Alíz néha történeteket hallgatott meg a félhomályból, történeteket, melyek fájdalmasak voltak és kékek,
és pont annyira fájtak, mint a szomorúság.
Alíz nem emlékezett, pontosan melyik városban hallotta ezt a történetet, talán Hong Kongban, Budapesten, vagy Londonban, az utcák mocskos tömege és a zsúfoltság mögül kiszólt neki valaki, őt hívták oda, hogy hallgassa meg, és Alíz, mint két világ hűséges követe, persze odament, a poros és el-elhalványuló tükrök mögé, végigkövette az eseményeket, és beolvasztotta, a monológot a tükörbe, fájt egy kicsit meghallgatni mindezt, de a fájdalom kellő sokkoló hatása előhívta belőle igazi lényét, tudattalanjának mélyét, és Alíz amúgy is annyi fájdalmat és könnyet tapasztalt már a földön a több ezer év alatt, amíg itt élt – néha nagyon elege is volt belőle-, hogy mindegy volt neki eggyel több vagy kevesebb, és nem tehetett mást, mint ahogy az Üdvözítő, ő is végighallgatja ezeket a könnyes és végtelen történeteket a tájon,
történeteket a szabadságról, vágyról és félelemről.

Mert az arcom olyan lesz akkor, mint az unokák arcai és mint az olyan arcok amik nem képzelődnek folyamatosan. Csak írom a mondatokat, valami vészes távolságból, és fáradtságból, nem szerelemből. Emlékszem a szerelemre, szép volt, laza és fényes, az ideologikus félhomály. Mindenképpen egyedül vagy és ez a rémálom újra éltet. Ha nem beszélsz, egyedül vagy, olyan ez, mint a hal a néma fényben, be kellene rúgnunk, akkor el tudnánk viselni. Nem bírt szeretkezni, nem emlékezett a mondatokra sem, még anyára sem. Ezért ír, hogy ne kelljen beszélnie, se szeretkeznie a ködön át, olyan ez, mint valami rémálom, ami éppen életben tart. Analizáltatnod kell magadat, mondta, hogy újra elviselhető legyen a magány. A semmi. Azért emlékszem az évekre és a megtalálásokra is.
Néma harmatos füvek és könyvek, mondjál egy szót és az újra éltet.
– Nincsen énem mondja, nem tart meg semmi, de semmi, de semmi. – mondja.
– Nem tudom, – mondja – és igazán nem tudom már, mit jelentenek azok a házak, mondatok, szavak, és emlékképek, nem emlékszem rájuk, semmire sem, csak a halottakra, a Nagyira, és semmire sem.
Analizáltatnod kell magadat, mondja, hogy újra és újra elviselhető legyen a magány. A fények, ahogy a poros utcákon újra jönnek megint elviselnek, csak legyen már vége, legyen már nyilvánvaló a testem, testem határvonalai, a fények, ahogy jönnek, elviselnek, egy testben, a körvonalak, a vezeték nélküli hálózat, víz, és ahogyan átfolynak rajtam az erek, nem tudom miért keresem a testem.
Ő mérhetetlen mennyiségű papírt összeírt, dehogy minek, minek kérdezted meg tőle, persze nem tudott válaszolni. Miért is legyen meg a válasz egyetlen kérdésre is. Ilyenkor üvölt velem, azt nem bírom elviselni. Minek is beszélni, minek is legyen meg a teste, minek legyen utca, megtalálhatatlan utca, megőrjít, hogy az utca anélkül is van, hogyha én akarnám, hogy legyenek fények a papíron, ahogy jönnek, elviselnek. A házak rózsaszínű fala, rózsaszín álmok, omladozó fák, egy város, milyen város is? Csak az elvesztett papírok gyűjtögetése, elvesztett kékes fényei, az utcák mocska, az elveszett gondolatok tömege, a magány és félelemnélküli lét angyalai, ne zárj be kérlek, ne zárj be, mondta. Néma városok, elesett nyögések, a zivatar, köd, és homály, minden, ami zavarba ejtően szentimentális.
Ezek a mondatok elégnek, bezabálnak minket, mindig arra kérlek, ne legyél lény, ne legyél itt megint, hogy a magány jelei az őrület maradjanak, kedves. Olyan jó, mint egy léghajó. Lassan emelkedik fel és látni róla a tájat. Csak lassan őrült meg, ám megőrülése fényes és hamis, szentimentális, mint a levegőben lógó telefonok, az önsajnáltatás kényszere, a temető csendje. Megőrült-e vajon, mindig megkérdeztem, de nem válaszol. Megőrültem, megőrültem, mondta és a fényesség eléget egy hajnalon.
