Lovász Andrea mesekutató, kritikus nem a vámpíroktól és a világhálótól, nem a fantasytól és a filmes átiratoktól félti a gyerekirodalmat: nagyobb veszélynek tartja, ha az üzleti sikert hajszoló olcsó poénokkal, erőltetett jópofáskodással, üres fecsegéssel próbálják átverni az olvasókat. De óvakodik azoktól is, akik csak sopánkodnak, ha szóba kerül a gyerekirodalom, az olvasási szokások változása.

— Miért éppen a gyerekirodalmat kezdte kutatja?
— Belecsöppentem, mint légy a levesbe. Vagy mondhatnám úgy is, odasodródtam. Amikor a szegedi egyetemen a doktori iskolát kezdtem, az volt az a periódus, amikor sorra írták meseregényeiket az akkor már ismert és elismert kortárs szerzők, akik addig a felnőttekhez szóltak. Akkoriban jelent meg például Darvasi Lászlótól A könnymutatványosok legendája, Háy Jánostól a Dzsigerdilen, aztán a Xanadu, Láng Zsolttól a Bestiárium Transylvaniae… Érzékelhető volt az a jelenség, ahogy a korábbi szövegközpontú irodalom visszakanyarodik a hagyományos történetmeséléshez. Tehát nem elsősorban a gyerekirodalom foglalkoztatott, hanem előbb csak a szövegeket vizsgáltam.

— Tehát ekkor még nem aggódott a gyerekirodalomért?
— Filozófia szakos hallgatóként — eredetileg a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen végeztem — még azt kutattam: milyen a mesevilág filozófiája. De aztán nagyon érdekes volt például Mészöly Miklós írásait, a meséket és a novellákat összevetni, és megnézni, miként alakul ugyanaz az alaptörténet, ha az egy novella, és mit változtat a szerző, ha meseként fogalmaz. Végül a doktori értekezésemet a mese történeti-poétikájából írtam, ennek az „olvasóbarát változata” könyvként is megjelent, Jelen idejű holnemvolt címmel a Krónika Nova Kiadónál. Így csúsztam bele szép lassan a mesék világába, és egyszer csak ott találtam magam a gyerekirodalom kellős közepében. Sorra olvastam, és próbáltam megfejteni a kortárs szerzők műveit. Emlékszem, milyen újszerű volt Háy Jánostól az Alfabéta és a negyvennégy rabló, később Darvasitól az újabb mesekönyvek, aztán jöttek sorban a gyerekversek is: Varró Dani, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, Lackfi János kötetei.

— A klasszikusokat elengedte? Vagy kérdezhetném úgy is, gyerekként mi volt a legkedvesebb könyve?
— Több kedvencre is emlékszem, de volt két olyan könyvem, amelyet többször is elolvastam, párhuzamosan az újabb és újabb felfedezettjeimmel. Az egyik ilyen alapmű volt Erich Kästnertől A két Lotti, a másik pedig Karl May regénye, a Winnetou. Már a Rejtő-könyveknél tartottam, és A Pendragon legendán is túl voltam, amikor még mindig elővettem ezeket a klasszikusokat. Délelőtt befejeztem a Szerb Antal-regényt, majd délután újra elolvastam A két Lottit!

— Ezek már ifjúsági regények.
— De volt kedvenc mesém is: Méhes Györgytől a Szikra Ferkó, Rusz Lívia csodálatos rajzaival. Ez egy hagyományos, klasszikus meseregény. Szikra Ferkó, a kis kovácsinas elindul megszerezni a szűzaranyat, mindenféle kalandokon megy keresztül, eljut Viharkirály várába, megtalálja Fuvallat hercegkisasszonyt, kiáll sok próbát, és persze győzedelmeskedik a gonosz felett. Gyerekként nem tűnt fel, de felnőttként újraolvasva nyilvánvaló volt, hogy a szerzőnek oda kellett írnia néhány olyan mondatot is, amelyet elvárt tőle az akkori hatalom.

— Ezeket az egykori kedvenceit meg tudta szerettetni a saját gyerekeivel? Vagy ők inkább már a kortárs szerzők meséit kedvelik?
— Erre nehéz lenne röviden válaszolni. Nem vagyunk egyformák, a gyerekeim sem.

