Bizonyos értelemben Csinszka vagyok. 1894-ben és 1994-ben születtem Csucsán (1994-ben már Ciuceán, Romániában). Apám után Boncza lettem, anyám után Berta, így lettem BB. A nagy Milleniumi ünnepségekből semmire de semmire nem emlékezem, ami nem csoda mivel kettő, illetve hat éves voltam. Édesapám egy évvel születésem előtt vette feleségül Édesanyámat, akihez rokoni szálak füzték, tudniillik testvérének lánya volt azaz unokahúga. Anyámat nem ismertem, mert születésem után meghalt gyermekágyi lázban. Apám ezután lelencházba akart adni, de Nagymama eztet nem engedte, már azt is rossz szemmel nézte hogy Anyám Apám unokahúga.

Had mondjam el az igazságot. A szüleim sose érintkeztek egymással sexuálisan, anyám is szűzen halt meg, miután megszült engemet. Nem értem miért, én úgy tapasztaltam, a sexuális érintkezés jó érzést kelt a testben és a lélekben. Lehet, hogy abban az időben még nem jöttek rá, hogy ilyet is lehet? Ez lehetséges, ebben a korban ilyenről nem is nagyon beszéltek. Előtte igen, utána igen, de akkoriba nem. Talán elfeledkeztek róla. Végül is megszülettem.
Az izgatottan várt és vágyott fiúgyermek helyett született egy groteszk kislány. Csekélység, kinek senkisem örült. Azt mesélik, a fejem ferde volt, a fülem szétállt, Anyám pedig szegényke olyan kimerült, hogy képtelen volt megszoptatni. Dajkát kaptam, aki az első hetekben enni adott.
Apám, mikor meglátott, ijedten vett a kezébe. Mesélik, úgy tartott, mint egy undok békát, és minden bizonnyal az is voltam, csak sokkal szerencsétlenebb. Azért mégis megnézett. Megállapította, hogy ha már leány lettem legalább a testem tiszta és semmi szeplő vagy folt nem „éktelenít el“. Így üdvözöltek a világban.

Gyilkosként jöttem a világra, és rögtön az anyámat öltem meg. Csodálkozzak rajta, hogy a magányba nőttem bele, hogy nem szerettek? Se apám, aki miattam vesztette el unokahúgát és feleségét, se Nagymama, se Malvin néni? Igen, csodálkozom rajta.

Kastélyban nőttem föl, toronnyal, gót ablakokkal. Egészen a középkorba éreztem magam, a gyerekkorom valamikor III. Béla királyunk korában játszódott le, még a tatárjárás előtt. Csucsa, az uradalmi birtok, kis falu volt, itt éltek az én jobbágyaim, a Boncza-birtokhoz számítottam az egész községet, tehát oda is tartozott. Királykisasszony voltam, vagy legalábbis várkisasszony. Minden várban van várbörtön, a mi pincénkben is, azt is jól ismertem, nálunk hol törököt, hol szőröstalpú románt kínoztak. (Azóta se láttam olyan románt, kinek szőrös lett volna a talpa, isten tudja honnan szereztünk mi ilyet, igaz, egy várúrnak bármit lehet.) Mikor eluntam a kínzást s a meglehetősen unalmas kínsikolyokat, fellopakodtam a torony, mit torony, bástya tetejére, és órákig néztem az erdőt, a hegy oldalát, az elröppenő lila madarat, a falu füstölgő házait, a kis utat: tudniillik, hogy a herceg jön-e már. Nem emlékszem, eljött-e, rég volt ez, mondom, a középkorban.

Apám kisgyerek koromtól azt állította rólam, hogy nincsen szivem. Miért gondolt ilyesmit?
Egyszer a kertben földhözvágta magát azért, hogy megijesszen és lássa az én hét esztendőm tehetetlen rémületén keresztül a szeretetet. Nem látott semmit. Az ösztönöm megérezte, hogy itten komédiáról van szó, nyugodtan néztem reá és kértem álljon fel.
Istenem, azóta is ezerszer előfordult, hogy eltúlzott jajgatások és fegyelmezetlenségek hidegen hagytak.

