Énekek éneke 22.
Előkészületek
– Ne hívj éjszaka, ne hívj éjfél után. Nem tudok mit válaszolni Marának, ha megkérdezi. Ráadásul olyan csend van, ha halkan beszélek is, zeng a ház. Tőled – mondja a férfi halkan.
– Mondd azt, hogy munkaügy. Régen is így volt, éjjel-nappal hívtak.
– Megváltozott. Nincsenek éjszakai telefonok. Főleg nem fél kettőkor.
– Akkor ne mondj semmit. Vagy hogy téves.
– Téves hívással nem beszél a hívott tízperceket...
– De ha nappal nem veszed fel, mikor hívjalak?
– Majd én, jó?
– Nahiszen. Azt várhatom. Vártam eleget.

Szünet.
– Mi van. Miért hívtál?
– Megtudni, hogy vagy.
– Ugyan. Ezért nem hívsz fél kettőkor.
– Nem értem, mi bajod ezzel a fél kettővel? Régebben fél kettőkor még világított a kislámpa az ablakodból.
– Régebben régebben volt. Most meg most van.
– Mara berángat az ágyba, amikor illik? Kapuzáró lendület?
– Nemá. Ne innen indíts mindig.

Szünet.
– Berángat. Ha ezt mondod. Ha azt mondtad volna, nincs kedved a géphez, fáradt vagy, lefekszel a kötelezők után...
– Igazad van. Elfáradok. Leszoktam a délutáni szundításról.
– Jól van. És a libával? Vele mi van?

Szünet.
– Nem akarok erről veled diskurálni, főleg nem fél kettőkor. Amit lehetett, megbeszéltük.
– Jól van, na. Véletlenül kicsúszott.
– Ne csússzon ki. Fogd vissza magad.
– Ok. Tulajdonképpen azt akartam kérdezni, mikor indulsz haza a halottakhoz.
– Nem tudom még. Szombaton este, késődélután. Vasárnap megyünk ki a temetőbe. De nem rajtam múlik, a húgom hív, találkozunk Vácon, ő visz föl.
– Aha. Akkor fogalmad nincs.
– Fogalmam sincs, kedvem sincs, pénzem sincs, erőm sincs.
– Mid van, ha ennyi mindened nincs?
– Jó kérdés. Gondolkodom rajta.

Szünet.
– Azt ugye tudod, hogy én vagyok? – mondja a nő.

Szünet.
– Hát nem értelek. Ha tudnám is, nem értem, márpedig szeretem érteni, mi miért történik. Látni az elejétől a végéig. De legalább az adott pillanatig. Téged nem értelek – válaszolja a férfi.
– Nem kell engem érteni.
– Te érted magad?
– Nem akarom magam érteni. Nem akarok semmit érteni. Az egész életem arról szólt, hogy értsem, mi, hogyan működik körülöttem. Férfiak, munkám, időjárás, esztétika, kultúrpolitika, a Duna miért lefelé folyik, a csillag miért nem esik le, a fű miért szárad el, ahogy mondanád. Egyetlen egy dolgot akarok, nem többet, érteni azt se akarom, csak érezni, hogy hátat fordítasz elalvás előtt, hátranyúlsz, megfogod a seggem, odafogsz, odaszorítasz, én a lóbaszó hátadhoz bújok, átkarollak, ahogy bírlak. Így alszunk el. Így ébredünk.
– Ittál megint.
– Nem iszom. Tudod, hogy nagyon ritkán iszom, legutóbb kétezer– három tavaszvégén, veled, ijedtemben. Most meg egyáltalán nem. Nekem hozzád nem kell innom.
– Akkor mi van? Miért beszélsz így? Mondtam, nyugi. Rendezem a dolgaimat, aztán meglátjuk, hogyan legyen. Kellően nagy a zűrzavar körülöttem.
– Ne mondd.
– Hát mást nemigen tudok mondani. Úgy néz ki, valamit nagyon elszúrtam. És nem azt, amire azonnal gondolsz.
– A libát?
– Igen. Nem a libát.
– Akkor mi? Csak nem én? Engem?

Szünet. A férfi becsukja a dolgozószoba ablakát.
– Mi van, Mara felébredt? – suttogja a nő.
– Behajtottam az ablakot, mielőtt megfagynék. Éjszakára nyitva hagyom, mert a füst már itt is érződik, pedig nincs egy hete, hogy átköltöztem. A könyveket kivágom innen, azok büdösödnek először.
– Ha Mara felébredne egyszer, valamikor, mondd azt, hogy "a Joyce-kötetet nem kérem", én meg tudom, hogy mi van.
– Ezt ne úgy értsem, napi program lesz a félkettes telefon?
– Ne rémüldözz. Csak a biztonság kedvéért javasoltam a mondatot vészhelyzetre.
– A vészhelyzet az, hogy amíg ilyen az idő, ki kell meszelnem a lebontott vendégszobát, mert borzasztó, hogy néz ki fal, a plafon, a képek, a polcok helye.
– De világrengető gondjaid vannak.
– Naigen. Még valami?

