1./ Vers-feladat:
Írjunk olyan verset, aminek a címe a saját nevünk, ahogy ezt József Attila kétszer is megírta; ismerünk két József Attila című verset tőle. Lehetőleg az általa írt egyik töredékével fejezzük be, ami úgy szól: „Tizenöt éve írok költeményt / és most, amikor költő lennék végre, / csak állok itt a vasgyár szegletén / s nincsen szavam a holdvilágos égre.” (De írhatunk ilyen versbefejezéssel egyéb című verset is.)

2./ Próza-feladat:
Elolvasni Örkény Ballada a költészet hatalmáról című elbeszélését, és annak alapján írni egy történetet, amiben a költészet megváltoztatja a főhős életét.


Vörös István műhelyvezető feladata a táborozóknak:

Ahhoz, hogy az írói fejlődésben előrehaladjunk, szükség van mesterekre, akiktől tanulunk, fölnézünk rájuk, de meghaladni, megkerülni, akár fölülmúlni is igyekeznünk kell őket. Ragadj meg, ábrázolj egy számodra fontos mestert valamiképp, nem feltétlen csak hízelgően és hízelegve.

Mihály Liliána, Berényi Boglárka, Germán Ágnes, Persányi Norina, Karnauf Anna, Kedves Lilla, Fodor Zoltán, Nagy Izabella, Veit Bence, Somogyi Feri, Spielmann műhelymunkái