Sokáig azt sem tudtam, mit jelent, hogy leány vagyok. Gyötrő bizonytalanságok, bűntudatok környékeztek kis koromban. Nagymama foglalkozott csak velem, de ő se volt igazán nő, aggleány volt, sose ment férjhez, s egész életében szűz maradt (s akkor Apám hogy született?, kérdezgettem, de erre sose volt hajlandó válaszolni. Azóta rájöttem: hisz az ő korában elfeledkeztek a szexualitásról.) Sokáig úgy hittem, ha fiúként viselkedem, fiú is leszek, s ezzel megbékítem Apámat. Naturellement ez nem sikerült. Mikor erre rá eszméltem újra bűntudat és fájdalom öntött el. Tulajdonképen egész gyerekkorom ebből állt. De hamar megtanultam védekezni ezek ellen: a fiús csínybe menekültem, az öntörvénybe, abba a fölismerésbe, hogy rajtam csak egyvalaki uralkodik, s az én magam vagyok. Később pedig úgy tapasztaltam, hogy komoly ember a bűnbánatot nem szokta észrevenni. Se máson, se magán. Kérdés, komoly embernek kell-e lenni. S mikor tíz éves koromban föl kerültem Pestre, az Erzsébet nőiskolába és korombeli leányokkal kerültem kontaktusba, akkor tudtam és tanultam csak meg, mi is az a nő - de addigra végzetesen fiúvá váltam. Ez a új tudás fölszabadított engem s túlzásokba vitt − túlzón női lettem, koránérett, kacér kisasszony - alig tizenkét évesen. Tanáraink között volt egy férfitanár, s őt hoztam gyakran zavarba félreérthető — vagy félreérthetetlen? — mozdulataimmal, melyeket nem szeméremből nem vetek papírra, csak azért, mert így izgisebb.

(1910)
A vonaton ülök, mikor e sorokat rovom. A svájci hegyek hósipkáit bámultam ezidáig, amikor meguntam ezt (mert a hósipkák végtelenül unalmasak tudnak ám lenni), akkor kezdtem el Naplót írni. Gondolkoztam, mit írhatnék az elejére, mert csacsiság azt írni, hogy Kedves Naplóm!, hiszen még nem is ismerem a Naplóm, és ahogy magamat ismerem, egyáltalán nem biztos, hogy kedves lesz.
Édesapám a hálókocsiban alszik, s én kilopóztam, hogy az éjszakát is meglássam, milyen itt. Óh, hogy szeretem ezt a magányt, ezt a titkos sötétséget, mikor mindenki alszik, s úgy érzem én vagyok egyedül e földön ember, s az enyém az egész világ! Ilyenkor a szabályok nem érvényesek és minden úgy történik ahogy én akarom, a többi emberek mind olyanok, mint a bábuim, amikkel játszottam gyermekkoromban, és végre szabad vagyok, mert uralkodhatok másokon. Ha akarnám megölhetném őket, de úgy határozok, hogy kegyes leszek s meghagyom életük. Csodálatos érzés. Ó, ha fölnőtt leszek, királynő leszek, vagy ha azt nem lehet, hát egy nagy költő felesége leszek, mint Szendrey Júlia, nappal fogok aludni, s éjjel élek majd minden nap!

A sulit rohadtul rühelltem. Nem volt szabad magyarul beszélni. Nekem, a csucsai várkisasszonynak. Azért is magyarul beszéltem. A princesse du château-t szobaáristommal büntették. Jó lenne franciául tudni, csak tanulni ne kéne. Tehetségből kevesebb is nagyon elég volna, csak rendszer és kitartás volna bennem elég. Azóta se tanultam meg, és most, hogy már rég meghaltam, még nehezebb lesz. Hol találok a túlvilágon egy jó nyelvtanárt?