— A gyerek szereti az igazmeséket, a róluk szóló, nekik kitalált meséket.
— Ez is különbözőképpen történt nálunk. A kislányomnak mesélni kellett két nyúlról, Tojásról és Derelyéről, estéről estére újabb történeteket kellett neki kitalálnom. A két bátyja nem igényelte ezeket a meséket, de mindketten nagyon sokat olvastak. A kisebbik már három és fél évesen, s falta a könyveket. Nyilván összefügg az én érdeklődésemmel, munkámmal is, hogy hamar megismerték a kortárs meseirodalmat, de van olyan — szerintem — kiváló, eposzi mélységű, nagyszerűen megírt meseregény, amelyet visszautasítottak, nem érdekelte őket. A Szikra Ferkót viszont háromszor is olvastuk.

— Soha nem gondolt arra, hogy megírja a maga könyvét?
— Dehogynem! Sokáig azt hittem, író leszek. Még versem is jelent meg a Látóban. Sőt, egy antológiában, nem régen, álnéven egy mesém is.

— Miért adta fel az írást?
— Volt egy nagyszerű tanárom még a kolozsvári egyetemen, Egyed Péter filozófus, költő, kritikus. Először neki mutattam meg az írásaimat. Ő azt mondta, nem elég érdekesek, és én hallgattam rá.

— Ma már bármi megjelenhet. Hogyan lehet ettől a válogatatlan dömpingtől megóvni a gyerekeket?
— Sehogy. Olyan mennyiségben jelennek meg könyvek, hogy az sem győzi elolvasni ezeket, aki főállásban foglalkozik a gyerekirodalommal. Persze a felnőtt irodalom esetében is nagy a szóródás, mi sem csak Esterházy- vagy Nádas Péter-könyveket olvasunk. A megjelenő művek jelentős hányada — a felnőtt és a gyerekkönyvek esetében is — lektűr.

— Valamikor a Delfin könyveket keresték a fiúk, a lányok a Csíkos és a Pöttyös könyveket, most viszont a Vörös pöttyös könyveket, a vámpíros történeteket, a fantasyt viszik.
— Nem olyan nagy baj ez. Nem vagyok kétségbe esve, ha egy gyerek fantasyt olvas, azok között éppen úgy vannak remekművek, mint más műfajoknál. Bár időnként tényleg túlteng bennük a hátborzongatás. Nagyon sok kritika érte például az Alkonyat-könyveket. Pedig, ha jobban megnézzük, ez is csak egy Rómeó és Júlia-alaptoposz, szerepel benne jó vámpír és rossz vámpír, tehát még árnyalódik is a kép. Ezért én megengedőbb vagyok ezekkel a könyvekkel, mint azok, akik kígyót-békát kiabálnak a fantasyra. Nem ettől féltem a gyerekirodalmat. Sokkal jobban riaszt, ha a gyors siker reményében olcsó poénokból összetákolt fércműveket próbálnak eladni, ha kiszámítható, nagyon átlátszó, olcsó trükköket vetnek be a szerzők, ha csak azért adnak ki valamit a kiadók, mert eladható…

— De mit szól a filmváltozatokhoz, a televízió mellett újabb riválisként jelennek meg az elektronikus kütyük?
— Nem lehet a folyamatokkal szembe menni. És valljuk be, nem olyan nagy baj, ha lát a gyerek egy rajzfilmet, és mesét is olvas, vagy olvasnak neki. Amiatt sem aggódom, ha ez éppen egy táblagépen történik.

— Beszélnünk kellene még az iskolai irodalomoktatásról! A pedagógusok, a könyvtárosok felelősségéről és lehetőségéről is.
— Ez mind-mind komoly téma. Aktuálisan — néhány szerencsés kivételtől eltekintve — az iskola inkább elriasztja a tanulókat az irodalomtól, mint hogy megszerettetné az olvasást; aztán már el sem jut a gyerek a könyvtárig vagy a könyvesboltig. De nem szeretnék abba a hiába esni, mint nagyon sokan, ha szóba kerül az olvasás helyzete. Kimondottan zavar, ha minden ilyen témájú tanácskozás, kerekasztal-beszélgetés, konferencia azzal fejeződik be, hogy tehetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzet, a kiadóknak csak a bevétel számít, nem olvasnak a fiatalok és így tovább. Hiszek abban, ha egy gyerek megkapja a szükséges alapokat, ha már kiskorában mesélünk neki, ha jó könyvből mesélünk, és a felnőttektől is jó példát kap, vissza fog találni az olvasáshoz, az irodalomhoz.