Az első reggel, amikor felébredsz valaki mellett, hordozol magadban némi fásultságot. A megismerkedés és udvarlás fázisai elmaradtak valahol néhány kanyarral odébb. És itt van a nyakadon egy emberi lény akkor, amikor leginkább egyedül lennél a reggeli lakásban a saját rutinjaiddal, a kávéval, majd rögtön utána az újsággal a vécén. Aztán csak hazamegy, te lenyugszol, és néhány hét alatt megszokjátok egymást úgy, hogy már ő is része a rutinnak. Ezt hívjuk most otthonosságnak, csak a tréfa kedvéért.

Reggel volt, az ablakok zárva a szúnyogok miatt. A barátnőm mellett feküdtem szűk, de azért barátságos szobámban. Ránk zúdul a nap, rólunk a verejték. Fel kellene ülni, majd állni, megfogni a redőny gurtniját, leengedni, hadd legyen sötét. Kinyitni az ablakot, mert tudom a körülöttem lévő áporodottságot. Egyikőnk sem képes másra az izzadáson és nehéz légzésen kívül. Aztán valahogy egymás felé fordulunk, szorosan, és megérzem. A fülledtséget, az émelyítő meleget először, a kipárolgásunkat, az ágy szagát, de azon túlról, talán a valóságról túlról, megcsap bőrének női illata, és olyankor mégsem nyár van itt. Hanem végérvényesen tavasz. Aztán persze mégis nyár van, hisz kell az a nyári tompa, érzéketlen, tunya fásultság, a különbségek teljes hiánya ahhoz, hogy legyen min átszivárogni az üdeségnek, csak egy pillanatra. Arra a pillanatra végérvényesen tavasz van.

Hasonló érzés ez ahhoz, amikor a koszos, arcodba csapó mozdonyfüstön, a vonat bőr és fémszagán átüt a kinti mezők illata. Te száradsz a napon, mert az árnyékos helyeket más seggek foglalták el. A te segged a pokolban, és minden vágyad, hogy megigazgathasd a gatyád, mert túl szűket vettél fel. Azonban túl sok az unatkozó néző, akik csak valami mozgásra vágynak, hogy rátapasszák jón és rosszon túli tekintetük. Idővel nem érdekel, igazgatod, nem is túl feltűnésmentesen, istenem, egyszer élünk. És akkor, hiába mint a filmeken, megérzed a mező illatát, nem is szeretnéd elhinni, utálod a filmeket. A föld női illata ez, legalábbis egy férfi számára. Férfi vagy. Ezt onnan tudod, hogy a föld női illata ez. Olyan, mint a barátnőd teste azon a reggelen, puhán, visszavontan, már-már a fonákján erotikus, és megindul az erek lüktetése a homlokodon. Egy leheletnyit nagyobb kedvvel igazgatod a tököd a szűk gatyádban.

A barátnőm már elment, ott állok, a szűk, épp ezért barátságos debreceni szobámban, és szentelek néhány másodpercet a délelőtti kánikula elátkozásának. Nem épp szép szavakkal, hát érzékletesen. A nyár van, ezért a télre vágyom. Magyarország éghajlata olyan, hogy a benne élő emberek mindig arra vágynak, ami épp nincs. Ha hideg, akkor melegre, ha eső, akkor napra, és így tovább, addig, amíg meg nem fordul a mutató. Vele fordulnak a preferenciák.