Tizenöt éves koromban sokkal öregebb voltam, mint ma vagyok, akivel tulajdonképpen minden történt, és mégsem történt semmi sem.

Nem fehér lovon jött Géza, úgyhogy sejthettem volna tizenhat éves csacska kisleányként is hogy nem igazi herceg. Sílécen jött, kötött sapkában, és a leendő férjemről beszélgetett velem. Nem tudtuk még persze hogy a férjem lesz de ezt így szokás leírni. Váltottunk pár levelet s meglátogatott a csucsai kastélyban. Elnevezett Bébének, amit rühelltem.

(levélrészlet Gézának)
A legtöbb ember unalmas s hamar kiismerhető. Valóban oly kevesen lennénk szépek és kivételesek? Mi, a kevesek... Talán csak egoista vagyok... De lehet-e ennyire félreérteni önmagunkat? Minél jobban kutatom tizenhat esztendős lelkem, kis hibákat s nagy kiválóságokat találok benne...

Oly szomorún szép tud lenni a tél, hát még itt! A szűz és végtelen hó! - mondtam egyszer Gézának, de ő nem értett velem egyet. Nem szeret fázni, mondta, s a túlhosszú éjszakák sem tesznek jót lelkének, egészen deprimált már most is. Én, ki szeretném ha az egész élet egy csodálatos éj lenne, melyben csak a kivételes és szép kevesek vannak ébren, kik gyönyörűn szenvednek és szeretnek - én nem tudok vele egyet érteni. S kettőt főleg nem.

Ady Endrének 1911-ben írtam először, még Svájczból. Tizenhat éves voltam, és ezért bocsánatát is kértem, amit megadott. Évekig leveleztünk, ő az én Bátyám, s én az ő kis Húga lettem, s aztán 1914-ben találkoztunk először. Mindene olyan volt, mint egy istené, kis pocakos Adonisz, alacsony férfi, de ami árad belőle! Ott helyben leír egy verset, tökéleteset, amit az unokáknak kívülről meg kell majd tanulniuk (rühellni is fogják rendesen), és azzal fizet a kocsmárosnak egy újabb kört. De főleg a szemei, azok a rendkívüli szemek, a pupillája nem is látszik, olyan sötétek és nagyok a szemgolyók és nem jó belenézni, olyan betegesen erős a fényük. A cigányok az ilyen szemet „sorsverő” vagy „delejes” szemnek hívják.

Lédáról, Ady nagy, igazi múzsájáról szólnék még pár szót (ötöt): Álmomban sem volt soha riválisom. Mikor Párisban jártam, tizenhat éves koromban, a Quartier Latin kis kávéházai előtt ülő sápadt, fekete művészfejekben őt véltem látni, s a fodros, drága, suhogó asszonyruhák gazdag illatfelhője az asszonyát hozta elém. Csodálattal olvastam héja-nászról, egymást tépő szerelemről, Az Asszonyról. Sosem akartam olyan lenni, mint Ő, hiszen csodáltam.

Adyról is hallottam valamicskét. Vérbajról (amit nem érthettem), tüdővészről, hátgerincsorvadásról, nőkről, méregről, szeszről szólt a hír. Halált keresőnek, nők, fiatal nők pusztító vészének hirdették a nevét. Az iskolában a leányok rajongva mondták ezt: fiatal nők a prédái, s elpirultak erre. Veretlen fiatal életerőm nem félte az ismeretlen veszedelmeket.

Kegyetlen, halálos fiatalság.

Egy ideje nem érkezett levél Adytól, s én lassan föladtam a reményt. Egy hónap, másfél hónap, két hónap. Apámmal Pestre utaztunk, s én megszédültem a nagyvárostól, mely nagyobbnak s bódítóbbnak tetszett, mint Páris volt. Fiatalemberek udvaroltak nekem, a legkülönfélébbek, bajuszosak, alacsonyak, magasak, símára borotvált arcúak... S volt egy lázas éj, midőn egy izgága idegennel eljegyeztük egymást. Nem emlékezem már, miért s miként történt, de megtörtént.

