Pasolini egyik elhíresült, az Eretnek empirizmus című tanulmánykötetében tételesen kifejtett ideája szerint a mozgókép, a film valójában a valóság írott nyelve. A nyelvben pedig — legyen az bármilyen — mindig ott rejlik a költészet maga. Fazekas Zoltán két évtizedes fotográfusi munkája pedig egyre következetesebben alakította ki azt a vizuális költészeti nyelvet, amelynek eszközei a kamera által képként észlelhető jelek: arcok, alakok, emblémák, valóságdarabok, nyelvi minuszkulák, képi és látható szövegemlékek, geometrikus ábrák és viszonylatok alkotnak egy-egy világos, de nem leírható szemiológiai és jelköltészeti egységet.
Fazekas tehát nem a nyelv felőli képiségben, hanem a kép felőli nyelviségben, a grammatikus és strukturális kép- és jelalakításban leli meg a költészetet. Ezért nem a fotóművészet, hanem a vizuális költészet felől értelmezhető az, ami persze a fotó művészete is, csakhogy az egyszerre — paradox módon — minimalista és komplex nyelviségből kibontakoztatott fotopoézisé, nem pedig a tisztán látványalapú művészeté.
A magyar kép- és nyelvkultúra fontos csapásán dolgozik a művész következetesen, egyre metszőbben, olykor vigasztalanul fájdalmasan, mégis szeretettel és humorral. Váljék testi-lelki egészségünkre.