Mihály Liliána
A sellő

Egyszer, egy tűző nyári napon gondoltam egyet és lementem a tengerpartra, ami a házunkhoz képest nem volt olyannyira messze. Egyedül mentem le, mivel rengeteg dolog kavargott a fejemben, amiket tisztázni akartam és ha lett volna velem valaki, akkor nem tudtam volna összeszedni a gondolataimat. A part nyugodt volt. Lágy szellő csiklandozta a tarkómat, melybe beleborzongtam egy szempillantás alatt. A víz fodrozva hullámzott. Gyönyörű látvány volt. Sose volt még ennyire magával ragadó a tenger. Elhatároztam, hogy leülök egy csöppet és akkor rendezem a kavargó dolgokat a fejemben. Nagyon gyorsan telt az idő, észre se vettem, hogy már egy kicsikét be is sötétedett. Ellustultak a lábaim, de feltápászkodtam és útnak indultam. Ekkor egy hatalmas dörgés hallatszott a fejem felett. Nagyon megrázkódtam és egyre hidegebbé vált a levegő, ami átfújta a testem és elkezdtem fázni. Minél előbb haza akartam érni, de az a röpke tíz perc séta hosszú időnek tűnt. Mintha nem is haladnék, hanem sétálnék egyhelyben. Egyszer csak egy villám csapott le mellettem, aminek hatására elájultam. Mikor felkeltem, éreztem, hogy tiszta víz vagyok. Kinyitottam a szemem és halálra rémültem, mikor láttam, hogy a víz alatt tartózkodom. Fogalmam sem volt, hogyan, mikor és ki által kerültem ide, illetve miért pont ide a tenger mélyére. Körülnéztem, hátha valaki van a közelemben, de csak apró halacskák úszkáltak sebesen. Hirtelen valaki megérintette a vállamat, amitől-ha tudtam volna a víz alatt-nagyot ugrottam volna ijedtemben, de csak szimplán a frászt hozta rám ez a valaki. Megfordultam és nem hittem a szememnek. Azt hittem álmodom és a képzeletem játszik csak velem, amikor megpillantottam a csodálatos teremtményt, aki előttem állt. Egy sellő volt. A szemeimet végig pásztáztam rajta. Annyira gyönyörű és feledhetetlen látvány volt számomra. Életemben nem láttam még szemtől szemben húsvér sellőt, csak a tanulmányaim alapján, mivel amióta az eszem tudom, azóta a sellők foglalkoztatnak, és most láss csodát, itt áll, azaz lebeg előttem egy igazi. Nem tudtam, hogy érti-e az általam beszélt nyelvet, de tettem egy próbát és megszólítottam:
— Szia! El tudnád nekem mondani, hogyan is kerültem erre a helyre, mert nem dereng semmi sem az elmúlt pár órából és hátha te többet tudsz, mint én.
Nem válaszolt semmit sem, csak közelebb úszott hozzám és a szemembe nézett a csodálatosan szép kék szemeivel. Mosolyra húzódott a szája, mikor felfigyelt arra, hogy elpirultam.
— Nagyon aranyos vagy, mikor elpirulsz. — felelte nevetve.
— Öhm, köszönöm szépen. Tudnál akkor segíteni nekem, hogy mégis hol vagyok, illetve mi történt velem? — kérdeztem kissé szerényen.
— Persze, szívesen elmondom, mégis mi történt veled és miért hoztalak ide téged az otthonomba.
Tehát az otthonába hozott. Egy igazi sellőlakba. Vetettem egy pillantást a házára. Apró kis zughoz hasonlított, de sok minden elfért benne kényelmesen. Nem volt olyan sok szobája, de számára pont elég volt. Nem tudtam, hogy egyedül vagy netán többen is laknak itt.
— Figyelj csak.. mégis hogyan tudok levegőt venni a víz alatt? — kérdeztem megdöbbenve.
Elnevette magát. Hihetetlenül édes volt a torkából előtörő hang, amit jókedvében hallatatott.
— Egy kis varázslattal minden megoldható. — kacsintott kacéran.
Egyre szimpatikusabbá vált számomra ez a csinos sellőlány. Megkínált egy sellőknek szóló teával. Miközben kortyolgattam ezt az ízletes folyadékot, elmondtam neki, hogy a sellők tanulmányozásával foglalkozom és ha nem lenne baj számára, akkor ő lenne egy időre a kísérleti alanyom, hogy minél többet megtudjak a szokásaikról, életmódjukról, tehát a mindennapjaikról. Beleegyezett, ami hatalmas örömmel töltött el. Meg is kezdtem a vizsgálatot. Feljegyeztem a külső tulajdonságait: kékes-zöld csillogó pikkelyek, selymes hosszú szőke haj, mely a dereka aljáig nyúlt le, nálam egy-két fejjel alacsonyabb, azaz százötvenhat centiméter körül lehetett, csinos kebleit egy kagylókból készített bikinivel takarta, illetve az uszonyát, amin a víz csillogása visszatükröződött. Türelmesen állta, míg jegyzeteket készítettem róla. Megkértem, hogy vigyen ki a házból is, had lássam a kinti világot, illetve a többi sellőt is tudjam tanulmányozni. Pár perccel később már kint is voltunk. A víz kellemesen meleg volt. Gyönyörűséges volt ez a hely. Minden cseppjét magamba akartam szívni. Elkiáltotta magát, mire az összes sellő a közelünkbe gyülemlett. Sose mertem volna gondolni, hogy ilyen sokan élnek itt, és mi a kutatócsoport, nem vettük észre őket oly sok kutatás és keresgélés után sem. Egyszerre volt lélegzetelállító az, hogy szemtől-szemben vagyok ennyi sellővel, de az arcukra kiült szomorúság és félelem, teljesen más fényt vetett erre az egész látványra.
Nem tudtam, mégis mi okozott ekkora fájdalmat nekik, de a tömegből kilépett egy termetes, szigonyos, férfialak és így szólt:
— Üdvözöllek otthonomban bátor idegen! Nem kell félned tőlünk, nem okozunk senkinek sem bajt. Sajnos az utóbbi időben el kellett hagynunk a házainkat, mivel a tudatlanság és az analfabetizmus felütötte a lábát nálunk. Mi, akik a költészet világában leltük meg a boldogságunkat, változtatni akarunk ezen. El akarjuk juttatni az igét minden lényhez. A segítségedet szeretnénk kérni ehhez jóember.
Elgondolkoztam ezen. Én, mint a kutatócsoport tagja, ki titokban néha ír is, ilyen feladattal bíznak meg egy ismeretlen helyen. Némi habozás után elvállaltam és megkértem őket, vigyenek el a Tudatlanság országába, amit ők neveztek el ilyen néven. Nemsokára meg is érkeztünk. Látta rajtam a félelmet, de mellém szegezte egyik becsületes társát és útra keltünk. Egyre közelebb értünk a helyhez, mikor megpillantottam egy telefonfülkét. Furcsálltam is ezt az abszurd dolgot itt a tenger mélyén. De a kísérőm a döbbent arcom láttán elmagyarázta, hogy ezzel az eszközzel juttatják el a különböző alkotásokat egymáshoz a sellők, illetve a nevesebb költőkhöz is. Gondoltam teszek egy próbát majd ezzel a szerkezettel. Azonban elém tárultak Tudatlanság országának lakói. Kidülledt szemekkel néztek minket, egy szót sem szóltak. A félelem miatt földbe gyökerezett a lábam, de fittyet sem hányva rájuk, haladtunk tovább. Az utunk során ismét megpillantottam egy fülkét. Megkértem a társamat, hogy ússzunk fel az ország felé, had lássam teljes egészében. Mikor felértünk egy dologra lettem figyelmes. A telefonfülkék körkörösen helyezkedtek el egymástól körülbelül 5-10 méteres távolságban. Támadt egy ötletem. Elmeséltem a társamnak, aki figyelmesen végig hallgatott. A tudatlanokat be kellett terelnünk a fülkék közé. Nehezen, de sikerült is valahogy elmagyarázni, de inkább elmutogatni, hogy mégis mit szeretnénk tőlük kérni. Mivel nem igazán tudták, mire is készülünk, csak lebegtek némán a kijelölt hatókörben. Eközben összekapcsoltam a telefonfülkéket és bementem az egyikbe. Megfogtam a kagylót, megköszörültem a torkom és belesúgtam négy sort. Láss csodát. Az égbolt kiderült, a sötétséget felváltotta a fényesség. A napsugarak a legkisebb helyekre is bekukkantottak és életet hoztak a Tudatlanság országába.