Mikor először találkoztam Adyval, Csucsán, 1914-ben, a balesetem, a vőlegényem is ott volt. Leírtam már, milyen volt Ő (Ady). Azonnal egymásra találtunk. Erős költőkezébe vette az enyémet, s akkor... akkor meglátta rajta a jegygyűrűt. Milyen gyűrű ez?, kérdezte. Lassan lehúztam ujjamról a gyűlölt gyűrűt, s közben azt mondtam a mellém s fölém a Sors által kiszemelt magyar istennek: csacska múltam ez csak, melyet most eldobok, mert eljöttél hozzám. S azzal eldobtam a gyűrűt, úgy kellett keresni a fűben később. Az izgága idegen ekkor toppant be, s követelődzni kezdett. De Ady nagyúri nyugalmával magához intette, s beszélgettek is, nem tudom, miről, csak azt láttam, mikor visszatértem, hogy az idegen már eltűnt. Két nap múlva megtartottuk az eljegyzést.¹ 

Apám beleegyezésére volt még szükségünk. Ady 1914. június 26-án ír apámnak, hogy feleségül fog venni, s olyan hurrikánszerű, erős levél lett ez, hogy két nappal később, 28-án már le is lövik Franz Ferdinándot, a trónörököst, s ki is tört a nagy háború, melyet világháborúnak is neveznek. De apám nyakas ember volt, s a borzalomba egyre inkább belesodródó Magyarország (mely bizonnyal Ady haragjának következménye volt) sem tudja megváltoztatni akaratát, november 26-én elutasítást kapunk tőle, mire mi rögtön beadjuk a fellebbezést. Oly gyötrelmes volt ez a várás hogy mind a ketten belebetegedtünk, ő Pesten feküdt bortól s veronáltól betegen, én Csucsán, gyönge idegeimből kifolyó bajomban, s verseken kívül mást nem is bírtam magamhoz venni egy héten át, amitől persze lesoványodtam.

S mégis győzők lettünk, megérkezett Apám beleegyezése, s 1915. márciusán, kicsit karcolt szívvel megkaptam helyemet isten és ember előtt Ady fáradt, beteg szívében.

Gyönyörű volt a nászéjszaka, bár még évekig szűz maradtam. Ady megszökött, mikor rájött, képtelen már a testi szerelemre, s még nem tudta megszokni, hogy egyedül a sokkal drágább lelki szerelem maradt számára, s elszökött mellőlem, oda, ahová megbusult szívű férfiak járnak: a korcsmába. Mikor észrevettem ezt, rögtön telefonoztam, s végül is Szép Ernő talált reá egy árokban, holtrészegen. Nem éreztem fáradtságot, másnap reggelig ültem mellette, miután hazahozták, ápoltam, inni adtam neki, borogatást tettem ős fejére. Másnap délben éled föl, lesz újra józan. Jelenetet vár — de a jelenet helyett egy kifáraszott, sápadt, rajongó gyereket talál.
Most már kérdez, provokál.
Keveset mondok, de a hiúságán érem. Nem voltál szép, és neked, aki költő vagy, úgy kell vigyáznod magadra, mint egy kurtizánnak. — Ez hatott.

Csucsán, nyáron, Géza jött hozzánk látogatóba. Megkérdezte:
— Boldog vagy?
Mire én így válaszoltam:
— Nappal igen.

Kegyetlen évek voltak házasságunk évei, a háború, amely Ady dühödt levelével indult, még mindig nem fejeződött be, fűtetlen vonatokon utaztunk, láttunk a fagyban magáról a ruhát egészen letépő frissen özvegyült nőket, tébolyodottakat, akik egy üres csirkeketreccel mentek át egy életen, maguk se tudván, hová, hogy azután úgy lőjék le, mint a habzó szájú, szerencsétlen kutyát, láttuk nemzedékünk legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket, láttuk az anarchiát, láttuk, mi lakozik az emberben a szépségen és irodalmon kívül.

