[bennünk most összeér az ősz]

bennünk most összeér az ősz
a vízparti révület
a vadkacsák békés lebegése a vízen
amint egyenruhás kismatrózként
masíroznak anyjuk után

jó volna érteni a hervadó időt
a sárgásbarnába hajló szorongást
— de felhőkbe menekülnek a fények
hallgataggá válnak a lombok
a part kihalt és száradni vágyunk
mindannyian

ha volna egy másik halmazállapot
ha csapdába csalhatnánk a szépet
és megtarthatnánk örökké
ha szelíd bolyongástól részegen
levetkőzhetnénk szorongásainkat

bizony jobb volna abban a másik világban

jobb volna az erdőbe tévedő patak
nyomába eredve egymást átölelni
és másolatot készíteni a pillanatról

de mi csak véletlenjeink
párába rejtőzött ösvényén haladunk
madár-les helyett mocsári csöndre áhítozva
ami nem is csönd hanem levélsusogás…
ágak tánca… a zajok zenévé halkulása…
és karmesterpálcáikkal ott minket
vezényelnek a jegenyék


a kisvasút

volt egy erdei kisvasút
— még abból a korból amikor hegyek között
völgyek között zakatolt mámoros
egyszerűséggel a szerelvény —
egyenetlen volt és girbegurba
mint szú üregei a fában
de bejárta ott a mélyben a völgykoszorút

ám a végtelenült erdei út
menedékházait fölélték utolsó parazitáink
már nincs ami ébren tarthatná
a messze ringatott érzéseket
emlékeinken sűrűsbödnek a ráncok
és mezítlábas álmaink
szentélye végképp kiüresedett

s amikor kihunyt a tegnapok varázsa
levetkőztettük magunkat is
s bár próbáltunk együttlélegezni
a kanyarba szűkülő ösvénnyel
idegen test maradtunk mégis
— visszazuhantunk a didergető jelenbe
hogy tanúi legyünk időlabirintusunk
végkiárusításának