„Otelló ma nem fojtja meg Dezdemónát — gondolja a szfinx az Operaház előtt. — Ma Ady öli meg Lédát. Már oly’ régen érik a helyzet! Több mint két éve halott a Dallamok Mestere, szabad a vásár, jöjjenek a vén huncutok és gonosz ostobák” — folytatja magában rezzenéstelen ábrázattal a babérkoszorút szorongató oroszlántestű, nőarcú kőlény, és hangtalan jelzést ad le odébb terpeszkedő társának.
Az Operaházban ezalatt vége felé közeledik a dráma, Dezdemóna percei meg vannak számlálva, Otelló a nagyjelenetre készül, a karmester hóna alatt és hátán csatakos az ing, de a frakk jótékonyan takarja, és Ady a sötétben újra megpróbálja meglovagolni a cinikusan semleges szfinxet, miután megérezte, hogy bestialitásának ma sincs közönsége, csak barátja sürgeti egyre türelmetlenebbül a kapatos költőt.
Elérkezik a vég, a nagyjelenetben lélegzetet sem vesz a közönség odabenn, Otelló lassan, de szenvedélyesen közelít Dezdemónához, kinn Ady lezuhan a kőre, a Léda-arcú szfinx hangosan és gonoszul felnevet.
A karmester egyre kevésbé bírja az agyonizzadt inget, a frakk szoros, a lucskos ing nem engedi mozogni, tempót téveszt, majd meghőköl a zenekar, Otelló megbotlik Dezdemóna hálóingében, elesik, Dezdemóna ledöfi a mórt, halálos csend a teremben.
Odakinn nagyot nyújtóznak a szfinxek, végre történt valami!
Ady mozdulatlanul fekszik a Léda-arcú szfinx előtt, aki fintorog és nyelvet ölt rá, és hűséges szemekkel figyeli őt.
— Agyibagyi! — rikkant a költő barátja — Kelj fel! Bezár a kocsma!
Sikoltozva és ordítva tódul kifelé a megzavarodott nép, elöl a gyilkos Dezdemóna, és Ady nehezen ocsúdik, amikor elbotlik benne az őrült nő, s átgázol rajta a közönség, aztán már csak Léda borít hidegvizes ruhát morgolódva a költő ködös, nehezen eszmélő, migréntől sajgó fejére.
Párizsban ébred, Baudelaire- és Rictus-verseket szavalnak az ablak alatt francia utcagyerekek.