, 1997. 151.
[15] A hivatkozott megállapítás: “...a szonett a versről kialakult európai tudás legfontosabb (...) bázisa” SZIGETI Csaba: Tandori szonettváltozatai. = Sz. Cs.: A hímfarkas bőre. Pécs, Jelenkor, 1993, 72.
[16] Az idézett hely: KABDEBÓ Lóránt: Az összegzés ideje. Szabó Lőrinc 1945-1957. Bp., Szépirodalmi, 1980. Máshol ugyanő ugyanerről: “Így hozza létre a szonettek hangnemének feszültségét: egyeztetve az »örök-klasszikus« kifejezésmódot és a jelenben természetesen folyó beszédmódot, tematikájában pedig összekapcsolva az örök témákat és a személyes, alkalmi élményt.” Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc pályaképe. Bp., Osiris, 2001, 257.
[17] SZIGETI Csaba: Tandori szonettváltozatai. = Sz. Cs.: A hímfarkas bőre. Pécs, Jelenkor, 1993, 80.
[18] A mennyezet és a padló, 24.
[19] A mennyezet és a padló, 184.
[20] RADNÓTI Sándor: Tandori szonettjeiről. = R S.: Mi az, hogy beszélgetés? Bp., Magvető, 1988, 224.
[21] TARJÁN Tamás: Két köntös (A szonett és a haiku) = T. T.: Egy tiszta tárgy találgatása. Bp., Orpheusz, 1994, 65-84.
[22] TARJÁN Tamás: A széthasított köntös. = T. T.: Tres faciunt collegium. Bp., Orpheusz, 1997, 107-123.
[23] TARJÁN Tamás: A megtiport köntös. (Tandori Dezső szonettkoszorúi). Forrás, 1998/12, 10-15. Celsius, 441
[24] Madárzsoké, 9-10.
[25] A tűz testcsonk – Az Éj Felé, 111.
[26] Szélét sárgával, pirossal, lilával – Celsius, 441.
[27] FOGARASSY Miklós: A költészet öröknaptárai. Tiszatáj, 1988/12, 19.
[28] Celsius, 270.
[29] BABARCZY Eszter: A szent melengetett helye. (Tandori Dezső vállalkozásáról) = B. E.: A ház, a kert, az utca. JAK-Kijárat, 1994. 75-93.
[30] BABARCZY Eszter: A szent melengetett helye. (Tandori Dezső vállalkozásáról) = B. E.: A ház, a kert, az utca. JAK-Kijárat, 1994, 79.
[31] És megint messze szállnak, 176.
[32] T. D.: Bevezető és befejező poszt-poszt és prae-prae LEVÉL egy érdekesnek ígérkező könyvecskéhez. = ZSOLDOS Sándor (szerk.): Király és Tandori. Szeged, Gradus ad Parneassum, 1996, 9.
[33] „Talán nem elsőül, mégis alapvetően jött rá a kitűnő esszéista és gondolkodó Babarczy Eszter, hogy »irodalmam« mindvégig egzisztencialista jegyű volt.” TANDORI Dezső: “Hol élsz te?”. Szeged, Tiszatáj-könyvek, 2003, 157.
[34] „Valami herceg, igen...” Tandori Dezsővel beszélget Petri György. Beszélő, 1994/30, 89.
[35] A Semmi Kéz, 124.
[36] Szélét sárgával, pirossal, lilával – Celsius, 441.
[37] Madárzsoké, 9.
[39] “Nincs számtana a szívnek.” Beszélgetés Tandori Dezsővel (VÖRÖS T. Károly). Népszabadság, 1987. szept. 19, 15.
[39] Ludwig WITTGENSTEIN: Logikai-filozófiai értekezés. Bp., Atlantisz, 2004, 103.
[40] “Kétségkívül létezik kimondhatatlan. Ez megmutatkozik; ez a misztikum.” Ludwig WITTGENSTEIN: Logikai-filozófiai értekezés. Bp., Atlantisz, 2004, 102. (Ford.: Márkus György)
[41] Immanuel KANT: A gyakorlati ész kritikája. = I. K.: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, A gyakorlati ész kritikája, Az erkölcsök metafizikája. Bp., Gondolat, 1991, 289.
[42] FOGARASSY Miklós: A költészet öröknaptárai. Tiszatáj, 1988/12, 16.
[43] Vö. még: “Légy egy fűszálon a pici él / s nagyobb leszel a világ tengelyénél” (József Attila: Nem én kiáltok); “villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel” (Radnóti Miklós: Októberi hexameterek)
[44] Vö.: Peter SINGER: Practical Ethics. Cambridge, 1979, 85.: “Ha egy lény szenved, akkor nem lehet erkölcsileg igazolni a szenvedés figyelembevételének megtagadását. Nem az illető lény természetéről van szó – az egyenlőségi elv követelménye szerint szenvedése épp annyit nyom a latba, mint bármely más lényé.” Bár azt Kant is megjegyzi, hogy az életet alá lehet rendelni más értékeknek, felelősséget lehet vállalni a másikért és a környezetért, ami annyi, mint “hallgatni a lelkiismeret szavára, felismerni a kötelességeket. Vö. Immanuel KANT: Az erkölcsök metafizikája. = I. K.: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése, A gyakorlati ész kritikája, Az erkölcsök metafizikája. Bp., Gondolat, 1991, 5l4.
[45] Immanuel KANT: i. m., 514.
[46] FOGARASSY Miklós: A költészet öröknaptárai. Tiszatáj, 1988/12, 18.
[47] A megnyerhető veszteség, 187.
[48] Kant például azzal érvel a kölcsön kapott pénz korrekt visszafizetésnek kötelessége mellett, hogy ennek hiányában a pénzkölcsönzés intézménye megrendülne, sőt végül meg is szűnne, Csak arra nem felel, miért ne létezhetne a társadalom pénzkölcsönzés nélkül. HOL ????
[49] Richard RORTY: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Pécs, Jelenkor, 1996, 89. “[az ironikus] radikálisan és folyamatosan kételkedik saját jelenleg használt szótárában, mivel nagy hatással voltak rá más szótárak, melyeket más emberek vagy könyvek tartottak végsőnek”.
[50] SCHEIN Gábor: A radikális modernség konzervatív változata. Megjegyzések Petri György költészetéről. Irodalomtörténet, 2003/3, 420-443. különösen 428-430.