Székelyhidi Zsolt
1973-ban született Debrecenben. Író, költő, fotós, zeneszerző, 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője, 2011–2019 közt főszerkesztő-helyettese. A Corvina kiadó műszaki vezetője.
Kötetei: Hoz (versek, Új Bekezdés, Miskolc, 1997), Zajtalanítás (versek, Parnasszus, Budapest, 2004), Jega Jade — Háborúban született (regény, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009), Ördöngős (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2009), Űrbe! (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2012), Vampomorf (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2014), Csurom (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2016), Színült (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2019), A kékkőkúti csillag (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2020); Ami kék lesz (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2021).
Az 1995-ös Miskolci Tavaszi Diáknapok különdíjasa. 2007-ben Junior Parnasszus-díjas, 2008-ban a Kossuth Kiadó regénypályázatának első helyezettje Zöllner Marcellal.
A Jelenlét50, a HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz 12 SPN-antológiák tervezője, szerzője. A Hunlandiát szerkesztőként is jegyzi.
SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval.Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Székelyhidi Zsolt
Hosszúvíz
Cullera
A város hosszú tenger, a partja sárga és sima, megyünk rajta, a vízbe sodró, kergéző homokba. A város hosszan elnyel, élvezzük hosszú nyelését, rászorulunk a jóra, befogjuk sós szagát. Rászolgálunk a tengerig kitartó utcákra, a sétánytorlaszosan fektetett asztalokra kávé kerül, a homokból lendített sirályok szárnyából szél suhog, és mindig zúgók a zöldeskék hullámtarajok. Szorul körülöttünk ez a város, nevetünk szeretnivaló szorításán, lassú kimértségén, kellemes húzásán. A tengerbe csorgó, túlzott házak, mutatja Virág, és egy arra haladó spanyol barnán bólintja, hát persze, hogy azok! Ez az egész egy nagy, hosszú homokóra, házmutatókkal, partszámlapokkal, ferdén vizezve fel a száraz zajú időt.
Virág, tudod te, hová vezetlek? Hová megyünk szépen, szabadon? A hosszú homokra viszlek éppen, napkelte készül. Felmelegszik az ég alja, a teteje fényesedni kezd. Jaj, de jó itt menni a hosszúra hordott homokon, én mondom, még alig pirkad, de fűt fel ez a Nap, már most gyönyörű vagy, mire várjunk, hozom a gépet, nevetünk párat, felkel a világ a horizont elé. Elkattintom a csuda szíved, elszeretem a halpiacon, megindítjuk a mindenséget és ránevetünk, ha elfáradunk. Ez a fényáradás, ez a gyöngy ragyogás, ez a kék szem az égi sárga por arcodon. Nézd csak, a város hossza már a te karnyújtásod, halász ujjaid üvegszemekben járnak, egy pillanatra áll meg csak az élet, és akkor épp fodrozó hullám leszel, és én haladnak állok a szörcsögő vízben. Pillanatból folytonság. Felkel a Nap, felmegy rá a világ, felszámolják a kávéba szóródó filéhomokot, fizetünk a szélringatásért, a tengerhangot odahangosítjuk, csodát várunk minden kattanáskor, és hogyne, minden másodperc mi vagyunk. Virág, víz és homok ez a város, nézz ki az emeleti ablakon, és csodálkozd ki azt a messzi semmiséget, láss el szemhatárig, és szeress még tovább, ahogy a fenti kék a vízszint vonalon kékebbre feszül. A felhőkre kerülő Nap selyembe vonja a távolságot, és azt mondod, ami a mögött van, már csak egy vékony szaruhártya perem. Mosolyogva csókolsz egyet rajtam, és kiáltod, na, látod, látod, hogy az a szerelem! Bólintok az erkélyülésünkből. Azon a hártyán keresztül, fejezem be lassan, halkan, a világ magasabbnak tűnik és mi szorosabbnak és szebbnek. És olyanok vagyunk a fényben, hogy szinte le se megy este a Nap.
Vízverő
Valencia
A város felzuhogó zápor és verődő tükörfény, felhőkre vetkőzi magát, aszfaltsugara slank pásztákat húz felfelé. Napfény és szakadás. Meg kéne érkezni, de állunk a csupa záporzásban, zörgő kölcsönbringánkra ülni nem merünk, felvehető közelségben egy kávéscsésze lenne, ha futva-tolva átkéredzkednénk a zöld jelzőlámpákra éhes kocsik között. Micsoda zakkant, zubogó város ez, nevetünk szaladva-tolva a kávéig, a lakatolt bringákat ázni hagyjuk ki, köszöntjük a csapost spanyolul, és nem értjük a választ. Kijön az ital és forró és mellé a hidegből nyitott sör, nyelvünk mögött is érezni kezdjük azt a vízből vetkőző városillatot, amiért végül is jöttünk, siettünk. Megülve, pultszegletben, spanyolsarokban, bólintjuk magunknak, most már mégiscsak itt.
