CSILLAGHULLÁS

Csillagzatból
útban idegen mezőkre,
míg világít, addig
kívánhatsz még –
hulltában sorsosa vagy
vágytalan bánatának.

EMBER A TÁJBAN

Sáv a horizont.
Mezsgye: sehol sincs.
Szédítően izgató égbolt alatt
halad – és járása
maga az út.

Te mérhetetlen isten és magányos fa.
Vége az útnak, jönnek a farkasok,
jön az éj – angyala
röptében elfelejtette
üzenetét.

A SZERETŐ

Lengén öltözve
futott a pirkadatban,
át a hangamezőn.
Kés a metsző hideg. Karját
magasba lendítve rohant,
fénnyel a háta mögött,
szemben a széllel.

Az üresen maradt szobában
égtek még mindig a csillagok.

REGGELI SEREGÉLYVONULÁS

Borzonganak az alvó fák, seregélyek
surrognak nyílsebesen a ködben, mintha
a Trapéz csillagkép
szállna egy más idő égboltozatán.

Szélhárfa a szárnyak kavarta levegő.
Élethossziglan susog a távol
a hang-emlékezetben. Távol,
a láthatatlantól elhatárolva.

KORATAVASZI HÓ
Ernstnek

Sírva és nevetve
száll alá az ég,
virágzó kristályai és csillagrajai
megfejthetetlen, ősvilági hieroglifák;
finom és hideg
a legfelsőbb Természet.

Éjfélkor hullott hóban
reggelre már tőzikék, ciklámenek,
s fák fekete-fehér sudarán
a korai seregélyek.
Víz és fagy közt
megrokkant évek múltán
sem látom a nevetés mélyét,
éj és világosság tükrében.

2001. március 12.

A TARLÓ

Arany víz nyaldos a tarló körül,
fény minden torzsa.
Aranyalma-szemek; isszuk
a gyönyörűséget; hosszúak még
a horizonton az árnyak.

Villódzás és káprázat;
belepillantunk:
a szemhéj alatt teljében
sugárzik a tenger. Elmerül a szem,
ürege
sötéten tátong.

A RÉVÉSZ VIDÉKE

Learatva a nád. Árnyék
az iszapban; szívó homok.
Semmi fény odaát.
Kezemben kaviccsal
álltam a parton.
Papír és táska, minden elveszett.
Sápadt virulásban
túlnan a táj.

Vihar ébresztett.
Tárva-nyitva egy ablak.
Fekete forgatag; betört az ár,
kialudt a lámpa.
Gyökeret és követ szaggattak a fák,
fehér hamu kavargott a sötétben.

1996. augusztus 20., anyám halála napján

BESZÉLGETÉS

Vendéggel trécselés közben
megpillantom ablakon át
a pajtatetőt,
madár ül oromzatán,
szabadságom szavatolva –
míg folyik a szó,
elröppenek a horizonton túlra,
hol gyerekkorban
a tenger kezdődött.

ÉJFÉL

Kipillantok a teremből
éjfélkor a fákra, a holdra,
s a hold visszatekint rám,
de az út menti
ciprus- és tujasor
máshová néz már.

FÁZISOK

Leledzik fény a félhomályban,
mely úgy csillámlik, mint ágon a hó,
s ahol a földet átkarolja:
kagyló belseje az ég.

Első negyed után a második.
Vált az idő,
ha gömbje megtelik:
borongni kezd az ég,
s a dagály apad.

Leledzik fény az éjszakában,
mely addig vár, amíg keressük.

ZÖLD KARÁCSONY

Varjak a mély ég boltozatán.
Verdesések; elszenesült rongyok
szanaszét, csipegetve madarak
csattognak, cserregnek újra
a fásult zöld ugaron.
Pásztor nincs a mezőn, üres az istálló,
felhőkké sűrültek
a szürke angyalok

Rőzsét gyűjt, fák törzséről
mohát kapar három vándor, s tüzet
imádni rönkökre gubbad.

Fúvásban hajlongnak a tisztás
vihar után is ép fenyőtornyai.
Lengve a mennyet méregetik.

S amit a magasban
a szél ércangyala hírel,
eljut férgekhez,
gyökerekhez:
Isten eltűnt a térben.
Keresik a föld emberei.

2000. december

FEJ ÉS TÖMEG
Ernstnek

jégcsillámok
levelek füvek
magvak homokszemek
atomok hullámok
csillagok kövek
elevenek holtak
miriádja

Egyetlen Szellem.