Megvettem az új járgányt. Agyba-főbe nyomom a dudát. Kinyílik az erkélyajtó, Jolán integet. Hat éve akarom őt, de megmondta, hogy csak akkor lehet esélyem, ha veszek egy menő kocsit, és az első utat vele teszem meg.
Szájtátva szalad felém.
– De szép! Tényleg én vagyok az első?
– Persze! Ülj be.
– De kilencre ugye hazadobsz?
– Előbb is, ne aggódj!
A forgalom bedugul, a Deák tér környékére mintha szurkot öntöttek volna. Álmos gyalogosok keringnek összevissza, nekik legalább van mozgásterük.
Az Erzsébet hídnál padlógázzal török ki a piros lámpa fogságából. A Budaörsi úton újra beragadunk.
A nap épphogy süt, valahol a fák mögött szédeleg. Jolán a csillogó gázpedálban és az infra-műszerfalban gyönyörködik. A nemrég szalonban szendergő gépkolosszus pillanat alatt sztrádaragadozóvá alakul. Száz felett is bitangul húz. Épületek mosódnak össze. Jolán visítozik.
– Lehetne lassabban?
Térdére hajtja arcát.
– Megálljak? Rókázni akarsz?
– Sosem szoktam, de azért visszatehetnéd kiló ötven alá.
– Úgy nem érünk soha oda!
– Hova oda?
– Tudod, már meséltem róla. A jéghegyekhez!
– Te jó ég! A fater megöl, ha kések!
– Mit akarsz? Még csak fél hat!
Bömböl a motor. Az országhatárhoz érünk. Lapátfülű, szeplős kiskatona ellenőrzi az útleveleket. Irány az Alpok! Rikító zöld a táj.
Megállunk egy kristály-kék tónál. Körülöttünk dárdaforma óriásfenyők. A fűre ülünk. Jolán megfogja a kezemet, rám néz, lányos kecsességgel kapja tekintetét a fákra. Kimérten kérdi:
– Részlet vagy kápé?
„Az anyád mindenit! Kevés romantika szorult beléd.” – dörmögöm.
– Ja-ja… részlet. Képtelen lettem volna az egészet…
– Aha, értem!
Csalódott, lazít szorításán, alig ér hozzám. A hidegre hivatkozva visszamászik a kocsi hátsó ülésére. A keskeny szerpentinen lassabban siklunk. Jolán sértődött arcát a tükörből látom. Akár egy kényeztetett macska, a kárpiton élesíti körmét. Amolyan mindegy mit csinálsz, úgysem tudsz kiengesztelni extrém-büszke ábrázattal méregeti vastagon lakkozott acélkarmait. Az ajtókilinccsel játszik, belemerül a részletekbe, mintha a fényezést analizálná mérnöki pontossággal. Ezt a jéghegydumát éppúgy elhitte, mint én.
– Ugye nem bántad meg?
– Hozzám beszélsz?
Szempilláit úgy rezegteti a gőg – vagy a fene se tudja micsoda –, hogy izzadt hátamon érzem hűsítő legyezését.
– Igen, kihez máshoz? Mindjárt felérünk.
– Nekem tökmindegy – mondja alig hallhatóan. Kilibben látószögemből. Végre a környék köti le figyelmét. A szerpentin-hullámvasút előbb a mélybe, majd a felhőkbe visz. A síkos aszfalt ködben. Feltűnik a jéghegy csúcsa. „Istenem! Hát mégsem legenda?” Jolán hol becsukja, hol kinyitja szemét. Az út beszűkül. Az ablaküveget viharos széllökések ostromolják. A nap fáradhatatlanul ragyog. Érthetetlen, hiszen otthon már órákkal ezelőtt sötétedett.
Felérünk. Jolánon nyoma sincs a dacnak, őszinte boldogsággal szökken ki a járműből; ugrándozik, hógolyót gyúr. A csúcs szélén állunk, alattunk felhők kergetik sebesen a belőlük elváló darabokat. Vakító fehérség. Csillapodik a szél. Jolán trüllülűzik és orrhangon trombitál. Majd tűnni látszik, mint kohó szájában a forgács.
*
Mögöttem autókürtszólamok. „Honnan? Mi ez?”. A Deák tér egyik külső sávjában állok. Egy rendőr hajol a nyitott ablakhoz.
– Mit szerencsétlenkedik? Mutassa az iratait!
– Hol van Jolán?! – kiáltom. A rendőr, az úton kószálók, a közelben kotnyeleskedő sofőrtársak rajtam hahotáznak. Szánalommal méregetik lefulladt, ócska, rozsdás járgányomat és halálsápadt fizimiskámat.