Leáll a szél, a víz. Leszállunk a kávéról, fel a bringára, le a folyómederbe. A víz helyett száguldunk, felhőkért cserébe. A város felszívta folyóját, elásta-vezette, a szárazodó mélyedésbe fákat és füvet töltött, és hátradőlt, hogy készen minden, kész az emberöltőnyi víznyelő. Micsoda park lett ez a leeresztett teknő, gondoljuk a bringán! Hosszú partján a medernek dőlünk le nevetve, kocsik járnak át a hídon, felettünk. Parkról parkra, fáról fára mi a mélyben tekerünk. Jesszus, de jó ez a negatív városkörút, kiáltod, és én csak hajtom a cangát, fentet cserélve lenttel, homorúra domborút. Aztán a folyóút a fehér jövőbe átfolytatódik. Érkezünk a valótlanul csillanó világba, szikár bűvölet, ami ott vár, bringánk fehér kövekre gurul, ultramarinkék tavak nyílnak felszökő pillérek alól, csipkés csonthalmok ívelnek át széttartó szögeket. Tüskésrája a technika háza, a magasban pompás pálmapark feszít, félgömb medúzaglóriába gúvad az opera, és csöves lila bogárhát a rendezvényközpont. Körbe-körbe bámulunk, egymással mérjük a kecses szerkezetek nagyságát, kerekünk a tóba csúszik, majdnem elheverünk. Leállunk szélre, fotózni lehetetlen, befogunk valamit a tájból, úgy kapkodjuk a nézeteket, mint a Marshoz közelítő űrszonda vagy mint ősállatokat kiásó régész, egy jós, aki csillagok kihunyásakor számtalan igazságot állít, és számtalan igazságot közben elveszít. Az igazság az, hogy elfáradunk, leforgunk és kilő minket ez a futurisztikus jövőmű, belefehéredünk a műkő jövőzárványba, és már csak egy esti ételre várunk, egy kacajra és egy szelíd italra, ami bódít, elcsendesít. Kijelentkezünk a jövőből, a mából is elég lesz mostanra.
Beugró másik időlyukban százéves házak, bástyás sikátorok, macskakőbe vésett utazás. Milyen hepehupás az óváros, régi göcsörtökre újak pihennek, hosszú és vékony utcákban sűrűsülő, éjjellátó emberek. A bár a piacsarkon füstös sört kínál, Virágnak kikérjük a híres Aqua Valenciát. A narancsos-pezsgős vegyületbe kóstolva feltárul előttünk a helyszín eklektikája, ott ragadt kövekből kirakott, poros porták és alagsorok felező-duplázó régritmusa. Ahogy a zöld parkok fúrnak emeletes házak közt vájatokat, ahogy a tengerillat kipufogógázzal elegyül, ahogy a Nap át-áttör a bástyák cirkalmain, a felhők ráérnek a teraszokra, és napnyugtakor a ködös forróságból kellemes hűvös szitáz, úgy leszünk mi egyre éteribbek, szemünk lassan színes téglákkal, homályos-vak ablakokkal, elmosódó járókelőkkel együtt pislog. Egy arra járó, spanyol ősember szemeiben látom, hogy ez a ritmikus város most a miénk is. Több se kell hát, elnyújtózunk sárgás gerincén, kőtengere alatt engedünk a fáradásnak, és elcsodálkozunk pompás erején. Nem is ereje van, súgja Virág, inkább fűszeres illata. Nem is a tenger az, valami más. Valami elmúlt keverék, a fák, madarak, meg a téglapanelek, és egy kicsi az óvárosból is szaglik felénk, doh és festék. Végül a meg-megújuló mediterrán alakok mosódott ruhái két halogénlámpa közt félúton, és a chorizo vagy a churros egybeillata. Az Aqua Valencia végül elnyeri méltó értelmét, elménk lelassul, kihagy, az éjszaka pláne elmozdul, a város vérnyomása csökken. Egy éjjeli tekerés van még hátra a vendégházig, az aszfaltsugarakra hagyatkozunk, slank mozgásunkat sárga pászmák tagolják, sötét ablakokról verődünk vissza szépen, mint tussal megrajzolt árnyékvonalak.
A város vízverő: zápor és ablakfény. Hazafelé majd azon tanakodunk együtt, Virág és én, vajon mi volt benne olyan kettős rajtunk kívül, miért éreztük egyszerre szaglottnak és illatokkal telinek? A tengerpart, a parkok, kocsiszínek, zöld-sárga pillanatok, a kávé és a viharos huzat napról napra, a kifújt vízlevegő. Talán újra a tenger, talán aszfalt és kő, két kő közt fényfosztott lukak, függőlegeseken nyíló bokorfutamok. Talán csak a város, énekli Virág, és a víz, futok a dallammal tovább. A felszálló repülőről nézve minden szürkül és elkeskenyedik, az illatozást a ruhánk még tárolja két-három napig, a legtöbb kép fakón is színes marad, és mi, mondjuk ketten, egymást mosolyítva, egyszerűen szólva berúgtunk, és már múlóban a másnap.