Szünet.
– Rohadj meg, legalább ennyi jusson, hogy tíz percet beszélsz velem a nap huszonnégy órájából.
– Mondtam, hogy nyugi, türelem. Rendezem a dolgokat, elsimítom a szart, aztán meglátjuk, mi lesz.
– Ez nekem kevés.
– Ennyi van most, sajnálom.
– És mikorra végzel a szarral? Remélem a libaelkenést nevezed szarkenésnek?
– Többek közt.
– Van ennek belátható dátuma?
– Szerintem tíz napon belül mindent lezárok. Mindent, ami nyitva maradt.
– Ami azt jelenti, ma huszonkilencedike van, hogy november hetedike. Kedd. Remek dátum. Nem könnyen felejthető.
– Véletlen dátum.
– Azt hallottam, nem értettem félre valamit, hogy november nyolcadikán, kedden látlak majd felfelé mászni az emelkedőn a félkilences busztól?
– Nem azt jelenti, hanem azt, hogy legalább tíz napra szükségem van még. Még mindig tíz nap, a kurva életbe.
– Ne hazudj. Neked nem kell tíz nap, de kettő se, ha valamit eldöntöttél. Arra se kellenek hetek, hogy rendezz valamit. Láttalak két perc alatt megoldani életbevágó ügyeket. Nem is halt bele senki.
– Csak aki belehalt, mondjuk. De ez ekkor nemigen zavart téged.
– A gyengék meghalnak. Szoktad mondani.
– Mindenki meghal.
– Nem erről van szó. Hanem arról, hogy régen döntöttél.
– Miről?
– A liba sorsáról.
– Ő másodlagos, harmadlagos tényező ebben a projektben. Ha döntöttem, ha nem. Egyébként se vagyok Isten, aki sorsok fölött diszponál.
– Hogyne, édes. Lásd a mellékelt ábrákat.
– Nem ismered, csak beszélsz a világba. Meg van írva a sorsa.
– A libáról beszélsz.
– Róla.
– Jó sorsa? Rossz sorsa?
– A sorsa.
– Jó vagy rossz?
– Csak a sorsa. Az ember sorsa benne van a gyomrában. A gyomrában meg a gyerekkora, a szülei, szociális viszonyai, szocializálódása folyamata, a férfiak, egyebek.
– Ez nagyon bölcs volt. Ölellek.

Szünet.
– Aludjunk. Még mindig nem mondtad, miért hívtál.
– Azért hívtalak, mert kinyomtattam a gyerekről néhány jó képet, lemegyek a buszhoz, amivel utazol, adok közülük egy párat. Csak szólj, melyik busszal mész, és az innenső oldalra ülj, hogy az ablakon be tudjam adni.
– Majd látom élőben. Rövidesen. Küldd át őket mélben.
– Nem jó. Téged is megmutattalak, hogy meg ne ijedjen, ha meglát. Csináltam egy sorozatot rólad a Reneszánszban. Szerintem szakállal is felismert.
– Ó, mama mia! Mert szakáll nélkül látott legutóbb. Sperma korában.
– Disznó!
– Miért mondasz hülyeségeket?
– Hülye akarok lenni! A hülyéd akarok lenni.
– Jaj ne. Ez nem normális emberi beszéd, hallod– e?
– Nem az. Nem is vagyok normális. De azt biztosra vedd, ha november hetedikén bármi kifogást találsz, és nem szuszogsz nekem fölfelé a dombon a megállótól, lemegyek és a nyílt utcán megbaszom az első szembejövő férfit.
– Megértettem.
– Megbeszéltük a képeket? Ideszólsz, amikor eldől, melyik busszal indulsz?
– Odaszólok.
– Akkor aludj jól.