Berényi Boglárka
Ballada a költészet hatalmáról

A kilencvenes évek derekán élt egy alacsony növésű, középkorú, rendszerető férfi egy eldugott kis budapesti garzonlakásban. Könyvelőként dolgozott, amit szeretett is csinálni, bár kétség kívül a monoton életvitel a velejárójának számított. Minden egyes hétköznap ugyanakkor, ugyanott, ugyanabba a fekete bőrszékbe huppant bele, aminek háttámlája mellett már a kerekei is kezdtek elkopni. A munkatársaival való kapcsolata is átlagosnak nevezhető, sőt, arra is akadt példa, hogy teljesen kihúzta magát a céges rendezvényekből, összejövetelekből és ünneplésekből, valamilyen ártatlan hazugság mögé bújva mentegetőzött, hogy ő akkor éppen miért nem ért rá. Hozzátartozik a történethez, hogy a kollégáit is sokszor akaratlanul felidegesítette a túlzott rendmániájával. Az iratok címzett és dátum szerint mindig növekvő sorrendbe kellett, hogy összefűzve legyenek, emellett a saját és mások asztalán sem tűrte a kuplerájt, mindig elejtett egy — egy olykor már sértőnek számító megjegyzést, ha éppen a kedves munkatárs telemorzsálta az előtte elterülő végtelen papírhalmazt. Tél volt, valószínű, hogy a természet csendes, borús mivolta is befolyásolta kedvét. Lassan azonban már ott tartott, hogy fel akart adni mindent, amije volt és amiért megdolgozott az évek alatt. A biztos állását és ki tudja, de lehet, hogy még az életét is. Belefáradt az értelmetlennek tűnő gályázásba és abba, hogy nem egyről a kettőre, hanem a nullára araszolt vissza kis lépésekben. Sosem számított társaságkedvelőnek, tipikus magának való emberként ismerték, egyedül élt, kevés barátja volt, de igaz is csak egy. Gallér nevű kutyája mindig képes volt mosolyt csalni az arcára, még a legkeservesebb napok végén is. Odafészkelte magát a gazdájához és szorgosan kivette a részét a házimunkából is. Erre egy remek példa, hogy reggelente amikor együtt elmentek egy helyi közértbe vásárolni, az újságárustól mindig az ő szájába landolt a napi hírlap, amit hazáig lelkesen cipelt. Közeledett a karácsony, s ilyenkor a folyóirat is különkiadásokat jelentetett meg. Egy zord, fagyos reggel is pont egy efféle lapszám akadt a könyvelő kezébe, amibe ismét Gallér meleg szájnedve lehelt életet. A cikk bemutatott néhány költőt, akik pár tíz évvel ezelőtt az ünnepek idején lélegeztek először friss, földi levegőt. S nem is ezek a bemutatkozások azok, amik megfogták a könyvelő tekintetét, hanem a már a címlapon is olvasható versrészlet. Mindössze nem volt az több négy sornál, négy egyszerűen, mégis ámulatba ejtően megfogalmazott mondatnál, ami pont elég volt ahhoz, hogy onnantól kezdve másképp induljanak a reggelek és más gondolatokkal az elméjében hajtsa álomra a fejét egy, addigra már nem is olyan borzalmasnak tűnő nap végén. Habár a legtöbb papírféle egyből a kályha meleg ölelésében találta magát, ez a lapszám még évtizedekig ott hevert a könyvelő íróasztalán, s ha lelkesedése alábbhagyott volna, csak fel kellett lapoznia azt a bizonyos négy sort és újra szárnyakat bontott. Sokáig csak Gallérnak ismételgette a versrészletet, akire szintén szemmel láthatóan hatással volt a mű. Végül jöttek az idősebb évek, amiket porcukorként ízesített be a költészet olyannyira, hogy később a könyvelő sírjának fejfájára is felkerült a lélekmentő négy sor, ami ma is őrzi nyugodt álmait.


Berényi Boglárka
Berényi Boglárka

Berényi Boglárka,
Bízok benned, jobban, mint senki másban
S amikor fejvesztve keressük a válaszokat egymásban
Én akkor is veled vagyok.
Te szépen-lassan belopod magad a szívembe
És már téged látlak mindenben
Mégis sokszor vakként nézek a szemedbe,
Mert nem akarlak látni, egyszerűen felforgatod gyomrom
S mintha nem is ez lenne az én sorsom
Inkább csak hátat fordítok neked, s nem törődök veled
Jobb így mindkettőnknek.
De tudod mit? Én nem szeretek haragban lenni
Csak nézni a másikat, nem szólni, semmit sem tenni
Teljesen felőröl szemeid világa.
A lelkiismereteddel sokat beszélgetek mostanában
S érzem minden egyes sóhajában
Hogy igazat mond, aggódik érted,
Érted, aki bolyong, keresi helyét, de valahogy sehol sem otthonos
Körülötted minden romos és semmi sem folytonos
Egy állandó-változó tényező vagy,
Aki sírva mosolyog, de ezt még te sem veszed észre
S egy szavad sincsen többé a holdvilágos éjre.



Germán Ágnes
Petőcz Andráshoz

Az Idegenek írójához fordulok most,
én 'Az Egészen Kicsi Kis Létező',
aki 40 felett kezdi 'Concrete' kísérleteit.
Kissé 'Idegenként, Európában',

Ki és mi vagy? hogy így ontod magadból a műveket?
Az 'Európa rádió' verseiddel van tele.
Kinek babérkoszorút adott a 21. század.
'Majdnem minden' itt van ma, vagy lesz 'Másnap'

Kalandjaim a Mágusképzőn kezdődtek.
'Születésnap' ez, 'Az idegen arc születése'.
'Tenyered, ha csattan' 'Az írógépelt félelem' oda,
csak 'A tenger dícsérete' és a 'Betűpiramis' marad.