Meghalt és akkor mindig újra égett.

Ha találkozott is vele, ő, a halott, csak őt szerette. Soha nem bocsátott meg neki, ahogyan ő sem, csak őt szerette. Minek is a bűnbocsánat kérdezte tőlem és én nem tudtam rá válaszolni, csak annyit mondtam, hogy az angyalok, akiket amikor megőrültem, láttam, ők azt mondták, hogy van bűnbocsánat, meg hogy nincs is bűn és hogy a fényesség, ami közeledik, mindenkin átragyog, hogy átragyognak minket a fények.
Nem hittem el neki, én a zavarodottságokkal telerakott városokban nem láttam angyalokat, minek is, kérdeztem, minek is léteznek a lények.
Azt mondja rólunk, hogy valami szörnyűségekből összerakott éned van, szörnyű halállal halsz meg, a lefektetett hazugságaid is, meg minden. Tavaly nem tetszett az életvitele, nem tetszett az, hogy iszik, de idén már én is iszom, mert az ivás lett az életem értelme, meg a drogok, a valóság és igazság szabadsága, nem szabad inni gyerekek, mert az nagyon rossz és káros az egészségre. Közben gonosz gondolatai támadnak az elmúlásról és ébredésről, meg mindenről, mert az ivás káros, és olyankor mindig minden csak még rosszabb lesz, mint a bor és a mámor.
Analizáltatnod kell magadat, mondta, hogy újra elviselhetőek legyenek a fények, a valóság néma oszlopai, a kivilágított ablakok, amik ilyenkor hajnalban újra jönnek, és a fények, fények.
Emlékszem a hangokra, felejtésről való félelemre, mindig félek és ez olyan rossz, a félelem egyszercsak úrrá lesz rajtam, elönt és elvisz messzire, oda, ahol nincsenek házak és nincsenek városok, még az elesett néma városok nyögései sem, oda visz a félelem. Hangtalan szobrok, a városok közötti ébredés, a tér, és pályaudvar, annyit gondoltam rád, tudod, annyit vártam rád megint, annyira vártam rád, a pályaudvarokon és mégsem jöttél el. A néma szoba, a valóság angyalai akarnak engem, akarják a valóságot, folyamatosan csak a megőrülésről beszél, az attól való félelemről beszélnek nekem suttogva halkan, hallom őket megint. A kivilágított angyalok is szépek, a szárnyuk hatalmas és ők is mindig suttogni akarnak. Mindenről beszél, mindenről, halkan és nedvesen. Azt akarják, hogy legyek én is fény, hogy felejtsem el őket, az éveimet, meg mindent, pedig úgy teltek az évek, hogy nem felejtettem el, állandó fehérség lettem közben, az állandóság furcsa és végtelen arcai. Még mindig nem vagyok otthon, még mindig nem tudom ki vagyok. A mondatok, az éveim, suttogod, az éveim. Azt mondja ő, nem szabad, és hogy a fények, ahogyan jönnek, elviselnek, belesugdosnak a fülembe mindent, minden álmot és minden fehérséget, a hangtalanokat is, meg mindent. Nem tud szeretni senkit, sem az anyját, sem az egyedülmaradtakat, sem a filmeket, se a társas utazásokat, a hónapokat, a racionalizált igazságokat, és rendszereket. De lehet, hogy egyszer csak feladom, mondja, beugrom a folyóba, ami a város szélén van, a városok szélén mindig vannak folyók, hangtalanok is és fényesek, amikbe bele lehet ugrani, nem beszélek velünk többet, feladom, feladom, mondja, ő a képeken való rajzokban hitt, a semmiben, a múlt sárga fényeiben. Feladom, mondja, nem bírom elviselni, feladom mondja, a lépéseket, hangokat, fájdalmakat, a megmaradt tévedéseket, az angyalokat, mint a sárga lét néma hírnökeit, feladom, mondja, mindig ott vannak a csöndek, a hosszú lépések, az igazságok, odaadja magát, kinek?, a ködnek, csak hogy bassza már meg megint, hamar kibontakoznak a dolgok, a dolgok kibontakoznak, gondolod, hogy