A nyár egy kategória, amit egy olyan időszakra használsz, amit szívből tudsz gyűlölni, mert kellenek olyan kategóriák, amiket ráhúzva dolgokra egyébként mindentől függetlenül de biztonsággal tudod szívből gyűlölni őket. Ránézel a digitális órádra, látod, hogy még nyár van, pedig ha ránéznél az órádra és azt látnád, hogy ősz van, megnyugodnál, mert az ősz olyan kategória, amit szeretsz, és ha nyár lenne akkor, az egy olyan kategória lenne, amit utálnál, és utálnád az összes levelet és összes árnyékot, ha nyár lenne. Hogy mi lenne, ha nem lenne digitális órád? De hát van ilyen órád.
- Ez vajon melyik állomás lehet…uram?
A kérdés a vonaton hangzik el, igazgatás közben. A vonat áll. Az előbb az állomás peronján leveleket láttál rebegni. Ketten ültök a fülkében. Eleinte hárman voltatok, egy farkasképű, szőrős fickó, az idős bácsi és te. A farkasképű biztos, hogy alkoholista, a bácsi egy vén falusi, minden percben várod a fasírtot és a bicskát. Beszélgetésükből, ahogy az ilyenkor lenni szokott, persze kiderült, hogy a bácsi nyugdíjas tanár, a farkasképű pedig mérnök. Az idős úr kis Unicummal kínálja a másikat, az nem fogadja el, mert nem fogyaszt alkoholt. A mérnök leszáll egy megállóval korábban. Megijedtél, hogy a közlékenynek tűnő tanár úr téged fog kipécézni. Nem ez történt. Szemüveget és könyvet vett elő és csak most gyűrte zsebre fejre simuló kerek sapkáját. Kis alakú, fehér könyvecskét olvasott. Kedvenc szórakozásod, hogy találgatni kezdesz a címre magadban. Itt esélyed sem volt: Ejtőernyők, siklószárnyak. Kolibri könyvek. Nem először lepődsz meg az utazás alatt. Megérkeztek Szerencsre, és most hangzik el az állomásra vonatkozó kérdés.
– Khmm – köszörülöd a torkod, ráemelve tekinteted. – Szerencs.
– Szerencs? – kérdez vissza merengőn, befejezettnek tekintve a beszélgetést. Most már zavar, hogy nem akarja folytatni a társalgást, de olvasó embert elvből nem háborgatsz.
Felszáll egy középkorú nő. Az öregúr gavallérosan felsegíti csomagjait, és két percen belül már élénk dialógust folytatnak. A siklószárnyak becsukódnak.
Te meg ülsz kukán továbbra is, bámulsz kifelé az ablakon, és még jobban utálod a nyarat, mint eddig. A távolban egy város fényei. Rápillantasz digitális órádra, és rájössz, hogy ez már Miskolc. Azonmód jobban tetszenek a fények.

Felöltözöm. Nehezen találok tiszta ruhát. Mosni kellene. Ülök még kicsit az ágyon, és egyszerű mozdulattal beleszagolok a takaróba. Nem tudom eldönteni, a saját szagom vagy a nő illatát érzem még rajta. Talán a kettő keverékét? Talán nem. Hirtelen sóhajjal (kinek szól?) felpattanok, magamra kapok egy cipőt, hátamra a táskát, és elmegyek otthonról. A tárolóból előbányászom a biciklit (régi modell, női vázas, váltó nélkül, ahogy szeretem). Már most melegem van, homlokom feszíti a nap. A főtér felé indulok. Találkára.

Mindig gyalog mész a városba a Tiszairól. Rövid gondolkodás után a Szinva-partnak vágsz neki. Most nem érsz rá a felmerülő emlékekkel vacakolni. Egy ideje úgyis utálod az emlékeket. Szemét. Arra koncentrálsz, hogy mit fogsz csinálni délig. Három óra még addig, éhes, szomjas nem vagy. Úgyhogy arra törekszel, hogy azzá tedd magad, mert a találka előtt szeretnél enni és inni valamit a Búza téren. Megcélzod azt a pontot, ahol benéz az Avas.

