Vér. Lábnyomok. Hó. A szavak visszhangoznak, mintha a fejem teljesen üres lenne, és a koponyám faláról pattognának oda-vissza, és nem bírnának leülni, hogy meg is értsem őket.
Vér.
Lábnyomok.
Hó.
Odarohanok az utcára néző ablakhoz, közben fellököm a kisasztalt; a tálca és vele együtt a csészék feldűlnek, s a frissen lefőzött kávét mohón szívja fel a szőnyeg.
— Hol? — Nem tudom eldönteni, vajon kívülről milyen lehet a hangom. Én hisztérikus suttogásnak érzem. — Bandi, hol vannak a lábnyomok? Én semmit sem látok a hóban!
Bandi merev, üveges tekintettel néz először rám, majd körbe a nappalinak használt szobában, és végül kezével tesz egy széles, körző mozdulatot.
— Itt is vannak… Hát nem látod, Bertuka? Minden tele van velük. Lent az utcakő, az autóbusz, és ha kinyitnád a konyhaszekrényt, még ott is, még a polcokon is véres lábnyomokat látnál. — Tűnődve fordul vissza az ablakhoz, és nézi a lent siető néhány embert, aki a hóban botorkál.
— Tehát ez… — keresem a megfelelő szót, amely mindkettőnknek igazat ad — nem valódi? Ez csak képzelet?
— Nem tudom — felelte ő. — Én bármerre járok, látom ezeket a nyomokat, sőt érzem, ahogy mögöttem is caplat valaki, és húzza maga után az iszamlós jeleket, mintha csak én magam hagynám őket. Nekem ezek valódiak. De te, gondolom, te semmit sem veszel észre. Igazam van?
— Semmit. — Nem tudom, ettől a vallomástól hogyan kéne éreznem magam. Vajon szégyenkezzek miatta, hogy nem látom a képzelt lábnyomait? Fogadjam meg magamban, hogy amint lehet, felkeresem az orvost, nézze meg Bandit? — Semmit sem látok. Sem itt, sem máshol. — Ismétlem meg még egyszer, és majdnem melléülök a fotelnak, ahogy le nem véve szememet a férjemről, az idegességemet leplezendő: leülök. A szőnyeg szörcsög a kávétól a lábam alatt. Nem baj. Legalább van valami evilági, valami bosszantóan egyszerű és hétköznapi ebben a beszélgetésben.
Soha nem éreztem magam annál kellemetlenebbül, mint amikor nem értettem őt. Tudni szeretném a gondolatait, az érzéseit, és belelátni a fejébe. De nem megy. Talán mert ő valami más nyelvet használ ilyenkor. Lehet, hogy ez nem olyan tiszta és egyértelmű, mint amit a verseiben használ, amellyel könnyedén szokott beszélgetni. Lehet, hogy egy apró rángás, a szemefehérjének egy villanása a szoknyám sarkára, az, hogy most lassabban, vagy talán pont gyorsabban veszi a levegőt, és ezzel mind mondani akar valamit, én pedig kétségbeesetten igyekszem megérteni. De nem mindig megy.
Soha nem éreztem magam kellemetlenebbül. Még a sok, leveleivel tolakodó asszonyt is elviseltem körülötte, jobban mint ezt.
— Jól érzed magad? — kérdezem kissé kelletlenül, hisz nem akarom megbántani. Gyengéden lépek mellé, ápolónővé szakosodott feleség vagyok mellette, és óvatosan próbálom behúzni a hálószobájába. Nem hagyja.
— Azt hiszed, megőrülök, ugye?
— Ne használd ezt a szót — suttogom, és egyre gyengül a karom, végül mint egy rongybaba, engedem leesni a törzsem mellé, fejemet lehajtom, és a hátának támasztom. — Féltelek.
— Nem kell — válaszolja határozottan, meg sem mozdulva. Odalépek mellé, együtt bámulunk ki az ablakon a havas utcaképre, amit tompa szürkeségbe vonnak a téli felhők.