analizáltatnod kell magadat, hogy újra elviselhető legyen a magány, és az analitikussal le lehet-e feküdni?, kérdezi legalább, először is boruljon ki, sokszor, sokszor, kevés, aztán analizáltassa magát rendesen, járjon rendes analízisbe, ahol beszélgetnek vele a rendes problémáiról, megsimogatják és le lehet köpni az összes analitikust, mert mind szar, csak kevés köztük a jó. 20%-uk mondja, húsz százalékuk jó. De hogyan találom meg azt a 20%-ot, kérdezi. Sehogy, mondja, csak szerencsével. Mert nevetséges megint, mint a szárnyatlan lét néma angyalai, fehér és már nem látja az összefüggéseket. Analizáltatnod kell magadat, mondta, hogy legalább elviselhetőbb legyen a fény. De minden lehetséges megint, az még nem is kevés, a határon túl, ott van minden, a határokon túl, Alíz, meg minden. Analizáltatnod kell magadat, mondja, hogy újra elviselhető legyen a magány. Nem hagyott élni, mindig ugyanazokat a mondatokat mondta, de akkor az érzékeny városokban mi van, érzékeny, és jó, nem hagynak élni, a képek nem hagynak élni, hangtalan városok, és képek, az angyalok vére, nem hagynak élni, ötven-ötven százalék, hozzál vissza a valóságba, emlékszem mindig éjjel írtam, mert még hittem, emlékszem a rohadó hullákra, nem akarom, sikítod, a hangokat sem, a távolságot, az apa képe, a belépés néma rendszere, emlékszem mindig beléptetek a szobába és szóltatok hozzám, válaszolni is kellett volna valamit, hozzál vissza a valóságba, kérlek, nem akarok elélvezni, mindent áthat a maró gyűlölet, nem tudom mozgatni a kezeimet, legyek valami kislány, a halottak némán állnak, ők és a varázslás, emlékszem rájuk, már nem mozognak, olyan ez, mint egy álom, nem bírom elviselni, hozzájuk se érni, az üresség és magány, meg az évek, suttogod, hogyan tetszett neki a felolvasás, meg az utazás, a köd és az elme, a néma rendszerek fénye, a filmeké, nem akarok élni, nem akarok élni, mondja, csak aludni, az iskola, milyen világosak itt a házak, milyen fényesek itt a kapuk, gondolta, ez az üresség, a megalázkodás csöndje, még akkor is, még most is, most is fáj ez az üresség, a félelem közötti arctalan hangok, az arcok, és a fájdalom, a tanácsadás, meg ilyesmik, néma csöndek megint elviselnek, nem hisznek nekem, nem hisznek el neked semmit, a magány, és a csönd van, magány, néha megszólaltam, mik vannak itt, talán a néma vizeknek halott városai, a szavak elégnek egy sziklán, egy-két szó és egy-két hullát akartam visszahozni, az Üdvözítő arca felragyog, felragyog halkan, itt a fényben, igen, vannak itt álmok, amik fényesek, szépek, nem kell nekik a szexualitás, nekem szólnak, hozzám beszélnek, ennek a csöndnek bennem, ennek az elviselhetetlen csöndnek bennem, beszél hozzám minden reggel, össze kell szedni magamat, hogy el tudjak menni az iskolába, az iskolába, a darabokból, szét fogok esni, nem akarom őt, a magányt, a valóságot, a csöndet, nem merek neki telefonálni, a fények, a fények, ahogy jönnek, elviselnek. Félek, hogy bántani fog, hogy megint bántani fog, mindig minden reggel megteszi, a kiszolgáltatottság bennem mindig bánattá lesz és elterül a néma tájon, el a városokban, a pályaudvarok csöndjében, a városok arctalan mocskos utcáira kerül belőlem a kiszolgáltatottság, az üdvözült csöndbe, magányba és fényességbe, ne bántsál megint, könyörgöm, ne bántsál megint, minden hiába. Meg fog őrülni, mondja, ezt most már el is hiszem, hogy az ilyeneket mint én, mondja szétveri, az