Ott ült, a kőpadkán, a Kossuth-szobor alatt. Napos oldal, alföldi nyármerev. Derékszögben a fény. Könyöke térdén, feje tenyerébe ejtve. Úgy néz, mintha lenne mit. Elnéz felettem. Odalépek hozzá, ahogy szoktam. Kezem fejére ejtve. Finoman. Apró, simogató mozdulatokkal. Gyakorlom az ártatlan mozdulatokat. De az ártatlanság nem a mozdulatban van. Bennem van. És bennem most nincs, a mozdulat megmerevedik.
– Hát te?
Megvonja a vállát. Jobbat úgyse lehet erre mondani.
– Jól vagy?
Már meg se vonja.
Aztán, mintha megunta volna, hogy ott vagyok vele, egy, „najó, akkor beszélgessünk” sóhajjal azt mondta:
– Szerinted segít az Isten?
– Persze.
Feleltem.
– Őt várod?
– Őt.
Bólintottam. Én is őt vártam már évek óta.
– Olyan furcsa ez… Nem tudom elképzelni, hogyan tudna segíteni. Leszáll a mennyből, ragyogóan, fényesen, és varázsütésre rendbe tesz mindent?
Ezen már kacagnom kellett.
– Hát persze! Hogy máshogy tudna segíteni?
Közülünk sokan várták így az Istent. Nem mondom, hogy mindenki, de sokan. Pedig egyikünk sem volt már gyerek.

A templomba majdhogynem véletlenül térsz be. Egy jó órát töltöttél már el a városban, jórészt a borospincék között mászkálva a hegyoldalon. Ránéztél a házakra, felülről. Valahogy megragadt a kép. Beláttál az egyik udvarba, egy kutya csóválta a farkát, miközben hűsölt az árnyékban. Észrevett, de nem kel fel. A fejét felemeli kicsit, abbahagyja a csóválást. Várod az ugatást. Nem mozdulsz. Visszaejti a fejét, néz előre a semmibe. Elég nagy a hátizsákod, otthagyod a bejáratnál. Amint belépsz, egyszerre csap meg a hűvös és a jellegzetes katolikus templomszag. Doh és tömjén. A szenteltvíz mellett elhaladsz, reformátusként általában nem nyúlsz hozzá. Néha vetsz keresztet. Most nem. Egyedül vagy. Körüljárod a főhajót, a stációkat nézegeted. Nem hagy mély nyomot, bár Cirénei Simon előtt most is elmélázol egy kicsit. Leülsz elöl egy padba, előtte még hátrasandítasz a táskádra. Elmormogsz egy miatyánkot, aztán automatikusan belekezdesz egy hiszekegybe. Gyermekkorodban minden este elmondtad őket egymás után az ágyban. Néha le is térdeltél, ahogy a filmekben láttad, de az kényelmetlen volt. És fekve meghittebb is. Idővel rendre belealudtál a krédóba. Felriadsz. Elzsongított a hiszekegy, a gyaloglás utáni fáradtság, a templomszag és a régi reflexek. Nézed a digitális órád, de túl sötét van hozzá. A fény felé tartod, mindjárt tizenegy. Jó negyedórát szunnyadtál. Kitántorogsz, a táskád a helyén. Megcsap a kinti forróság, amint a hátadra lódítod. Halántékod lüktet, bőröd izzik, szemedben lázas a víz.

Alkonyodott, amikor kotorászni kezdett a zsebében.
– Gyújtasz?
Kérdezte.
Megrázom a fejem.
– Hiszen tudod. Nem lehet.
Rágyújtok. Telnek a percek.
– Lenne egy hely…
Felvonja a szemöldökét. Ezzel csak annyit jelez, hogy folytassam. Valami rászállt az arcára. Igen, határozottan olyan volt. Rám néz, mintha megtisztelne. Megtisztel.
– Egy olyan hely, ahol éltem.
Bólint. Semmi sincs már az arcán. Tudja, hogy ez is csak egy közepesen érdekes hely lesz. Vele egy közepesen érdekes történet. Semmi személyes. Megkönnyebbülve szól, pedig nincs oka rá. Az előbb úgy kellett volna mondanom: éltünk.
– Halljuk.
Mély levegőt veszek. Kifújom. Füst száll a homorú táj fölött. Elkezdem. „Az első reggel, amikor felébredsz valaki mellett…”

A Búza térig majdnem fél óra az út. Alig megy le torkodon a kolbász, kézzel fogod, nem is nyúlsz a zsíros evőeszközökhöz. Mint ahogy igyekszel nem odanézni a szomszédaidra, akik a tiédhez hasonló arckifejezéssel falják adagjukat. Már magadtól is undorodsz. Otthagyod több, mint a felét. Amikor betévedsz a kocsmába, már remegsz. Nem kívánod a sört, de kikéred. Korsó, huszonkét perced van meginni. Közben egy füzetbe írogatsz, rutinszerűen. Több van ebben a pillanatban, mint amennyit kihasználsz belőle. Lepereg minden, ami rádhull.

