a mérleghinta győztes karján csak ritkán ücsörög az ember
szavai mögött megkergült iránytűk igazgatják belső forradalmait
és kibékíthető sorsa reményében naponta hányja le magáról
a felpolcolt kerülőutakat
bizony a bolondok kótyagos szenvedélye már rég túlnőtt
szalmakalapos csodálkozásainkon
bőrünk alatt hatalmas tömbökben zúgnak a tegnapok
s most én is
akit olajos konyhák és húszéves cigányapák
taszigáltak bele kifordult
hitem és csalódásaim végtelenébe
sisakos villanykarók és felhúzott mókuskerekek között igyekszem
leizzadni magamról múltamat miközben tudom
sohasem köthetjük közös csokorba együgyű életünket
ó fölszálló vizek gyermekei kik jéggel kocogtatjátok kicsorbult
idegvégeim
vigyázzatok az emberre ki ájulásig hisz bennetek
torkában felejtett dallamaitok most szétkergették elméje
sugárútjait