A múlt év őszén egy kis fotós csapattal Kína északi részén Kanszu és Senhszi tartományokban a Selyemúton kalandoztunk, itt ismertem meg Á. Tóth Józsefet közelebbről. Az idei forró nyáron újra együtt fényképezhettünk a Dél-Kínai Jiangxi tartományban. A közös élmények fotóbarátságának köszönhető, hogy most kibújva a kamerám mögül néhány gondolattal megnyitom 6X-es kiállítását.
A fényképezés csodálatos találmány, lehet végtelenül egyszerű: egy gombnyomás, egy családi emlékkép, egy tudományos dokumentum, egy helyszínelő bizonyítéka, de lehet egy életre szóló vizuális kalandozás, tanulmányút. Sokan nehezen értik meg a dokumentarista fotográfia alkotói lényegét, ami sokban különbözik a tradicionális ábrázoló művészetektől. A „tiszta” fotográfia a tér-idő-dokumentum lenyomat jellegére épül, lehetőséget kínálhat a valóság vizuális értelmezésére, az adott kornak megfelelő új tartalmak létrehozására, a változó korszelem megidézésére. Ronald Barthes szavaival: „Minden fotográfia jelenlétet bizonyít, ez a bizonyító erő az az új gén, amelyet a fotó hozott a képek családjába”.
Kínai fotókalandozásunk alkalmával megfigyelhettem: József szemlélődő típusú alkotó, nem ront rá a kiszemelt témára — mint egy gyerek, rácsodálkozik a világra, szelíd empátiával közelit embertársaihoz, akik elfogadják, megérzik jó szándékát és ez a képeken is meglátszi. Á.Tóth Józsefet elsősorban a városok, a falvak peremvidékén élő emberek sorsa izgatja. A ’80-as évek közepétől sok esztendőn át ismerősként üdvözölték Gadnán, Tiszaladányban, Ózdon és más településeken, ahol elsősorban élethelyzeteket, korhangulatokat szándékozott megörökíteni. A munkáskolóniákon, a romatelepeken nem a szegénység, a nyomor inspirálta, hanem a mindennapok megélésének vidám pillanatai érdekelték. „Kutyaképek”, „Gyerekidő”, „Cipődoboz galéria”, „Kereskedők” – az életutat összegző jubileumi kiállítására most ezekből a témákból válogatott, de természetesen kiegészítette az új kínai képeivel is. A képek mégis egységet képeznek az esendő ember hétköznapjaiból láthatunk kitüntetett pillanatokat.
A fotográfusok örök témája, az ember leghűségesebb háziállata, a kutya, a Magyarországon hosszú éveken át készített fotók után nem csoda, ha Kínában bőséggel válogathatott, a gazdik büszkeségei közül. A „Gyerekidő” fotók jelzik nem mindegy hogy a kisemberkék, milyen környezetben nőnek fel, ismerkednek a világgal, ami aztán kihat későbbi világképükre. A Kínában készült gyerekfotói eszünkbe juttatják a túlnépesedést szabályozó egygyermekes családmodellt, ma már az így felnőtt fiatal pároknak két gyermeke is születhet, de a többi után már nem kaphatnak családi támogatást. De a hétköznapi élet, a távol-keleti kultúra más területeire is bepillanthatunk.
A harmadik-negyedik összeállításban: válogatott portrék, arcok, egyszerű emberek úton-útszélen… mondhatnám úgy is divatképek a végekről, képeslapok a múltból – jelenből… vannak szívszorító és vidám képek, feltárulnak az emberi létezés helyszínei, a családi házak, udvarok apró titkai.
A dokumentarista szemlélettel készült képek tágabban értelmezhetők, sokszor a magányt vizionálják.
De a fotók nem szeretik a szavakat, a titkok felfedezése Önökre, a kiállítás nézőire várnak, a fényképek egyénileg hatnak érzelmeinkre, szabadon értelmezhetők.
Á.Tóth József egy Diane Arbus idézettel jellemzi fotográfusi tevékenységét:
„Mindig illetlenségnek tartottam a fényképezést – talán éppen ezt szerettem benne a legjobban –, s amikor először műveltem, perverznek éreztem magam.”
Végül Arbus egy másik vallomásával szeretném kiegészíteni a gondolatsort:
„Ha mindössze kíváncsi lennék, nagyon nehezen tudnám azt mondani valakinek: El akarok menni hozzátok, és azt akarom, hogy beszélgess velem, és meséld el az életed történetét. Erre az emberek azt mondanák: Őrült vagy. Arról nem is beszélve, hogy ettől az emberek begubóznának. A kamera viszont valamiféle jogosítvány. Sok ember akarja, hogy ennyi figyelem összpontosuljon rá, és az ilyesfajta figyelem jogos is.”
A telefonos szelfik önkiszolgáló világában lehet, hogy ez most már furcsán hangzik.

*Elhangzott a Miskolci Galériában, 2018. október 11-én

Időnként az ember tervez, időnként a gép, időnként lesz ahogyan lesz.
A kerek évszámok provokálnak.
Lehet, hogy érdemtelenül, és feleslegesen.
A dokumentarista fotográfozás perverz exhibicionalizmus.
Magad helyett mást mutogatsz.
Időnként élvezed, máskor nem.
Diane Arbus erről azt mondta: „Mindig illetlenségnek tartottam a fényképezést – talán éppen ezt szerettem benne a legjobban —, s amikor először műveltem, perverznek éreztem magam.”
Én is! Ezért idézem gyakran.