— Akkor magyarázd el nekem — kérlelem, ő pedig bólint, azzal a komor, szinte ünnepélyes bólintással, amit csak akkor használt, ha nehezére esett beleegyeznie valamibe.
Csend. És még mindig. Rátelepedett a szobára, a bútorokra, a mellkasomra, sőt, úgy tűnt, még az elmémre is. A konyhai faliórából ágyúszóként hangzanak ki a másodpercek.
— Talán mindig is féltem kicsit attól, amit valójában meg se tudok nevezni — kezdi. — De már ott volt a kisgyermeki játékaimban, velem jött a gimnáziumba, majd követett egészen Pestig. Soha nem hagyott el. Minden utcasarkon mögöttem loholt, és időnként csak állt valahol csendben és némán a távolban, mintha csak azt mondaná… illetve nem. Pont ez az, Csinszkám, érted? Hogy nem mondott semmit! Nem szólt, nem csinált, nem mozdult. Az egész alak maga volt a megtestesült kérdőjel — anélkül, hogy tudnád, valójában mi is a kérdés. Persze van, amikor jobb, amikor szinte nem is látom — folytatta. — Mikor találkoztam veled, vagy csak egyszerűen valamelyik sarki, ócska kocsmába tévedtünk be. Akkor talán úgy éreztem, lefuthatom azt a sötét árnyat. De végül is nem. Képtelenség. Az az árny a saját árnyékom.
Még mindig az utcát bámuljuk — látszólag. Én a szemem sarkából Bandit figyelem, óvatosan, nehogy észrevegye a leskelődésem. Mint egy ideges vad, úgy menekül, ha megérzi, hogy túlzottan figyelik. De látom, ahogy a keze remeg, amíg cigarettáért nyúl, végül pedig leejti a tárcáját a földre, a kávéfolt mellé, és inkább otthagyja. Szeretném megfogni vékony kezét, talán hogy saját reszketésem az övével rejtsem el. Még soha nem beszélt nekem ezekről a dolgokról, és úgy érzem, többet talán nem is fog.
— Tudod, én soha nem gondoltam, hogy könnyű lesz melletted — szólalok meg végre. A szoknyám anyagát sodorgatom az ujjaim közt; jobbra csavarom, majd balra. Jobbra, balra… — De a legijesztőbb talán az, hogy amikről beszélsz, azt nem tudom átérezni. A fájdalmad érzem, a rettegésed érzem, de ez csak te vagy. Nem a problémád. Az még mindig homályos számomra.
Egy jó ideje most először nézek rá, ő felém fordul, és bágyadt, fájdalmas mosolyt küld felém, azonban szemében a betegséget pillantom meg, ahogy kárörvendőn nevet az arcomba. Vajon tényleg ez az első és utolsó alkalom, hogy ezt elmondja nekem? Ez vajon egy — gyónás?
Visszafordul a kinti világhoz, és úgy tűnik, nem zavarja, hogy én továbbra is őt figyelem.
— Én is tudtam, hogy nem lesz egyszerű velem — mondja fanyar mosollyal, én pedig megkönnyebbülök, mert ez annyira az a Bandi volt, akit én ismerek. — És tudtam, hogy ez a félelem csak bennem van meg. Hát szerettem volna megérteni; ha már ismered, nincs rajtad akkora hatalma.
— És megtaláltad?
— Nem — hosszasan csóválja a fejét. — Pedig akartam. Nagyon akartam. Kerestem a művészetekben, de nem találtam. Ember nem alkotott olyat, amivel meghódította volna ezt a megzabolázhatatlan szörnyet. Kerestem a szerelmekben, de a természet sem hagyta, hogy ez a settenkedő alak a hálószobák buja titkába férkőzzön. Kerestem a mulatozásokban, de Isten nem hagyta, az emberi elme még ilyen bódult, nem evilági állapotában is megleshesse az ős vadat. Nem, nem találtam, de nagyon igyekeztem. Ezt tudom mentségemre felhozni. De nem hagyta — a hangja elcsuklik. — Nem hagyta, hogy legyőzzem. Mindvégig játszott velem.
