Lyukat harapok a sötétbe,
borzong bele a horizont.
Ölelésem sorozat-röntgenkép:
gallytörés, tüdőfolt, izzó amalgám.
Bagolysikoly és nyulak sírása
rázza a fák ketrecét,
mígnem lassan minden telítődik
szerelmem fojtó illatával:
gödrök, üregek, utak,
pitvar, majd mindkét kamra.
Arcodon a hólyagok
pattogó zománca,
szemedben emlékek üszkös gerendái.
Búcsút intek,
hátat fordítok a pusztulásnak,
és lelépek a kérdések elől —
mielőtt a tűzoltók ideérnek.

— Te érzed benne a csalánt?
Hallgatásunk gödrében kósza csillanás.
A poharat orromhoz emelem
talán, hogy meglepett mosolyom takarjam.
— Vágott fű, mályvacukor, ananász —
olvasod tovább a borosüvegen a feliratot.
Lomha glicerincsíkok a közöny falán.
Vágott fű és csalán —
az a fülledt nyárdélutáni szex a kis halastónál:
nád, frissen kaszált mező és nemi indulatok;
a csípéseket is csak másnap vettük észre.
Csupa vágy és hóbort ott még. Két vagy három évvel ezelőtt,
már azt sem tudom, mióta vagyunk együtt, vagy miért.
Az emlékek, érzelmek kifehéredtek
és szétporladtak, mint a kutyaszar.
Pillecukor? Zacskó alján maradék.
aroma és színezék, zselésítő, térfogatnövelő szerek:
émelyítő pótcselekvés csupán.
Nyelem a bort, és nyelem csendben könnyeim.
Elfojtott animalitás, hideg verejték, avas dió
és Prozac lassan kibomló íze, semmi ananász.
Közben ránk esteledik, a pincesor is bezárt,
belém karolsz, orrodat nyakamba fúrod. Elindulunk
szállásunk felé, retrográd boldogságérzetünk
részben alkoholos, részben hormonális. Azt súgod,
tökéletes este volt, és én bólogatok. Tudom, de
nem merem bevallani, hogy kapcsolatunk
rég szétesett már, mint az a sauvignon blanc,
és hogy minél később valljuk be,
annál inkább csíp a csalán.