„…minden, ami rádhull.”
– Elég.
Vág közbe. Nem értem. Nem szokás ez köztünk.
– Hadd fejezzem be.
Válaszolom. Ez nem kérés. Így szól a megállapodás. Végig kell járnia a helyet. „Délben ott állsz a megbeszélt helyen…”

Ott állsz a megbeszélt helyen a Centrum előtt. Dél van. Hűsíteni próbálod magad az egyik kútnál, de néhány hajléktalan megelőz. Hiába szégyelled, nincs gusztusod utánuk inni, pedig minden porcikád lüktet. Megérdemled. Egy padra ülsz, táskád ledobod a porba. A térdedre könyökölsz, fejed lehajtod, hogy inkább a tarkód érje a nap. Pattanásig főnek az erek a koponyádban. Másodpercenként többször ránézel a digitális órádra. Nem mersz elmozdulni, mert ez az a hely, amiről szó volt és szó van most is. Ahol percekkel korábban történnie kellett volna valaminek.

„Hirtelen felpattansz, mert tudod, ha nem mozdulsz, soha nem történik semmi.”
– Állj.
Teszi rá a kezét a karomra.
– Ha elmozdulok, az már egy másik hely. Nem kell továbbhallgatnom.
„Nem mozdulsz el. Nem sokkal a fejed fölött megpillantod a kötéltáncost. A csődület úgy verődött össze, hogy észre sem vetted. Mindenki drukkol a kötéltáncosnak. Tátott szádba hullik egy sárdarab a cipőjéről.”

Semmi. Ülsz a padon és semmi. Tehetetlenül nézel szét. Arrébb kisebb csődület verődött össze. Talán baleset történt. A villamos is megállt, csak most veszed észre. Mintha alvajáró lennél, gépiesen emelkedsz, és feléjük indulsz. Valószínűleg lekésted a találkát, végleg. Ahogy közeledsz, észrevesznek. Valaki ujjal mutogat rád. Kettéválik előtted a tömeg. Robotlábaid visznek tovább. Magasan tartod a fejed, ajkadon felsőbbrendű mosoly játszik. A sétálóutcán emberek százai, közöttük lépkedsz. Felemelt kezed lassú éljenzést vált ki. Kezd gyanús lenni, hogy nem az időt, a helyet vétetted el. De még nem késő. Megteszed, amiért idejöttél. Hasadon egy hideg izzadságcsepp kúszik végig. Mindened libabőrös lesz.

„Mielőtt a sár feloldódna a nyelveden, messze köpöd magadtól. Eltalálod az előtted álló hátát, de senkinek nem tűnik fel. Mindenki a napba bámul. A nap előtt egy imbolygó alak halad néhány méter magasban, végig a villamos vezetékén. Furcsállod, hogy nincsenek elektromos szikrák. A tömeg megindul. Te is sodródsz velük.”
– Tehát mégis elmozdulok.
Mosolyog csúfondárosan. Felállni készül, elpöccinti a csikket. Az megállapodik a burkolatba ágyazott városcímeren. Néhány fotózni szándékozó turista rosszallón csóválja a fejét, egyikük óvatosan, lábujjheggyel elrúgja a még füstölgő dekket.
– Nem érdekel a vége?
Kérdem meglepetten. Tényleg nem köteles végighallgatni.
– Vagy félsz?
– Természetesen. Mégis, mit gondoltál.
Vágja rá gyorsan, mérgesen.
– Nem fogsz meghalni.
Mondom bizonytalanul. Ő kétkedőn néz rám. De visszaül.
– Meglátjuk.
Teszi hozzá dacosan.
„A kövér férfi, akire ráköpted a kötéltáncos sarát, megtorpanásra kényszerül, majdnem feldöntve téged is. Belekapaszkodsz az oldalába, kezed megtelik a bőréből folyó és az ingén átütő izzadsággal. Nincs időd letörölni, mert a mindenfelől áradó riadt kiabálás eltereli a figyelmed.”