— Szóval ez nem valaki, hanem valami. Erre már rég rájöttem. De mi?
A férjem csak a fejét rázza.
— Nem tudom. Hát nem figyeltél? Pont ezt mondom, hogy nem tudom, mi a neve, nem tudom, mi ő, sőt pontosan azt sem tudom, mitől félek!
— Hogy lehet olyasmitől félni, amiről nem is tudod, hogy létezik-e?
— Én a létezésétől félek. Vagy épp a nemlétezésétől.
Sokáig állunk még ott. Nekem kezd zsibbadni a lábam, de a furcsa idegen mellettem rendíthetetlenül áll, akár a cövek. A furcsa idegen, akit nekem értenem kéne, vagy legalábbis ismernem, de ebben a pillanatban olyan homályosnak tűnik, mint egy elmosódott alak a ködben. A kérdés az, vajon az alak közelít felém vagy távolodik?
— Mondhatok neki neveket? — határozottan teszem fel a kérdést, hogy szinte gondolkodni se tudjon a válaszon. — Bólints, ha egyetértesz velük — igenlő jelzést kapok.
Kaján — bólintás.
Disznófejű nagyúr — bólintás.
Halál.
— Nem! — szinte megijedek, olyan erővel kiált fel mellettem, majd csöndesebben folytatja. — Nem a halál az. Az is elborzaszt, de csak annyira, mint az élet. Mert már látom, hogy mindkettő elég kegyetlen és véres. De tudom, érzem, hogy ezek mögött valami nagyobbnak, valami hatalmasabbnak kell lennie. Egy elhagyott-elfelejtett istenség, ha úgy tetszik.
Megint elfogy a mondanivalója, és látom, hogy fogytán az ereje is, de én még mindig nem nyugodtam meg. Még mindig érzem belőle áradni a tanácstalanságot és kétségbeesést. Vagy lehet hogy saját magamat érzem? Nehéz lenne már megmondani.
— Vér. Lábnyomok. Hó — ismétlem meg azokat a szörnyű szavakat, amik konganak, akár egy vészharang, a lángba borult város fölött. — A menekülő élet, ugye?
Néma biccentést kapok, és egy elismerő pillantást. Bandi szereti, ha felismerik a verseit, és nekem szinte kimondatlan kötelességem is.
— De miért? Miért menekülne az életed? Mégis mitől menekülne az életed, mondd meg nekem! — A sírás kerülget, és düh szövi át a hangomat, nem annyira a férjem iránt, mint inkább amit mond. Megijeszt, hogy nem értem.
— Dehát már mondtad. Kaján, Disznófejű nagyúr, és még ezernyi nevet adhatnék neki, de ezek is kicsinyes erőlködések, nevetséges bátorságpróbák, amelyeket gyerekek játszanak. Nem a nevétől lesz rajtunk hatalma. — Hirtelen felém fordul, és megragadja mindkét vállam, én pedig hátrahőkölök a hirtelen mozdulattól, és ijedten nézek rá. Teljesen üres a fejem, mert ő maga és a gondolatai töltik be. Kissé megráz. — Csinszka, mondd, mi van ezek mögött? Mi bújkál az élet és halál mögött? Ki segít megszülni a nőnek a gyermekét, és ki szögeli aztán majd rá a koporsó fedelét? Mondd, kicsoda?
— Isten? — Én magam is alig hallom a hangomat.
Bandi üres tekintettel néz rám, és csak annyit mond:
— És Istent mi irányítja?
— Nem tudom — válaszolom elfúló hangon.
— Én sem. De megrémít. Nagyon megrémít.
Ezután elenged, kissé görnyedten néz ki újra az ablakon. Nekem pedig elszorult a torkom, és hálát adtam az égnek, hogy Bandi megint a láthatatlan vérfoltokat keresi az utca kövén, mert egyszerre csak fuldokolni kezdtem, nem kaptam levegőt, soha nem gondoltam, hogy a központi fűtés ennyire meleg lesz, és egyszerre a szemem szárazzá vált, és nem értettem, miért lett sivataggá ez a szoba.