Non-figuratív még utam, költői hagyaték nincsen,
így a feldolgozás is várat magára.
Bízom egy baráti körben, egy magyar műhelyben
Budapest és Párizs között 'A napsütötte sávban'.

'A láthatatlan jelenlét' kevés nekem.
'A jelben létezés méltósága',
'A közeledések és távolodások' ritmusa az,
mit próbálok ellesni.


Germán Ágnes

Germán Ágnes, hidd el önmagadban is
teljes egész vagy, mint egy bolygó,
akkor is, ha egy naprendszerhez tartozol
és a gravitáció nem enged elszakadni.
Látod, mégiscsak foroghatsz saját ütemedben,
életet adhatsz másoknak, ahogy a nők teszik.
A Napodat is megkerülheted,
de pályádat nem hagyhatod el.
Retrográd mozgásod is csak látszólagos.
Vágyódhatsz az Orion öve alatt
felsejlő csillagokra, de azok időről időre
csóvát vetve megsemmisülnek.
Csak nézlek, innen lentről,
a növekedést, a krátereket, a fogyatkozást,
ahogy az érzések útját járod
fittyet hányva a sötétre,
s nincsen szavam a holdvilágos égre.



Persányi Norina
J.A.-hoz

Mikor szülnek, legyél ébren
S hétszer csalódjál a létben.
Egyszer csalódjál apádban,
egyszer édes-rossz anyádban,
egyszer hites jó elvtársban,
egyszer orvos hatalmában,
egyszer a hűtlen szavakban,
egyszer pedig önmagadban.
De sínre fekve mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Tudomány, ha elődbe áll,
Hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki felvesz három szakot,
egy, ki nélkülöz falatot,
egy, ki kötetet rak össze,
egy, ki már a nagyok öccse,
egy, ki lázad büszke szóval,
egy, ki harcol a rektorral.
Dühvel, szóval mind nem elég, —
a hetedik te magad légy!

Szerelemmel, ha imádnál,
Hét szeretőként imádjál.
Egy, kit börtönöz a magány,
egy, ki gyermekded és sovány,
egy, ki ódát írva üzen!
egy, ki képzeleg, s nem pihen,
egy, kit szenvedélye szítja,
egy, ki a nőt eltaszítja, —
az űr csábít el, bármit tégy!(/űr a lelked bármit tégy.)
A hetedik te magad légy.

Analízisbe, ha járnál,
Hét legyen, ki lélekbúvár(/lélekben váj(/lelket vájkál.)
Egy, ki alá szállna sírba,
egy, ki fájdalmáról írna,
egy, ki sírdogál, mint gyermek,
egy, kit otthon sokat vertek,
egy, ki orvosát imádja,
egy, ki késsel hadonászna.
Kettő gyilkos és árva négy
A hetedik te magad légy.

És ha mégis sínre fekszel,
hét legyen, ki halált heccel.
Egy, ki tiszta szívet mutat,
egy, kit nem üt el a vonat,
egy, kit nem ment meg az írás,
egy, kit fojtogat a sírás,
egy, ki dühös a világra,
egy, ki anyján bosszút állna.
A semmiben köt ki a rév.
A hetedik te magad légy.


Persányi Norina

Pers-ány-i Nor-ina,
zakatol, a masina,
tested rugalmas ina.
Lök, taszít a vak ösztön
kiszolgáltatva önnön
magadat a létnek.

Arra vágyom, hogy majd vágyjál,
azt akarom, hogy akarjál,
azt kívánom, hogy kívánjál,
akarattal meg ne haljál.

Tündérek vigyázzák álmod,
két lábon keményen állnod
ne legyen (ily) ennyire/nagyon/szörnyű nehéz,
szíved ne lepje be penész.

Az ész a tied, mit kaptál,
s zokszó nélkül elfogadtál.
Hát most őrizd meg azt épnek,
Ne engedj a szenvedésnek.

Legyél erősebb, mint a fák,
mint a díszes homlokzatot
megtartó Kariatidák.
Hátha múlik lelked láza,
s nem törsz össze, mint egy váza,
mit dühödten földhöz vágtál,
aztán csak meredten álltál
fölötte —
kezeidnek töröttje.

Tákolni a sok szilánkot
a szakadék szélén járok.
Húsz éve írok költeményt
hogy tartsa bennem a reményt,
Siklom bátran vékony jégre,
még sincs szavam
a holdvilágos égre.



Karnauf Anna
A költő bemegy a konyhába

A költő bemegy a konyhába. Sokáig zörög, nem tudni mit csinál. Hirtelen jelenik meg az étkezőben. A karján több tányér gőzölög. A szemei izgatottan csillognak. Mindenki szed. Nem sokkal később a vendégek elégedetten távoznak.
A költő nagyon jó szakács. És a költő konyhájában mindig jó az illat, de az sosem derül ki, hogy minek van jó illata.
És a költőnek nincsenek titkai. Ő legalábbis ezt állítja magáról. Ha erről kérdezik ártatlan arcot vág, megrázza a fejét.
De a költőről tudni kell azt is, hogy olyan szakács, aki nem főz ebédet.
A költő soha, de soha nem főz ebédet, de mégis mindig, mindenki jóllakik nála.