Az a dolgod, hogy felkapaszkodj a villamosvezetékre, és sétálgass rajta. Valaki kezedbe nyom egy hosszú botot, és odavezet egy mozgó csigalépcsőhöz. A lépcső alján kamerás ember áll, egy fiatal nő eléd tol egy mikrofont. Azt mondod, hogy az egyetlen fontos kérdés az öngyilkosság, és te ezzel úgy óhajtasz szembenézni, hogy addig fogsz sétálni a vezetéken, amíg le nem ejted magad. Mintha ezt kellene mondanod, és már indulsz is felfelé. Még soha nem láttad innen felülről az utcát. Azt sajnálod csak, hogy nem természetes állapotában láthatod. Észreveszed, hogy mindenki téged bámul. Miközben nekiindulsz, üdvrivalgás csattan fel, a fiatal riporternő folyamatosan beszél. Te is mondasz valamit, valami olyasmit, hogy veszélyes átkelés az ember, veszélyes úton-levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás.

„A lépcsőt eltaszítják. A táncos ott áll az undorítóan cseppfolyós ég alatt, méterekre a hívogatóan biztos talajtól. Ne félj, nem fog rád esni. Rendőrök akadályozzák meg, hogy a közelébe menjen bárki is. A sokaság hangulata lassan változik. Miután már harmadszor fordul, egyre kevesebben biztatják, ő biztosan jár a magasban, arca érzelmektől mentes, szeme csukva. A kövér, izzadt férfi magában azt mormogja, ess már le, de talán csak te hallod. Feddően ránézel, erre az csak megvonja a vállát. Előbb vagy utóbb le kell esnie. Nem tudnád megmondani, ki a rosszabb, a táncos, aki idejött produkálni magát, vagy az ember, aki élvezi a produkciót.”

Arcodon különféle érzelmek suhannak át, amint a hullámzó kötélen lépkedsz. Nem tudsz sokáig odafigyelni gondolataidra, mert az erősödő szél és az alant nyüzsgő tömeg moraja rendre megzavar benne. Bármikor lemehetnél, a lépcsőt otthagyták a vezetéknél. Bárcsak ne lenne ez a köldökzsinór. Ha leesnél, két-három embert is eltaszítanál. Nem játszol el a gondolattal. Eszedbe jut a vonatút, a bácsi a siklószárnyakkal. Mintha látnád is körözni magad mellett, és beszélgetnétek egy jót, már nem zavarna a beszélgetés, már az a középkorú nő zavarna, aki elvette tőled az öreget. Megrázod a fejed. Érzed, hogy tűzforró a fejed, de nem tudod megtapintani, mert el kellene engedned a botot, és azt nem mered. Ekkor kezd a karod is zsibbadni, váltani kellene a fogáson, de ettől is félsz. Az izzadtság kezd a szemedbe csorogni. Még soha nem jártál kötélen. Gólyalábon szaladni is tudtál, egyszer gólyatáborban tíz métert vertél ez ellenfelekre tizenötön. Miért jut most ez az eszedbe? A gólyatábor Miskolcon volt.

– Már nem érdekel. Elmegyek.
Elkedvetlenít. Igyekszem a maximumot kihozni magamból, bár én is érzem, hogy valami nem működik.
– De miért?
– Unom. Teljesen valószínűtlen az egész. Ráadásul ezek a moralizáló részek… Én ilyet soha nem gondolnék.
– De hisz így történt minden.
– Kit érdekel.
Leugrik a szobor talapzatáról. Nem is köszön. Nézek utána. Fél. Tényleg meghal.

