Balzsamos volt az éjszaka, így mondták egy időben, de Béla elképzelni sem tudta, hogy a balzsam hogyan lehet illatos. Gyerekkorában az anyja mindenre azt a pici piros tégelyt húzta elő a zsebéből, csillogó szemmel, élvezettel merítette bele az ujját a citromsárga, nyúlós anyagba, hüvelyk- és mutatóujjának ujjbegyével kéjes, körkörös mozdulatokkal elmasszírozta, majd utána nyúlt. Akkor tanulta meg, hogy egy férfi, akármilyen fürge, gyors észjárású is legyen, soha nem tudja kikerülni a nők pusztító akaratát. A rendkívül erős illatú, magyarán szólva, büdös vietnámi balzsam természetesen nem gyógyította meg soha, éppen úgy fájt a feje, mint a kenés előtt, a szúnyogcsípés, csalánnal való barátkozás, focis, biciklis balesetek pontosan ugyanúgy lüktettek, égtek tovább, ő viszont örök életére meggyűlölt mindent, ami pici, piros és illatos. Már jó egy órája sétált. Evett egy fagylaltot, átsegített három öreg nénit a zebrán, meghallgatott egy utcai zenészt, aki őzbarna, szomorú hegedűn húzta a nótát. Otthon, vidéken egy ilyen ember a csárdában zenélne. Az apja jutott eszébe, a mélyen ülő sötétkék szeme, barázdás, kottaszerű homloka, a Duna-part. Halászlevet ettek egyszer, a Duna-parti halászcsárdában. Fűszeres, gazdag lében úsztak a halszeletek, az apja óvatosan szálkázta ki neki a falatokat. Lassan, fiam, nem kell sietni, mondta, s fél pohár bort is töltött neki, pedig nem volt még akkor tizenhat éves. Egy hajtásra itta meg. Nem tudott már lassabban sétálni az Operaház felé, zsebében ott lapult a jegy, a barátjától kapta. Az a nőfaló, olajos tekintetű gazfickó, neki kellene most itt sétálnia, morgott a bajsza alatt, de valójában nem volt mérges, csak kíváncsi. Nem tudta, ki lesz a partnere a kétszemélyes páholyban. Nem igazán bízott meg barátja ízlésében, mert bár nagyon kedvelte duhaj, konok természetét, társkereső irodát nem nyitott volna vele közösen. Mindketten tudták, hamar tönkrementek volna, ha a tulajdonos az összes nőre rárepül. Ne legyél igazságtalan, korholta magát félhangosan, belső zsebéből elővette a laposüveget, nagyot húzott belőle. Az erős, alföldi bor égette a torkát. Köhögött, krákogott egy kicsit, levendula illatú zsebkendőjével megtörölgette bajuszát. Az Operaház. Eltakart szájjal kacagó hölgyek, hatalmas mellüket gyöngysorral kiemelő asszonyok, mindenki díszes, nehéz kelmékbe csomagolva. Puccini kedvéért én is megtettem, gondolta, és megigazította a szorosra húzott övvel magán tartott, élre vasalt nadrágot, majd fényes, hátraolajozott frizuráját is átsimította. Kopogtak körülötte a magassarkú cipők, páran ráköszöntek, ragyogó tekintetű férfiak léptek oda hozzá kezet fogni. Mikor elindultak befelé a baráti társaságok, Béla felnézett. Szerette ezt az épületet, a homlokzatot, a márványból faragott szobrokat. A szfinxhez sétált, a Dalszínház utcaihoz, nézte az oroszlántestű női alak vonásait, de nem látta. Egyszerűen nem tudta felfedezni a hattyúasszonyt, hiába zúgott még fülében a csendes éjszakában elszavalt részeg vallomás, a hatalmas eséssel záródó udvarlási ceremónia. Ő a barátja arcát látta a márványból visszaköszönni, férfias, kemény vonásokat, és az a babérkoszorú, na, az is inkább hozzá illik. Elővette a zsebórát, fellépett az első lépcsőfokra. Ragyogott a bőrcipő a lábán, gyomrában gombóc. A fény mindent betöltött odabent, egy percre úgy érezte, minden bűne megbocsátatott itt, ezen a helyen. A páholyhoz érve nagy belégzés. Csak kicsit remegett a keze, mikor elhúzta a nehéz, vörös függönyt. A nő vállát látta, a nyak vonalának gyönyörű ívét, a büszke, egyenesre húzott, hátrahulló, göndör tincseket. Lenyűgöző. Átfutott rajta az izgalom, alig hallotta a színpadon felhangzó Puccini-ária sodró lendületét. Csak a nő volt és ő, az egész világon, sőt, az egész világegyetemben. Lépni próbált felé, amikor megérezte. Óvatosan, párducként osont a nő háta mögé, a gyanútól szinte megkövült, elfehéredett. Az egyébként kifejezetten jóképű, pirospozsgás arcú férfi torkából vékony, macskanyávogásra emlékeztető hang tört elő, amikor álmai asszonya, ezüst flitterekkel kivarrt táskájából elővette a kis piros tégelyt, és kéjes, körkörös mozdulatokkal a halántékára kente. Azonnal kihátrált a szobából, a szíve zakatolt, szinte fulladt. A pánik lassan elragadta, amikor eszébe jutott a kéken fénylő, vad Duna partján elhangzó apai mondat: Lassan, fiam, nem kell sietni.