Zörgő fenyvesek közt lábnyomod
sarát isszák most az agancsosok.
Szólhatnék, de nem vagyok ott;
hogy szavam utolérjen,
kevés ébredésben volt még részem.
Fut a kis patak, s nyomod utolérten;
sok agancs hever szerte a réten.
A kötél, mellyel össze vagyunk kötve,
fölnyalábolja az utunkba akadt faleveleket.
Véreres tenyereink kapaszkodnak össze;
hogy sose legyen vége, mégis elköszön az ősz
télbe érve, révbe mégse szökken tavaszunk, nyarunk:
nincs nekünk csak két évszakunk.
Szeretkezünk. Ilyenkor nincs szavunk az elmúlásra...
Hullásra állnak a falevelek, ereszt a kéz, és
madarak vernek tanyát az eresz alatt.
A fák csak átmeneti szállást adnak a két évszak között.
Nem is baj, hogy virágba szökött az ősz bennünk,
s üres már a kamra, félretesszük az eszünk,
s holnapra lesz mindenünk;
ma nélkülözzük egymást.
Ma nélkülözünk.