Karnauf Anna

Karnauf Anna negyedrészben zsidó,
negyedrészben orosz,
negyedrészben meg francia,

Karnauf Anna olyan, mint az a tűzhely,
ami a nagymamájának a régi tűzhelye volt;
vagy nem működik, vagy túl nagy lángon ég,

A kedvenc szavai, szigorúan sorrendben
a letisztult, a minimál, a hajtő és a naptej,

Karnauf Anna nem tudja úgy behabarni a levest,
hogy ne ússzanak rajta kövér, fehér lisztcsomók.
Úgyhogy Karnauf Anna azt mondja rájuk, hogy galuskák.

Tizenhárom éve ír költeményt,
és ég, vagy túl nagy lángon, vagy egyáltalán nem.


Szabó T. Annának

Fűszer a szó és
fűszer a csend.
Fűszer a játék,
fűszer a rend,

Ő anya.
Forró.
Lüktető.
Élő.
Sötétben égő
lázas mesélő.

Királykisasszony
barna diófa,
álom-valóság
közötti strófa.

Anna, ó Anna, ó,
milyen volt, szőke?
Barna? Vagy fekete?
Vörös? Vagy szürke?

Emlékszem, milyen volt,
barna és fényes.
Tűzpiros. Aranyló.
Sűrű. Személyes.

Fűszer az Anna.
Fűszer a versnek.



Kedves Lilla
A költészet hatalma

Napjaink egyik legfontosabb kérdése a globális felmelegedés. Ez a mindenkit érintő probléma valósággal felperzselte az emberiséget — legalábbis egy részét biztosan. Számos neves, kevésbé neves és névtelen tudós kutatja az okokat (a következményeket is, egyébként, de az kevésbé fontos, a lényeg, hogy vagy így, vagy úgy, de úgyis mind meghalunk), pedig a történet egészen egyszerű.
Időpont valamikor, helyszín Grönland, mellékszereplő az orosz költő, főszereplő A Vers. Költőnkről annyit, hogy két közepesen sikeres kötet és egy majdnem-éhenhalás után a szó szoros értelmében meggyűlölte Moszkvát, ennek pedig egyenes következménye volt, hogy hát, akkor, menni kéne. De hová? - tette fel a költői kérdést, majd összecsomagolt, és elindult Grönlandra.
Mindenkiben élnek romantikus ideálok. Vannak, akik úgy gondolják, hogy csak Velencében, Rómában, Párizsban lennének képesek megtalálni önmagukat és kiteljesedni, mert hát… Mert csak. Költőnk fejében hasonló kép élt Grönlandról, képtelen lett volna megmondani, hogy miért, hát pont azért. Mert ott hideg van. És jég. És a fókák és az emberek, ezt már ismerjük.
Arra vonatkozó tervei végképp nem voltak, hogy mit szeretne ott magával kezdeni, szóval csak sétálgatott a hóban, nézte az óceánt és azt csinálta, amit mindig. Írt. Bár azzal a szándékkal utazott el, hogy ez lesz számára a szellemi és lelki megtisztulás, és soha többé nem is gondol már versre, valahol Grönland és Moszkva között félúton nagyon elkezdett unatkozni a repülőn, így mégis becsúszott pár sor. Majd még néhány, mint amikor valaki próbál leszokni a cigiről, csak, hát, nem tud. A fejében megszülető verskezdeményektől aztán izgatott lett, könyvmegjelenést, teljes sikert vizionált, majd a lelkesedés hevében és íróeszköz híján belekarcolt egy négysorost az egyik jégtáblába a körmével. Kritikus szemmel olvasta vissza, elfintorodott, megállapította, hogy borzalmasabb, mint valaha, és inkább hazament Moszkvába annak reményében, hogy hátha talál valami más szakmát.
Az ő története itt véget is ért, igazából nem érdekes. Ez ugyanis annak a tipikus esete, amikor nem a művészet válik az ember eszközévé, hanem fordítva. A Vers pedig tovább élt. Amikor elkezdett olvadozni a jég, a média hihetetlenül felkapta a témát, szó szerint mindenhol erről volt szó. Az okot csak találgatták, a legnagyobb evidenciát azonban senki sem feltételezte, még a valamikori szerző sem, hogy egy zseniális négysoros lenne a bűnös, pontosabban az a bizonyos zseniális négysoros. Persze ez csak a kezdet volt. Az olvadó félben lévő jégtábla ugyanis utolsó leheletével továbbadta a verset. A forró szavak egyre csak terjedtek, nem hirtelen és végzetesen, csak finoman, apránként, hogy éppen hogy csak feltűnést keltsen. Később aztán meghallották a költeményt a szelek, a fák, a bokrok, a madarak elcsicseregték az ózonrétegnek, ami azonnal kilyukadt tőle. A folyamat megállíthatatlanná vált, végül az egész világot elérte A Vers, és gyilkos ereje végül a klímaváltozásban csúcsosodott ki. Csak az embereket nem érte el. Ez már nem az övék volt, nem azé az egyszeri orosz költőé — aki egyébként már régen el is felejtkezett róla, vagy nem is él már, vagy ki tudja — hanem a természeté. Teljesen birtokába vette, övé volt az összes jogdíj, meg minden egyéb. Egyszer talán mi is megtudjuk a titkot.



