A malacképű pék beszáll a metrószerelvény kocsijába. A padon ülők felpillantanak a 190 magas, másfél mázsás csüngő hasúra, és mindkét oldalon kicsit arrébb csúsznak. Az ajtók záródnak, a szerelvény gyorsulni kezd.
Az utazók életkorkora változatos, valami mégis közös bennük.
Ahogy a misén, az öregasszonyok kézbe veszik a zsoltáros könyvet, olyan áhítattal húzzák elő okos-telefonjaikat a metró utasai, köztük a malacképű is. Ibolyától, a postáskisasszonytól kapta a készüléket, és tőle tanulta meg a használatát. Most ő miatta volt görcsben a gyomra.
Még együtt élt feleségével, amikor idős postásuk átadta a staféta botot Ibolyának. A nő harmincas, csinos, formás, apró termetű asszonyka. Szőkére festett haja alól kivillanó sötétbarna szemei, és mindig napsütötte bőrszíne sejtette származását.
A malacképű felfigyelt rá, de csak, mint jelenségre.
Két éve, Ibolya adta kezébe a válóperes ügyvéd tértivevényes levelét.
Elbeszélgettek.
Már akkor közelinek érezte a nőt, de az apja lehetett volna. Ezért még célzást sem tett, hogy örülne, ha közelebbi kapcsolatba kerülnének. Kövérnek, visszataszítónak látta magát a tükörben.
Tavaly ősszel mégis összejöttek. Igazi, szerelmes lángolással. Ibinek kövéren is tetszett. Malackának szólította, és visszaadta a férfi életkedvét.

Reggel, az öltözőben a melák pék, bűntudattal mesélte el az este történteket kollégájának, aki ismerte a „postás Ibit”, és tudott a románcukról.
— A Park presszóban láttam meg Ibolyát ölelkezni, egy vékony, negyvenes szőke férfival. Vörös köd borult rám. Nem tudtam visszafogni indulatom. Szétrántottam őket, és arcul ütöttem Ibolyát. — a fejét fogva tette hozzá — Még soha nem ütöttem meg nőt.
Munkatársa félrefordulva palástolta vigyorát, aztán megszólalt:
— Öreg, az a szőke pasas, a féltestvére volt. Hajón zenél, ritkán van itthon. Ezért volt nagy ölelkezés.
— De, hát nem nézett ki cigánynak — hebegte a malacképű.
— Vannak szőke cigányok is — világosította fel a kolléga.
Amikor malacfeje felfogta, erős nyomást érzett a mellkasában. Kattogott az agya, hogyan tehetné jóvá durvaságát.
A metróalagútban jött a megvilágosodás. Arra nem volt mersze, hogy felhívja Ibolyát, de küldhet neki SMS -t. Vaskos ujjaival ügyetlenül pötyögte be a sorokat: „Szerelmem, hülye voltam. Bocsáss meg. Nagyon szeretlek: Malackád”
Mielőtt elküldte volna, a fejében megszólalt egy hang: „Ennyire megalázkodsz egy nő előtt? Semmit sem tanultál a házasságodból?” Erre a malacképű elbizonytalanodott. Egója meggyőzőn érvelt, végül törölni akarta üzenetét, ami közben eltűnt a kijelzőről. Keresni kezdte, de még az elküldött üzenetek között sem találta.
Legszívesebben lecsapta volna a nagyon okos telefont, aztán visszafogta magát. De a mozdulat már elindult, és a készülék kicsúszott lapátkezéből. Legnagyobb meglepetésére, a gravitációnak fittyet hányva, nem lefelé esett, hanem lebegni kezdett az állva utazók feje felett.
Malacképű feltápászkodott, és gyors mozdulattal mobilja után nyúlt. Hiába.
Közben a Lehel piaci megállóhoz értek. Malacka okos-telefonja a szélső ajtó felett levitált. Gazdája kinyújtott karral törtetett felé, mégsem tudta elkapni. Az ajtók nyílni kezdtek, Malacka disznó módra elordította magát:
— Fogják meeg!
Ahogy elhagyta torkát az üvöltés, rájött, milyen hihetetlen az egész.
Az okos-telefon kilibbent az ajtónyíláson. Egyedül, egy kisfiú követte csodálkozó szemekkel a lépcső felett elsuhanó mobilt. A készülék átrepült a Váci út forgataga felett, és meg sem állt a Postahivatalig.
Ibolya elhelyezte kerékpárján postás-táskáját. Még érezte arcán az elcsattant pofont. Bátyjával rájöttek, Malacka félreértette a helyzetet.
„De akkor sem viselkedhet úgy, mint egy vaddisznó. Ennyi volt, itt a vége.” — gondolta szomorúan, amikor az okos-telefon a leveles táskán landolt.
„Ez meg mi a frász?” — kérdezte magától. Odanyúlt a telefonhoz, ami készségesen hagyta kézbe venni magát, hiszen ez volt a célja. Kézbesíteni egy fontos üzenetet.
Ibolya elolvasta. Keblére szorította a mobilt, és könnyezve arra gondolt: „Talán még sincs vége.”