Ady is lassácskán megőrült: Álmatlanságát, rendetlenül verő szívét, mindenre fölfigyelő idegrendszerét, halálra mérgezett, lázadozó vérét alkohollal, gyilkoló altató porokkal (veronál), rendszertelenül sokat szívott nikotinnal nyugtatja és kábítja el. Napi 120-140 cigarettát szívott. Három liter bort engedélyeztem neki, de egy alkalommal, ez már 1916-ban történt, nem maradt bor otthon, a csucsai kastélyban, s Ady egy szibériai téli éjen önkívületben, az őrültek emberfeletti erejével indult le a faluba. Én utána. De képtelen voltam akárcsak utolérni is, s az embertelen hidegben ott maradtam a Körös partján, nem tudom meddig. Csak arra emlékszem, hogy Ady megállt fölöttem, nem volt se jó, se rossz, s bevitt a kocsmába, beburkolt, s pezsgőt hozatott. Akkor már féltem tőle. Féltem és borzalmasan féltettem őt. És meg is fáztam rendesen.

Szanatóriumban is voltunk, erről jobb nem is szólni. Nem is szólok róla.

1917-ben halt meg Apám. Örököse én lettem, s megörököltem vagyonát, valamint a pesti Veres Pálné utcai lakást. Oda költöztünk Adyval. Úgy látszott, a bús felhők, a nagy veszekedések s idegrohamok, a szökni s válni akarások, az egész kegyetlen sors elmúlik most fejünk fölül. Naphosszat függönyök, bútorok s képek után jártam (vettem Márffytól s Rembrandtól, ki Angyalföldön lakott akkoriban), s Adyt rendkívül felvidította az új kuckó, melyet magunk köré építettem. Társaságba jártunk, Krúdyval és más zűrös alakokkal ittunk. Társaságba — mondták — kedves voltam és mulatságos — sokat és kíméletlenül pusztítottam magam szesszel és cigarettával.

Már Pesten találkoztam végre Lédával. Egészen kis banális eset volt, a hajfodrászhoz mentem el egyik nap, és a másik székben ott ült ő, az asszony, kit mindig csodáltam. Rögtön fölismertem, s aztán ő is fölismert engemet. Akkora jelenetet rendezett, hogy ott értettem meg a nagy héja-szerelmet, a véres, nyomorú szerelmüket, hogy mennyire méltó volt ez az asszony Adyhoz. Úgy tudott haragudni, mint egy villámló szemű istennő. Sőt.

S én is tudtam úgy haragudni, mi is téptük egymást Adyval. És hogy a versekben mégis az idill látszik, annak az az oka, hogy a nagy villámlások után is véle maradtam, és ő látván, hogy a villám rajtam nem fog, ríva magához ölelt, s én megvigasztaltam őt durva átkaiért, melyeket rám szórt beteg önkívületében.

Ady menekült minden elől, az élet elől, a halál elől, Léda elől, a szerelem elől, előlem, a versek elől, a betegség elől, a cigaretta elől, a bor elől, Magyarország elől, a magyarság elől, a saját lelke elől, Párizs elől, a kocsmák elől, saját maga elől. Nem sikerült neki.

Mégse szálltak el a felhők, mi ketten két nap voltunk, s időnkint eltakarta egy-egy felhő a szemünk elől a másik fényét. Így történt.

1918-ban véget ért a háború, kitört a forradalom, a nép lerázta magáról a Habsburgok igáját, s Ady végleg ágynak esett, nem tudott többé fölkelni. Újdonsült miniszter barátai eljönnek hozzá, s ő kormánybiztosi állást kér tőlük, s helyette tüdőgyulladást kap.