Fodor Zoltán
Járvány


Abban az évben az emberek már nem beszélgettek egymással. Kizárólag a Nagy Kommunikátoron keresztül voltak kapcsolatban, s a beszédre úgy tekintettek, mint őseik elkorcsosult, kispolgári szokására.
Hiszen a kimondott szónak rengeteg hátránya van. Nem lehet visszavonni, megmásítani, meg nem történtté tenni. A kimondás pillanatában máris a múlté a szó, míg ugyanezt a Nagy Kommunikátor esetében teljes biztonsággal kiiktatják. Ott a leírt szöveg visszaolvasható, s mielőtt a Nagy Kommunikátor rendszerébe kerül, tetszés szerint javítható. Tehát a beszédet ódivatúnak és feleslegesnek tartották.
Ám egy napon a Nagy Kommunikátor rendszerébe belépett a Nagy Költő. Nem sokáig időzött ott, sok más fontosabb dolga volt: a szobáján az ablakot kellett megtisztítania, és délután egy új cipőt vásárolni — mert a Nagy Költő is ember. Ezért nem is töltött sok időt a Nagy Költő a Nagy Kommunikátor rendszerében — épp csak annyit, míg négy sort leírt. Az első ember, aki közvetlenül a Nagy Költő után használta a Nagy Kommunikátort, csodálkozva nézte a sorokat. Ámulva, tátott szájjal nézte, majd váratlan esemény történt: megszólalt.
— Ez gyönyörű.
Ő maga is megdöbbent a saját hangjától, s akkor a körülötte lévő embereket még nem is említettük.
— Te tudsz beszélni? — kérdezte az, aki a legközelebb állt hozzá.
— Igen. Mindenki tud beszélni.
— Akkor mondd el, mi az ami gyönyörű.
— Nem. Azt elmondani sem lehet. Mindenkinek el kell olvasni.
Innentől kezdve a folyamatot nem lehetett feltartóztatni. A Nagy Költő sorai után elkezdtek egymással beszélgetni az emberek, a beszéd pedig, mint egy modern járvány, terjedt. Egy tavaszi napon az utolsó ember is megszólalt. A következő évtől azt a napot mint a Nagy Megszólalás Napját ünnepelték.



Nagy Izabella
H.-nek

Ha hozzád fordulok tanácsért, éjszakákat
beszélünk át, és hallgatom beszéded,
majd otthon magányosan kiterítem őket
gyűrött lepedőmre.
Emlékszem mély hallgatásodra egy-egy szöveg kapcsán,
a mosolyra mellyel megajándékoztál,
olyan kamaszosan.
Ha hozzád fordulok tanácsért,
otthon magányosan
egésszé fésülöm össze
miattad, rég eltűnt mesterem.


M.Zs.-nak

Szeretnék szépet írni, akár nyálasan csöpögőst,
bár az nem illene hozzá, semmiképp.
Szerényen közelít, bár szétfeszíti a tudás,
és kedvesen ritkítja a hibákat. Nem tűr
rendetlenséget.
Hosszú, vékony ujjakkal gesztikulál,
szeme vad tűzben ég, mikor beszél,
de szava halk, alig hallható.
Szeretnék a tanítványa lenni, közeli,
ott ülni, menni utána és ellesni, mit csinál,
amikor nem ír, nem szerkeszt, hanem csak úgy
van, emberként. Vele lenni, mindent
megtanulni, lányaként otthonából átitatódni.
Nézni, ahogy szereti őt az Isten.
De most biztos legyintene, ha tudná, róla beszélek.



Nagy Izabella

Nagy Izabella, hidd el, hogy van miért élned, ezt
az Isten rég megmondta személyesen, látod, ő ismer.
Az életet szedd csak nagykanállal, nem kell mindig
sütni, főzni, más játékában élni.
Jó lenne az árnyékot elűzni a ház faláról és a Nap után
menni a kislány felé, aki még hisz, úgy eredendő szelídséggel.
Az erdők belsejében simogatnak a bokrok friss hajtásai,
ne szólalj meg, csak hallgass, figyelj.
A természet mindent elmond ölednek,
ahol az Isten is megpihen.


Ballada a költészet hatalmáról

Az már úgy szokás, hogy a körúti telefonfülkék elvándorolnak,
de olyat még senki se látott, hogy
egy kutya felolvasson az embereknek a Fecske teraszán.
Egyenesen költőknek.
Néz okos, fekete kutyaszemeivel,
kiszemeli a legszebb lelkűt, és odaül a lábához,
mondja neki, csak neki, egészen közelről, hogy más ne hallja.
Egyenként így járja körbe az egész asztaltársaságot,
senkit ki nem hagyna, hol rímekben, hol szabadon versel.
Ingyen, nem kér érte semmi fizetséget.
Amikor a költők megengedik, hogy szemükbe nézzen,
belelásson abba a fülkébe, ahová csak az Isten jár,
nem kell neki csont, se simogatás, olyankor a kutya
ez a loncsos-bozontos jószág, igazán önmaga lehet.
Ha emberi nyelven akarnánk mondani, ha meg tudnánk
fogalmazni, azt hihetnénk, ez a boldogság.



