Utca lett az otthona,
jó néhány év óta kóborol, a nappalokat átlógja,
közben nem gondol már semmire azóta,
hogy saját vére lett élete megrontója.
Menekül, felélte már minden vagyonát,
keservesen viseli sorsát.
Bódítja alkohol, a kábítószerek,
emlékezni már csak álomban lehet.
Nappal nem néz soha senkire,
miért tegye? — szánalom kenyere
számára nem adja vissza hitét,
hisz elhagyta valahol a város
mocskában mint egy almás pitét.
Álmatlan éjjelek kísértik,
néha jó lenne aggódnia,
főzetként jól jönne egy fehér mahónia.
Tompán fénylenek szemei, ahogy
eszi ételmaradékát mint egy
bélyeg nélküli postai küldeményt
úgy adta fel önmagát.
Vajon hová sodorja majd e lét, most várja
veszni hagyva összes értékét?
Csak már nem tartozik senkihez.
— Ez, az igazi veszteség.
— Mennyi, kisanyám? — ettől felfordul a gyomra,
mosolya mégis szétterül arcán, tudja,
csak a testét adja — halvány reménysugár,
mert, elvesztett mindent, ami ő volt,
lelke gyémántfekete, kőkemény sár.

Az ember nem kaphat meg mindent azonnal
az ember nem kaphat meg mindent
az ember nem kaphat meg
az ember nem kaphat
az ember nem
az ember
az
.
miért?

Azonnal mindent megkaphat nem ember az
azonnal mindent megkaphat nem ember
azonnal mindent megkaphat nem
azonnal mindent megkaphat
azonnal mindent
azonnal
……
miért?

az
az ember
az ember nem
az ember nem kaphat
az ember nem kaphat meg
az ember nem kaphat meg mindent
az ember nem kaphat meg mindent azonnal.

Néha várni kell!