Sejtelmem születése
Egy reggel nyolc, kukorékolás, karom a párnájára esett. Endre sehol.
Egy cetli hever az éjjeliszekrényen, pár tintától elmosódott sorral —
„Már menni
Sehova se érdemes:
Valami más,
Valami nagy riadal vóna.” — Ennyit hagyott itt. S ha jobban belegondolok, ezt se nekem címezte, csupán gyorsan felírta, míg eszében volt.
Az ablak nyitva maradt, libabőrös lett mindenem, meztelenül aludtam el este, hátha megkíván. Hiába.
Mostanában már csak álmában beszél, általában elbúcsúzik, szervusz, Életem, sietek hozzád, mondja, majd szuszog tovább, kifújja az összes alkoholgőzt, amit egy kocsma kitermelhet. Ha reggelre rákérdezek, csupán legyint, homlokon csókol, indul semmittenni.
Tudom, hogy nem rám gondol.
Egész nap nem jött haza. Vártam talpig csinosban, vártam anélkül, vártam vacsorával, szóval, csenddel, az én Bandim nem jött.
Éjjel keltem a motyogására, fogalmam sem volt mikor érhetett haza.


Bizonyosság
— Bor! — szegezte hozzám határozottan.
— Pohár nem kell, te Csacsi, ne mosogass feleslegesen. — És így telt az ebéd.
Sejtelmem nem volt arról, hol tartózkodott az elmúlt három nap nagyrészében. Rébuszokban beszélt, de örültem, hogy legalább hozzám szól.
Az ölébe ültetett, megsimogatta a fejem, bormámorosan a fülembe gügyögött — Menni muszáj, de maradni jólesik, nem húzódhat el, nem húzódhat el... —, majd a vállamra biccentette a fejét, elaludt. Elvonszoltam az ágyra, mellé feküdtem, pásztáztam térképszerű arcát. Nyílt rajta borvirág, ránc-völgyek szegték, sűrűbben ütötte fagy a hajszálait, ajkainak sarka egészen lekonyult.
Ez az ember álmában is szomorú.


A második csóknak sosincs íze
Helyzetünkben már az elsőnek sem volt. Sétálni mentünk délután a parkba, nehezen indult meg, kedvetlen volt, szürke. Kezeit zsebre vágta, érdektelenül vizsgálta a környezetét, úgy lobogtam belékarolva, mint egy rongyos fekete zászló. Ha megcsókoltam az arcát, hirtelen félmosollyal időzött el rajtam.
Valamit mind a ketten gyászoltunk. A gyász és az oka is közös volt. Én őt gyászoltam, ő pedig önmagát.


Egyedül áll, ó...tár, s keres ő
Minden vallomás hordoz magában valami taszítót. És én ebben bízom. A taszításban. A nemtörődömségével és az olykori részeges, édeskés pillanataival vonz engem. Ahogyan én taszítom őt valami szilárd komolysággal, valami szerelem-félével, valami fél-szerelemmel. Maga a szabadság keret. Endre pedig nem festmény.
Álmában vall, nappal csendes, agyal, hogyan szökhetne meg aktuális helyéről, előlem, önmagától, ahol jár, ott nyomot hagy, és bármelyik tükörbe néz, telemegy a szeme bűnnel. Az én kis csillagom nem ragyog többé. Az én kis csillagom lehull, és aki megtalálja helyét, nem talál mást, csak hamut, csendet.

Józanszagú másodmagammal beszélgetés
Menekül előlem az élet, mert űzöm. Karikagyűrűből izgalomba. Nem tudom, mit érzek önmagam iránt. Eladtam mindenem egy múzsaszerepért, a fotón mosolygok, édesanyámnak örömmel telt sorokat küldök, Endrét csókolom.
A lábnyomában végződöm, az enyém nyomtalan. Azokba a sorokba, melyekben életre kelt — azokba készülök halni. Vérem tinta, testem papír. Összeállíthatatlan sorokká pakoltam magam.