Veit Bence
Ballada négy sornyi hatalomról

A nagybeteg tehetetlenül feküdt az ágyban, és nyöszörgött. Összesen ketten voltak a szobában, de a társához, egy sápadt nőhöz, nem szólt. Nemsokára megérkezett a költő is; fehér köpenyt viselt és orvosi maszkot. Egy nővér kísérte be a szobába, ő pedig komótosan leült a nő ágya melletti kis székre. A nagybeteg rájuk nézett.
A költő nem volt kimondottan sikeres. Sőt. Eladatlan kötetei ott tornyosultak a szobáiban, és rajtuk szobanövények tenyésztek.
Egy nap azonban rájött. Hogy mire, azt csak ő tudhatta, de rögtön papírra vetette, és azóta a csodájára jártak. Ingyen suttogta az emberek fülébe azt a kis verset, vagy ahogy emlegették, A Verset, de a hálájukból elég szépen megélt.
Nagy hatalma volt annak a négy sornak. Rákosok keltek fel vidáman az ágyukból, és sétáltak haza. Volt, aki már teljesen más nyelven tudott köszönetet mondani, miután meghallotta, mit írt a költő. Voltak meddő párok, akiknek gyereke született, és kopaszok akiknek visszanőtt a haja. Néha ugyan rebesgették, hogy nem mindig történnek szép és jó dolgok, de igazából ezt senki se hitte el.
Azt a négy sort azonban csakis ő tudta, senki más.
A nagybeteg gyanakvóan pillantott erre a furcsa emberre. Hitetlenül méregette, majd látta, ahogy a nő füléhez hajol, és belesúg valamit. Ő nem hallotta, csak a halk duruzsolást, ami beleolvadt a kórházi gépek zajába. Ami viszont ez után történt, az szorongással töltötte el.
A nő ugyanis vetett egy cinikus pillantást a költőre, majd visszahanyatlott a párnára, sóhajtott, és meghalt. A kórteremben rögtön ápolók jelentek meg, és elvitték őt. A költő pedig teljes lelki nyugalommal felállt, átsétált a nagybeteg ágyához, és leült. A beteg szólalt meg.
— Kérem, a másik páciens tényleg meghalt?
— Igen - jött a felelet.
— De én nem akarok meghalni! Azért kérettem magát, mert én élni akarok, szabadon és egészségesen élni. Engem ne öljön meg!
— Ezt nem én döntöm el - mondta csendesen a költő.
— Nem? Hát akkor mégis ki?
— Az emberek. A versem állandó, de mindenki máshogy érti. Van akinek gyógyulást jelent; a szomszéd nőnek a halált.

Veit Bence

Veit Bence, játsszunk!
Oh, kérlek, játssz velem,
Én mondok valamit,
S te elnevezed,
Figyelj, kezdem;
Hogy hívod hát a tenger színét,
Ezt a se-zöld, se-kék furcsaságot?
Hogy hívod a csalódás ízét,
Érzed, ott van minden idegszálon?
Adj hát nevet nekem is,
Ki kegyetlen vallatód vagyok.
Adj nevet magadnak is,
Míg régi éned elhagyod.
Felelj, merre indulsz a végtelenbe,
Előbb jobbra, vagy inkább balra?
Felelj, annyit ér-e a mosoly,
Mint barátod egyetlen sóhaja.
Nehéz a játék, megpihennél?
Ne is kérdezzelek? Miért?
Hisz hajnali egy óta írok költeményt,
Látod, kérdezni, azt nem nehéz,
De most, amikor költő lennék végre,
nincsen szavam a holdvilágos égre.



Somogyi Feri
A hajcsat

A megfelelő rímet megtalálja, de engem sohasem. Mindig a hallgatóságból ad oda neki valaki. Mindegy. Úgyis mindig a földön végzem. Felemelnek, visszaadnak. Ő megköszöni, és a hajába tűz.
Teljesen feleslegesen, mert ennek a nőnek, ha magyaráz, a hajához nőnek az ujjai.
Folyton matat benne, újratűz, beletúr, ez megy egész este. Mindig van egy makacs tincs, ami elszabadul. És ő elkezdi rendezgetni. Egyik kezével lefogja, a másikkal gesztikulál, ujjai közt velem, majd az ajkai közé vesz, közben persze tovább beszél, és végül csak odatűzi a tincset a többi közé. De sosem lesz tökéletes. Tincs itt, tincs ott. Mindenhová kellenék. Végül megtalálom a helyem.
Ám ez az idilli állapot nem tart soká. Mindig eljön az a mondatvég, amikor ismét jönnek a kíméletlen ujjak, és túrnak, túrnak...
Mit tehetnék mást. Leugrok, és megpróbálok elbújni.