1919. január. Meghal a Legnagyobb Magyar Költő, Endre bátyám és Csinszky báróm, férjem. A ravatalon beszédet mondott stb.

Babits fáj bennem, mert megbántott a tegnap. Félre értett, kinozott és ötvenszer értésemre adta, hogy nem vagyok fontos, szükséges és napjaihoz tartozó — mert nő vagyok, akit rejtetten, de biztosan az erotikája hozott el hozzá.
A gaminségemet — kacérságnak vette, a diákos virágos hódolatomat udvarlásnak, a drága, őszinte, meg nem kapott anyaságok melegét adó, mindég piszkos gyerek kezemet (ami a multkor erőben is kiállta a versenyt) nem akarta látni, csak egy számítón, puha asszony kéznek.
Hát ezek bűnök, kedvesem. Komoly bűnök.² 

Kiújult a tüdőbajom abban az időben, mikor özvegy lettem. A háborúnak vége, az ország, mint mindig: romokban. Ugyanaz a zűrzavar, anarchia, immoralitás, mint mindég, csak most látszik is. Tüdőbajomat cigarettával gyógyítottam. Babits hozott csokit, azt majszolgattam. Hatott.

Félreértett Babits is, mint a többi ember. Játszott a kezemmel, oké. Az ölébe ültetett, oké. De hogy föl sem állt neki ettől, az nem oké. Egy rút kis szemüveges fiú jár hozzá, zsíros a haja, s azt hiszi, hogy ettől költő.

(levél Babitsnak)
Én igazabb vagyok, drágább, élőbb, tisztább, szebb és jobb barátod az összes könyveidnél amik helyet kértek az életedbe és megzavartak. — Ez a tény. —

(erre Babits):
Szó sincs róla hogy az igazi olvasó (azért mert másnak és többnek tekinti a könyvet az «élet eszközénél»), az élettől való menekvést, elzárkózást keresné az irodalomban. Ellenkezőleg: még több életet szomjaz, nem elégedve meg a magáéval, és a körülötte élő élettel, s egyáltalán a saját kora életével; idegen lelkek könyvbeszűrt életét szívja föl, távoli tájak, elmult korok életével és lelkével akar gazdagodni…

Lári-fári.

Szerettem volna szeretni Babitsot. De ő már csak akkor szeretett belém, miután otthagyott, s másnak lettem a felesége. Ez az ő életrajza. S az enyém is.

Márffyhoz 1920-ban mentem hozzá, a Szamóca utcában laktunk 1934-ig. Márffy nagy darab, komoly ember, kissé unalmas is, de szeret, s elnéz nekem mindent. A légyottnak se tudna ártani.

Különben festő, s tarkaszínű képeket festett rólam, meztelenül is. Incselkedtem vele s azt mondtam neki, ingyenmodellnek kellettem csak néked? Megijedt rögtön. Milyen mulyák a férfiak! Nem nevetett. Az emberek félnek. S ezért hazudnak s vesztik el humorukat.

Voltaképp a Szamóca uccába nem csináltam semmit. Voltam: háziasszony, kutyakölyköt neveltem, nyáron a tisztakék eget, télen a hófehér halált bámultam órahosszat. Mást semmit. Művész voltam. A lustaság és unalom művésze. S a hirtelenül kitörő tevésvágyé, melyet valami csekélység mindig földre zúzott.

Nő vagyok — nem író. Asszony. Értelmes és gyerektelen. Sok játékossággal, túl sok képzelőerővel, rengeteg idővel, pontatlansággal, hiúsággal, ízléssel megverve. Nem meddő nő, csak gyerektelen. Olyan, akiben túl sok volt a felelősségérzet és túl sok volt a gyávaság egy új emberélet megteremtésére. Magam gyereke maradtam. Kortalan, kicsit céltalan, felnevelhetetlen gyermek, aki jól tudja, hogy a nő csak nő lehet, és ha idejében nem lehet anya — elcsúszott arról az útról, amiért világra jött. Nagy hiba volt meg nem szülni az embert, akinek titokzatos sorsa értelmet ad a mi asszonyi életünknek.

