Belekapok a télbe itt
Belekapok ott a napsütésbe
Kicsit fájnak, kellemetlenek.
Pislogok.
Megnyugszom.
Csak az elrendezés változik

Két tálba választom szét
a világ minden gyümölcsét.
Nappal színe héjon éri,
éjjel ízét rostban méri,
vörös körte, sárga alma,
lilás füge, meggyszínű eper.

Két tálba bontom szét
héjat és a belsejét.
Viruló és Elmúló
nyeri el nevét.

Így készítem el magamat is,
itt, a lakk-fekete asztal előtt
semmit nem mérlegelve,
a szőnyegen térdelve.

Nincs döntés már, és nincs súly.
Minden csak lényege szerint
választódik szét.
Felszín és belső között
nincsen már különbség.

A földön fekve várom,
hogy a tárt ablakon át berepüljön
a kanárisárga öröm,
és köldökömből kicsipegesse
a magokat, amit neki érleltem.

Visszavonulok most
félre e félvilágtól,
rohadt gyümölcs
a nyár eltapos.

Részeg lány ajtaja
tárva világol,
bezárod csöndben ajtaját,
– becsukod arcát is,
melyet könnye mos.

Az élet lassan felhullámzik.
telik, érlelődik, és fényt vet
Kibontja a titkot,
mint selyemgubó
a férget.

Itt van minden. A Kétéltűember
és a Legóváros.
Felfedi arcát a gyerekkor,
míg távoli vizében fürösztöm magam,
elcseréli valódira a mulandó világot
így tékozolja lelkem fárasztva magát,
míg engedve van.

S ha nincs már mit átélni,
akár ócska kukába gyűjtött vízben
újraélhet mindent, felidézve vesz,
mi máshol nincs, víz alatti lélegzetet,
kopoltyúba szívva a szabad másvilágot;
a Kétéltűember a titkos szerelmed,
az ki magad lesz most már mindig
eldobható magad helyett.

És felépül közben a Legóváros.
Benne minden elméleti kellék
Szétszeded összerakod,
átváltható szerepében nem sérül,
az elemfelsőtestű benzinkutas
Továbblép, integet,
mutatva, hogy a Működés
az egyetlen érték;
segít, hogy átláss minden szabályt,
figyelmeztet, hogy mérték után
emberek közt ne kutass.

Úszógumi zöld szagába vegyül,
tengerek ízével mosódik,
kopírozza magát egynyári gyönyör,
barack szél haja fújja
a Balaton homokját
visszatér minden
átfordul a szenvedés is
csak kerékbe kör.

Háttérben maradok hát, úgy – jó legyen.
Mint fekete követ sötét vízparton,
min körömnyi nap ha csillan,
létem elviselem.

Csak egy téveteg kérdés szédül lassan velem
– nem szaporítani tovább süppedt panaszok,
hálátlan tárgyak, unt gondolatok sorát;
vagy felfedni véka alól a rejtegetett gyertyát,
erősebb-e az értelem.

Fehér ingen ver át a fény,
kiket szerettem,
egy testté válva ragyognak most velem
elértem ezt is, így – legyen.

Ragyogjanak külön-külön mindig,
ha nem is értem, nem értve is engem,
de míg fel bírom fogni
— örökké nekem.