Somogyi Feri

Somogyi Feri, büszke vagyok rád, megtetted, amit lehetett. Amire képes vagy. Egy kötet kiadva. Tökéletes. Ne is írj többet. Most hagyd abba. Nincs több szó benned. Néhány betű, pár ékezet javítása, ennyi, ami még rád vár.
Talán, ha én folytathatnám. Magam. Veled ez kínszenvedés. Hidd el, olyan, de olyan gondolataim vannak, amik neked eszedbe sem jutnának. Tudom, hiába.
Te csak dolgozol egy gyárban. Pár évig, mondtad. Amíg kialakulnak a dolgok. A lottóötösre vársz. Ahogy mindenki körötted. Akkor minden más lesz. Utazni fogsz, veszel egy nagy házat, ahol majd egész nap csak alkotsz. De hétvégén sem teszed.
Aztán a félévi prémium idején megszédülsz, azt hiszed, itt a nyeremény. Na, majd most. Álmaid vannak, azt mondod, megírod. De még előbb egy gyors játék a laptopon. Majd még egy, majd még egy, amíg elfoszlik a történet. Ilyen vagy. Késő estig ülsz a képernyő előtt. Hiába.
Aztán hazajövök a kocsmából, vagy az egyik nőtől, aki tetszik neked. Erre vártál egész nap. Mesélek, mesélek, és te leírod.
Én azonban meguntam már ezt. Az én nevemet akarom látni a könyvborítón, nem a tiédet. Bár tudom, a kettő ugyanaz. De nekem nem. Az érzések az enyémek. Te csak a közvetítő közeg vagy. Ezért nem írtál soha egyetlen költeményt. Nincsen szavad a holdvilágos égre. Hiszen nem láttad soha.



Spielmann
Ballada a költészet hatalmáról

Van egy telefonfülke a Körúton, amivel fel lehet hívni a világot.
A költő új versét nem akarta megmutatni senkinek, úgyhogy csak a világgal fogja közölni.
Izzadt a tenyere.
Ez volt az a nyolc sor, amiért leírt nyolcvanezer sort.
Felnézett az égre, ami megnyugtatóan narancssárga volt.
Belépett a fülkébe. Még megnézte magát a tükörben, amit mindig magánál tartott. Rendben volt, ahogy egy ötvenéves rendben lehet.
Felvette a kagylót. Csak a szél hangját hallotta.
Elmondta a versét. Csak a szél hangját hallotta.
Kilépett a Körútra. Valami más volt.
Nehéz volt észrevenni, mert annyira természetesen hatott, bár még sosem látta: az ég most már kék volt, és minden jobban látszódott. Hirtelen elhallgatott a zene is, ami mindig szólt. Csak a szél hangját hallotta.
Izgatottan rohant haza a feleségéhez, hogy elmondja neki. A gyerekek talán meg is rémülten.
Bedugta a kulcsát a zárba, de az ajtó nem nyílt. Különös, gondolta.
Becsöngetett. A felesége nyitott ajtót, hàtul a gyerekek játszottak.
— Mi van ezzel a zárral? — kérdezte a költő.
— Kit keres? — kérdezte a felesége.
— A feleségemet.
— Itt nincs — mondta a felesége, és beengedte az ajtón.
A költő nem válaszolt, csak odament hatéves lányához.
— Hát te sem ismersz meg?
A kislány suttogva válaszolt.
— Nem, apa.


Dear Péter,

Bocsásson meg, hogy így vegzálom, de hát a meghalt írókkal ennél rosszabbat is lehet tenni.

A férjem már megint csak magára gondol. Írni akar magáról. Dögunalom. Miért nem ír inkább rólam? Erre azt mondta a szemtelen, hogy azt már megírta: „Van egy nő: szeret.” Hát micsoda plagizálás ez nem gondolja, Péterem?

Maga jó példa az ún. Esterházy típusú Péteremre, de ez nem szabad, hogy könnyelműségre csábítsa.

Lassacskán magába szeretek, ezt bocsássa meg. Hisz tudja, a halott írók a legnívósabb múzsák.
Van egy levesem, arra azt mondják, még a holtat is feltámasztja, de magának nem adok belőle, mert a végén még állandóan a nyakunkra járna, én pedig nem is szeretek főzni. Az a férjem rezortja.

Úgy hallottam, most ott a túlvilágon maga középpályás az íróválogatottban. A mamája biztos ott van minden meccsén. Mondja, el tudta magyarázni neki végre a lesszabályt? Mert azt még én se értem. Az elrúgás pillanatában... Hát ez nekem inkább filozófiának hangzik, mintsem sportnak. De ez a maguk dolga.

Tudom, ez a levél semmi művészet, és rengeteg ilyet kaphat mostanában, hogy nem tud rá válaszolni. De azért megpróbálhatná. Engem csak az érdekel, föladta-e már az Úristen azt, hogy ő szaxofonozni akar? Beszéljen vele, kérem, hisz úgy látszik, elfelejtette, hogy ezért teremtett meg minket, az embereket. Magyarázza el neki, hogy művész csak az lehet, aki tökéletlen, gyarló és halandó, így aztán Ő itt labdába se rúghat.

Bízom magában, magára talán hallgat.

Szeretettel:
A.