Harmincéves korom körül hízni kezdtem. Mindég szerettem enni, s nem is akartam leszokni erről. Inkább több cigarettát szívtam, attól fogy az ember. Hát én nem fogytam. De nem is lettem kétszáz kiló. Nem lett azért vidéki nagyasszony kinézésem. Csak vastagabb lett a combom, s nagyobb a mellem, melyet régebben csak ruha nélkül lehetett kiszúrni, s így nem is volt túl ismert a pesti körökben.

Sokat gondoltam ez időben Bandira. Menekült valami láthatatlan elől, ami nem a halál volt, de nem is az élet. Talán nem is akart rosszat. De mégis menekülni kellett előle. Mostanában én is látom, illetve nem látom én se, de érzem, hogy követ. Menekülök én is. Néha eszembe jut, mi lenne, ha megállnék és bevárnám őt. Megkérdezni, hogy ki ő, és hogy mit akar. De még nem mertem.

(naplórészlet 1934-ből)
Egy pillanatig sem lehetek nyugodt: állandóan öregszem.

1934-ben negyven éves lettem. Féltem az öregedéstől, már látszani is kezdett rajtam valami belőle. Úgyhogy meghaltam.

Így történt:
Vacsoratársaság volt együtt. Beszélgettem, nagyon jókedvű voltam. Egyszerre csak előredőlök, lehajtom a fejem az asztalra. Ez nagyon lassan történik. Azt hiszik, hogy nevetek. Nem történik semmi. Nem mozdulok.
Felemelnek, megigazítanak, azt hiszik, valami múló rosszullét. A cigaretta még ég a kezemben. Megpörkölte az abroszt.
Negyvenéves voltam.

Nyugodjak békében.

A temetésre szépen kifestve, kisütött hajjal érkeztem. Nagy siker volt. Móricz nézett a legrémültebben.³ 



(A novella jelöleltlen idézeteket [is] tartalmaz az alábbi szövegekből:
Csinszka: Életem könyve
Babits Mihály és Csinszka levelezése
Ady Endre: A menekülő élet c. verse
Robotos Imre: Az igazi Csinszka
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa)


¹ — Kérlek — fordult hozzám Ady, mikor Bertukát eltakarták a a bokrok az útfordulónál —, mondd meg őszintén, ti, Bertuka és te, tulajdonképpen a flörtnek milyen fokáig jutottatok el egymásközt.
Megdöbbenve néztem rá.
— A flörtnek? Milyen fokáig? Hát nem tudod, Bertuka nem mondta, hogy mi, ha nem is nyilvánosan, de egymás közt eljegyeztük egymást. Ami kettőnk közt volt, az nem flört, amelynek kölönböző fokai vannak.
Ady arcáról eltűnt a fölényesség és mintha meghatotta volna ez az erkölcsi álláspont, amelyet olyan magától értetődőnek tartottam.
— Ne vedd rossz néven — mondta —, nem akartalak megbántani. De lásd, a szerelem erkölcstana nem ilyen egyszerű, abba sok minden belefér, házasság előtt és utána is… (LÁM Béla, A körön kívül, Kolozsvár, Stúdium, 2005.)
² Fölvittem hozzá a képeimet, mondjon róluk véleményt. Ezt értette félre. Magát emésztő szikár alak. S folyton gyomorbajos. Rossz gyomorral nem lehet jó életet élni. (Csinszka jegyzete)
³ Ahogy napfényre érek, akkor kezdődik a démoni kép: Csinszka olyan, mint egy tizenötéves lány a koporsóban, ellenben itt kint mindenki megvénülten… Fáradt arcok, veszettül kifestett nők, rokkant férfiak… Mindenki öreg. (Móricz)