ilyeneket meg kellene ölni, minek is élni az ilyennek, mint én, suttogja langyosan a fülembe, de ezt mindig csak akkor mondja, amikor megbasz és világossá válik bennem a kiszolgáltatottság. Igen, meg fogok őrülni, mondja, mit szól majd az ősz ehhez. A tájak, ablakok, és sírások, emlékszem egész nyáron sírtam és milyen rossz volt akkor a fény, nem is volt fény akkor bennem. Analizáltatnod kell magadat, mondja, hogy kicsit elviselhetőbbek legyenek a fények. Nem is tudom már, mi a baj vele, nem tudom már mi ez a csönd itt benne, csak álom, megragadás és valóság. Sírás, szégyen és megaláztatás. Fehérség, fehérség és fájdalom. Nem is tudom. Nem is tudom már, meg fog-e rohadni, szét fog-e rohadni a teste, megint ez az utazás, azt mondja, hogy neki, az Üdvözítőnek a teste nem rohadt meg, hogy ő feltámadt, képes volt erre. Hogy lehet ez. Emlékszem, ilyenek a házak, hogy világosak itt ezek a házak, az állapotok, szét fog-e esni, emlékszem rá, minden szó, amit nem tudunk elviselni, az ezüsttálca fénye, a surrogó hang a szobában, a kép, suttogod, ősz volt, fáj, mindig fáj, amikor belémhatol, nem akarom, mégis megteszi. Ilyenkor olyan, mintha darabokat szakítanának ki belőlem, kiömlik és kiesik belőlem minden darab, megtalálom a történetem néma angyalait, az angyalokat a történetemből, és nevemen szólított végre. Pedig annyit vártam már rá a hangtalan városaiban, vártunk rá a pályaudvarokon is, de nem jött el. Mozog a kép, mozog a kezem, milyen furcsa, gyere ide és találj meg, vigyél el oda, ahol nincsenek álmok és nincsen ébredés, ahol megtalálnak az álmok lassú angyalai, ahol mozgásba jönnek a képek. Mindig azokkal akartam magam megértetni, akik nem értették meg, emlékszem rá, nem mozog a keze. Az angyaloknak is már elmondtam, hogy nem akarok élni, nem akarok élni, nem tudom mit keresek itt, emlékszel az öngyilkosság válfajaira, amiket kipróbáltam, az angyalok ezért nagyon megharagudtak és én üvöltöttem velük, hogy nem akarok élni, nem akarok élni, de megtiltották, hogy többé kipróbáljam az öngyilkosság más és újabb válfajait. Az angyalok azt mondták, hogy élnem kell és belém rakták a fényeket. Ezért meg én haragudtam rájuk, mert nem akartam élni. A Nagymamám is mondta, hogy aki öngyilkos akar lenni, annak a lelke mindig itt bolyong a földön és hogy nehogy azt higgyem, ezzel megúszok bármit is, hogy ő megérti, hogy öngyilkos akartam lenni, az én helyzetemben ő is az akarna lenni, de mindenkinek a kibaszott sorsát kell végigélni. Milyen sorsát, néztem rá kacagva, csak nem hiszi, hogy ezt beveszem. És akkor megfenyegetett, mert kislánykoromban először tizenkét évesen akartam öngyilkos lenni – gondoltam, ebből most már elég menjünk innen, az anyukámat akarom –, de nagymamám azt mondta, ha öngyilkos leszek, a pokolra jutok, megfenyegetett a Nagymamám és én nagyon féltem a pokoltól, mindent, csak a poklot ne. A Sátán karmai között egy örökkévalóságig, vagy ki tudja meddig, na nem, gondoltam, inkább nem leszek öngyilkos. Inkább élek. Analizáltatnod kell magadat, mondta, és akkor elviselhető lesz benned a szenvedés. Az Üdvözítő nem lett öngyilkos, mondta, és mégis feltámadt. Dehogynem, mondta, megölette magát. Olyanokat mondott, amikért megölték. Analizáltattam magam végül, csakhogy elviselhetőbbek legyenek a fények, meg a magány, hogy az angyalok is itt legyenek, lágy harmatokon költözzön belém a magány. A fények, a fények, ahogy jönnek, elviselnek, és így lett.