Énekek éneke 23.
Három óra tíz
Újra a telefon rezgése kelti a férfit.
– Ez már nem igaz. Kikapcsolom a telefont.
– Eszembe jutott valami, amit nem mondtam az előbb.
– Mi lehet olyan fontos, hogy nem várhatott reggelig. Írj mélt, megtalálom reggel, reagálok.
– Nem írok mélt. Ha mélt írok neked, sírok mindig. Ezért inkább felhívlak. Amikor hallak, nem sírok.
– Vedd fel a hangom, és amikor mélt írsz nekem, indítsd el a cédét. Hallod a hangom, gépelsz, nem sírsz, mégis megérkezik hozzám, amit mondani akartál, de mégsem keltesz kétszer egy éjszaka. Mindenki jól jár.
– De szemét vagy. Nem voltál szerelmes soha?
– Nem. Soha.
– Én meg az vagyok. Szerelmes. És ne gúnyolódj, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom.
– Fogd magad vissza egy kicsit. Nem élek egyedül, tudod jól.
– Nem érdekel. Nem fogom magam vissza. Soha nem éltél magad. Mégis megoldottál mindent.
– Az régen volt. Most tehetetlen vagyok. De egyszer majd megkérdezem, hogy miféle boszorkányos hatásra szeretel pont engem. Annyi jobbnál jobb fickó van. A férjed tízszer jobb, gazdagabb, fiatalabb nálam. Okosabb is, szebb is, jövője is van. Nekem semmim nincs a gyerekeimen kívül. Meg a halál. Egyszerűen felfoghatatlan vagy. Nem értelek. Mit akarsz tőlem? Ápolni akarsz, ha lerobbanok? Ápolni az öregembert? Csak nézem, nézem, hol itt a csapda.
– Ne fesd magad, hülepasi. Ismerlek elég jól, ne mutasd be magad. Meg a férjemet se mutasd be, ha kérhetem. A csapda meg, ha csapdáról beszélsz, bár nem úgy szoktad becézni, itt van a lábam között. Őt, szegénykémet meg eddig is úgy nyitogattad-csukogattad, ahogy kedved tartotta. Nem hiszem, hogy rosszul emlékeznék. Ha volna még egyetlen valaki, legyen akár az ördög, aki úgy nyit ki, mint a forgóajtót, isten látja lelkem, régen töröllek. A nevedre se emlékeznék.

Szünet.
– Na akkor. Két dolgot akartam mondani... – mondja a nő.
– Halljuk...
– Az első, amit mondani akartam az előbb, de elfelejtettem, hogy a gyereknek éppen olyan szaga van, mint neked, csak egy kicsit puhább.
– Érdekes volna.
– Ne szemétkedj. Megszagoltalak szerdán, most is itt az orromban.
– Igen. A másik?

A nő nagy levegőt vesz:
– Indulj reggel temetőzni. Szállj le nálam, a húgod itt is megtalál telefonon, innen mész Vácra, amikor indulnod kell.
– Nem hiszem, hogy menne. Mara is jön. Minden évben. Tudod jól.
– Jaj, tényleg. Bassza meg, bassza meg, pedig milyen jól elterveztem!

Szünet.
– Akkor alszunk? – mondja a férfi.
– Meg foglak ölni. Velem ne szórakozz. Fogalmad nincs, mire vagyok képes.
Katt.

Énekek éneke 24.
Buszon
– Úton vagy? – kérdi a nő.
– Igen.
– Tudsz beszélni?
– Igen.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Megint hazudtál.
– Jó. Megint hazudtam.

Szünet. Motorzaj, autóbusz belső hangjai.
– Miért egyedül? – kérdi a nő.
– Mer csak egy plusz ember fér a kocsiba.
– Hogyhogy?
– Anyám is Pesten volt, ezzel a kocsival jön, jönnek az ikrek is. Így egy hely maradt. Így döntöttünk, egyedül utazom.
– Mikor tudtátok meg?
– Indulás előtt.
– Volt cirkusz?
– Nem.
– Mikor indulsz vissza?
– Nem rajtam áll.
– Szállj fel egy esti buszra, gyere.
– Meglátom, hogyan tudok lelépni.
– Miért nem szóltál, hogy a képeket levihessem?
– Elfeledkeztem róla. Át kellett csomagolni minden szart, alig értem le a megállóba, csak Visegrádon jutottál eszembe.
– És ott, akkor, amikor eszedbe jutottam, nehezedre esett volna legalább egy rohadt sms-t?

Szünet.
– Legalább egy rövid sms-t, bazdmeg – sírja a nő.

Szünet.
– Minden órában kimentem a teraszra, néztem az elhaladó szentendrei járatokat. Arra gondoltam, ott utazik, talán abban a sárgában a szeretőm, aki nem is a szeretőm, csak olyasféle, ha. A fiam apja. Akit szeretek. Ül beszorulva az örökasszony mellé az ülésbe. Meg se tud moccanni. Leszállhatna. Le bizony. Gondoltam. Úgy is rá akar már gyújtani. Ha feljönne a dombon, megnyomná a csengőt, kapna egy kis Unicumot, mert azt is inna. Biztosan inna. Kapna hozzá szódavasszert. Egy keveset. Leülhetne, elszuszoghatna a teraszon a nádfotelban, nézhetné a Dunát. Nem bántanám egy darabig. Nem kérdezném meg, hol járt idáig. Merre kószált. Nézném csodálkozva, milyen fapofával ül, törölgeti az izzadtságot, húzogatja a póló nyakát, hogy több levegőt kapjon, mint akinek semmi sara, semmi bűne. Nem tudnám hirtelen, mivel kínáljam.
– Hát ez most nem jött össze. Majd legközelebb. Rögtön le. Átszállás a sziget felé.
– A Sziget felé? Ez jó.
– Tahi szigete. Ne szemétkedj ennyi líra után. Lassít a busz.
– Menj csak, szívem.
Katt.