Igyekszel kifújni az izzadtságot a szemedből. Dobálod a fejed, mint a lovak. Jobboldalt, ahol legsűrűbb a tömeg egy pad mellett, női sikoly hallatszik. Az emberek egymás hegyén-hátán. Nagydarab, majdnem másfél mázsás férfi alól fiatal nőt bányásznak ki. Nem mozog. Hívjanak orvost, kiáltod. A tömeg felzúdul, egyszerre százan teljesítik utasításod. Megrökönyödsz a nem várt diadaltól. Menjetek haza. Jelented ki. Tanácstalan tekintetek mindenhol. Menjetek haza. Ismétled meg hangosabban. Szeretnél végre valami jót is tenni. Menjetek haza. Üvöltöd már-már eszelősen. Már nem tanácstalanok a tekintetek. Itt állnak és nevetnek, nem értenek, nem ilyen szájra hallgatnak ezek a fülek. Gondolod. Pedig nem is nevetnek.

Még egy darabig ücsörgök, és továbbgondolom a helyet, immár magamban. Kétségkívül joga volt elmenni. Kudarcot vallottál. Vagy egyszerűen ő volt kevés? Ezt a legegyszerűbb gondolni. Kinevet és nem ért. Nem érti szánalmas történetem, nem érti a helyet. Nem érti, hogy a hely, amiről meséltem, a kötél volt. És onnan még nem mozdult el, amikor elment. Már nem is fog.

Az elfogyasztott sör feszíti a hólyagod. A szűk gatya nyomja a szerszámod, és viszket is. Az egyik probléma gyógyír a másikra. A nadrágodba eresztesz, hosszan, jól esően, a bokádnál az alul lévők fejére szemére szájára orrára csöpög a húgy. Üvöltve törölgetik az arcukat, sértegetnek. Menjetek haza. Üvöltöd túl őket. Valaki feléd hajít egy kólás poharat, de egy méterrel elhibáz, alattad zuhan le. Ezen mások is felbátorodnak, különféle tárgyakkal kezdenek bombázni. A fiatal riporternő szemében egy pillanatra meglátod a pánikot, megkedvelhetett, bátorítóan rámosolyogsz, ura vagy a helyzetnek. Szánalmasak. Botoddal megpróbálsz félreütni egy almát, meginogsz, és alig tudod visszanyerni az egyensúlyod. Inkább hagyod, hogy eltaláljanak. Valami megváltozik benned arra a gondolatra, hogy már nem teheted meg azt, hogy fogod magad, lemászol és elsétálsz.

Úgy döntök, hogy hazamegyek. Este jön a barátnőm, addig még zuhanyoznom is kell, meg szeretnék olvasni egy kicsit. Alig két óra, és érezni fogom testének illatát a fülledt nyárestében. Oscar Wilde szerint a hűség nem más, gyávaság. Egyetértek. Azért vagyok a barátnőmmel, mert az otthont választottam a töviserdő helyett, ami az ismeretlen iránti szerelem. Mindig is ezt az otthont akartam, és nem vagyok hajlandó elhagyni. Nem hiszek a nekem rendelt társban. Egy darabig hagytam magam sodródni a fellángolások által, aztán mikor már kilubickoltam magam a tövistépte sebeim látványában, hagytam behegedni őket és kiválasztottam azt a lányt, aki mellett a legjobban érzem magam. A hegek megmaradnak, de most már az emlékekre sincs szükségem. Rendre feltűnik az erdőbe vezető ösvény, már gyáva vagyok rálépni. Kialakult a függőség. Megszokás. Nem tudok jobb definíciót a szeretetre. Fárasztóak az első reggelek.

Nem tudod, hogy keveredj ki ebből a szituációból. Valami felesleges nagy önkényt érzel az egészben, hogy játszik veled a világ. Te meg amilyen tehetetlen vagy, belemész a kisded játékaiba. Felkapaszkodsz, mész, fordulsz, hugyozol, leesel. Néha nem kapaszkodsz fel, állsz, visszatartod. Elesel.

Elindulok. Utálom a nyarat. Zúg a fejem körül a hő, mint dinnyehéjben a darazsak.