Négy éve járom Északkelet-Magyarországot kitartóan. Az országlakók többsége számára ismeretlen, elmaradott vidék, pedig itt vannak a múltunk rétegeinek fontos kincsei. Először arra gondoltam, megnézem az Árpád-házi, román és kora gótikus templomokat, és aztán levakarhatatlanná váltam Szatmár-Beregben. Szegény vidék. Trianon elvágta a fontos kereskedelmi útjait, visszavetette falvait. Öregszik minden falu. Aki él és dolgozni tud, a környező városokban: Fehérgyarmaton, Csengerben, Tarpán, Vásárosnaményban talál munkát. A fiatalok is ezeken a helyeken tanulnak, és ha nincs bennük valamiféle vállalkozásra igény, nem fognak visszatérni a szülőfalujukba, ez bizonyos.
Ami azonnal szembetűnik: a falvak tiszták, rendezettek. Minden lakóra ráköszönök, azonnal nyitnak, barátságosak, és úgy érzékeltem, hogy kedves nekik az, aki hozzájuk látogat. Egyedül a kutyákkal gyűlik meg a bajom mindig, mert arra nevelték őket, hogy ordítva ugassanak, ha idegen téved be az utcába, és amikor elmegyek a házak előtt, kitör a kutyaforradalom. Ilyenkor gondolatban elnézést kérek azoktól, akik éppen otthon vannak, miközben fényképezem az autentikus, szép házaikat. Még sehol nem dobáltak meg kővel, nem engedték rám az ebeket, ez bíztató.
Ami a kutyákat illeti, Nagygéc jut az eszembe. 1971-ben elvitte a Szamos árvize a falut. Mindenkit kitelepítettek Csengersimába, Csengerbe; egyetlen asszony — Bözsi néni - kötötte az ebet a karóhoz: ő innen el nem megy soha. Nyolcvanon túl, sok éve özvegyen gazdálkodik. Fát vág, tyúkokat nevel, a kertjében megtermel mindent, amire szüksége van. Amikor először jártam Nagygécen, megnézni, hogyan építik újjá a Megmaradás Templomát, a teljesen elpusztult falu elején nekem rontott — az egyébként a bokáimig is alig érő — két kis dühös kutyája vicsorogva. Volt egy sonkás szendvicsem, kettéosztottam, azóta jó barátok vagyunk.
Ezért szeretek tömegközlekedni, vonattal, busszal, gyalog járni az útjaimon. Mindig találok olyan embereket, akikkel a beszélgetés kedvemre való. Mikor először mentem Fehérgyarmatról Csengersimába, végigbeszélgettük a busz vezetőjével az utat. Aztán egy év múlva újra felszálltam a buszra, rá sem ismertem, ő meg rám köszönt: „Csókolom! Hát el tetszett jönni megint?”
Mikor pedig visszafelé a buszra várva beültem a megálló melletti presszóba egy kávéra, a tulajdonos fiatalemberrel beszélgettem, és ő így köszönt el: „Jó utat! Tessék vigyázni magára!” — ezek az emberi gesztusok a legértékesebbek. Ebben az évben újra beültem hozzá. Megismert azonnal.
Északkelet-Magyarországon nem különülnek el jelentősen a nemzetiséghez köthető építészeti stílusok. A szláv és magyar megjelenési formák egy-egy faluban gyakran ötvöződnek, és nagyon szép megjelenési formákban léteznek — sajnos, egyre kevesebb számban — ma is.
Közülük ki kell emelni a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Perkupát, a „száz kőműves” faluját, akik a házak oromzatán egymással is vetekedve alkottak kivételes szépségeket. Itt éltek, innen mentek munkát vállalni a környéken a szélrózsa minden irányába, amerre hívták őket.
Meg kell emlékeznünk az 1971-es, 2001-es nagy szamosi és tiszai árvízről, ami elvitte kegyetlenül az útjában álló falvakat. Tiszteletre méltónak tartom, hogy Tarpán, Tákoson, Csarodán az akkor ott regnáló területi főépítészek — egyenként megbeszélték a tulajdonosokkal, hogy ne össze-vissza építsék újra a házaikat, hanem a hagyományos értékek szerint visszaépítkezzenek. Az egyeztetés sikerült, ehhez típusterveket is adtak a tulajdonosoknak, s megmentették a települések önálló arculatát. A házak értéke megnőtt, belül összkomfortosak, kívül őrzik a település régi arculatát.
A házak oromfalán én a szatmár-beregi fafaragásos ősi Nap-Hold ábrázolást kedvelem, és a sugaras kiosztást középen a kereszttel. Nagyon elterjedt Borsod megye szerte a szlovák háromkarélyos tornác, az is kedvemre való, megtalálható a megye minden területén. Abodon a legtöbb, a „tótok” utcáján, de Sajókeresztúrban is láttam ilyet. Ez a forma kedveltté vált Szlovákiától egészen délig is. Azokban a régi parasztházakban, amiket laknak a mai napig, a háromosztatú elrendezés (tisztaszoba, konyha, kamra, gazdasági épületek, ólak) átalakítva nagyrészt megmaradt ma is. A fa vagy kőoszlopos hosszú tornácokat jó esetben megtartották eredeti formájukban. A tisztaszoba időközben lakóházzá vált, a gazdasági épületet felújítva lakhatóvá tették sok helyen. Külön színe az észak-magyarországi építkezésnek a szlovák elöl tornácos parasztház: főként Perkupán, Abodon látni nagyobb számban ilyeneket.
Gyakran utazom az ország más részeire, többnyire a Dunántúlra is. A népi építkezés legszebb nyomait a Balaton északi partján találtam; a legizgalmasabbakat pedig nyugati csücskében, Sármelléken. Hosszú szalagfalu, főútjának északi részét lakják a módosabbak, sematizált, sátortetős, viszonylag új épületekben. A déli, szegényebb részen mindenütt magmaradtak a háromosztatú házak, hagyományos porták. Előttük virágoskert sok rózsával, a végükön hosszú zöldséges kert, mezőgazdasági terület. A szegénység több értéket ment meg, ezt országszerte tapasztalom.