Nincsen benne semmilyen káposztáskodás, analizáltatnod kell magadat, mondja, elhagyatott, itt hagyott a magányban, az arcok és ürességek közötti fényekben megint, a pályaudvarokon sugdosott fülembe mindenféle parázna szavakat, hogy baszni akar velem, meg ilyenek, hogy olyan hajlékony és rugalmas a testem, meg a bőr is rajta, csak magára akar már húzni engem, sugdosta, de én nem figyeltem rá. Ezt már annyiszor elmondta, és én most az egyszer csak kacagtam rajta. Baszni akarsz? – kérdeztem tőle, hát akkor basszál mással, a kecskével, vagy verd ki otthon, a sugdoságok közötti csendben mondtam neki, mert mindig megkísértett, nem hagyott élni, mindig megkísértett. Annyi mindenre, sugdosott csak, hogy kell, hogy elviselhető legyen a magány a néma városok közötti csöndben, a fényeken, és hajnalokon, ahogyan jönnek és elviselnek a fények. Hogy legyen mibe beleőrülni, sírás és fájdalom, és a nem megtalálás újult erővel üldöz. Mondja már meg, hogy nincsen, nincsen ébredés, se aki beszéljen, a megtalálhatatlan városokban mindig újult erővel jönnek a fények. Megtalálhatatlan szenvedés, mindig is úgy volt, őket akartam, sikítoztam, senki nem jött értem, senki. Vagy legalább, meghallgat mondja, néma suttogásban, kicsikém, kicsikém, mondja, most már itt vagyok veled, már itt leszek örökké, ebben a fényes suttogásban, az angyalok között áttetszőségben, a csendben, ahol csak a néma suttogás van, a hús őrülete, a fények, ahogy jönnek, megint elviselnek. Csak basszál meg megint újra, mondja neki, neki akit szeret, azért nem kell elutasítani a szexualitást, suttogja. Csak a Sátánnal nem akarok megint baszni, mondja, csak vele ne. Meg lehet vigasztalni, az eső is szép, lehullanak a fények, minden arctalan fehérség lesz, néma olvadás, a felébredés előtti csendben, nem tudom már, nem tudom már, elfelejtettem, mindig olyan szép volt, sikítottam is néha, nem jött oda halkan, hülyének is nézem magamat, a megőrülés lassú habokon jön, nem is tudom, nem is tudom, vagy csak képzelődtem, képzelődtem, mondja, hogy vannak angyalok, vagy csak megőrültem és már nem is érdekelnek a többiek, a képek, azok az évek, színházak, bulik, és fejfájás, a némaság csöndje, az otthont adó lehelet drága aranyköve, ragyogás, ragyogott, ragyogott az Üdvözítőnek az arca. Ugyanabba a fehérségbe öltözött be, mintha megint a megváltás előtt volna, ez a fény kiégette az arcát, meghaltam a mondataitól. Fáj a fejem, nem megy, nem bírom tovább, újra ugyanaz az a félelem és üresség, magány, ugyanaz, ugyanaz.

Az Üdvözítő mindig fényes és kedves habokon jön, a fehérség elárasztja az arcom, elönti az agyamat a végtelen fényesség, igen, igen, csak az Üdvözítővel akarok baszni, mondja, senki mással sohasem.
Analizáltatnod kell magadat, mondja, hogy újra elviselhető legyenek a fény, az angyalok arcai, drága fényességek. A fények, ahogyan jönnek, lágyan elviselnek. A félelem, mint egy rózsa, az otthagyatott. A temetőbe is ki kell menni. Meg lehet benne bízni. Kirándulni megyünk, emlékszem, a szobák, a csöndek, a hallgatag fények, köd és minden.
Analizáltatnod kell magadat, mondta, hogy újra és újra elviselhető legyen a fény.

JEGYZETEK:
[1] A szöveg részlet az Őrültek Városa című készülődő regényből, melyben azt a történetet Alíz a tükrön át hallgatja. A regény rövid tartalma a következő: Alíz (Lewis Carroll: Alice Tükörországban) és Cincinnatus (Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre) legjobb barátok és az Őrültek Városában laknak. Alíz a másik oldalon létezik (the other side) és tud utazni a tükrökön keresztül, így meg tud érkezni a tükör túloldaláról a három dimenziós Valóságba. Az emberek, főleg nők, a tükör túloldaláról látják és mesélik el neki a történetüket. Minden ami áthatol a tükrön, írássá válik, így Alíz képes ezeket a történeteket a tükrökbe olvasztani.
Cincinnatus viszont nem tud utazni és nem érzi jól magát az Őrültek Városában, mert ott nincsen szerelem. Csak úgy tudna onnan kikerülni, ha minden tükörnek elmesélne egy történetet, ám a tükrök állandóan változtatják az alakjukat, mindig közbeszólnak és kiderül, hogy végtelen számban léteznek. A Nagy Háborúban a Tükörváros és az Őrültek Városa közötti háború miatt mindegyik megsemmisül, így Alíznak ’ebben’ a világban kell élnie, a Valóságban és csak emlékezik az Őrültek Városára és arra, hogy valamikor át tudott a tükrökön járkálni. Különféle városokban telepszik le, hosszabb ideig New Yorkban él. Cincinnatus fantom marad, a kivégzésére vár és hátralévő idejét fürdéssel és olvasással tölti. Alíz végül újra megtalálja a tükörátjárót és képes lesz bolygóközi utazásokra, végül eltűnik. Jézussal jó barátok lesznek, szeretnek együtt lenni és sétálni a napsütésben.
Én úgy tudok a létezésükről, hogy Alíz nekem mindent lediktál, mivel ő nem tud írni, valamint úgy, hogyha valami a tükörbe beolvad, írássá válik.