Lüktet a fejemben a gyorsuló kattogás, miközben a szerelvény kihúz az állomásról, de rossz ritmusban. A megdagadt ereimben ezerszer gyorsabban pumpálódik a vér. Ég a bőröm, a rohanástól biztosan kipirultam. A hirtelen terheléstől az izmaim a csontjaimra tapadtak, az arcomon ezt a tapadási pontot rángatja az arcizmom. Próbálom ráncba szedni ezeket az elszabadult, önkéntelen mozdulatokat. Képtelen vagyok visszatartani a nevetést. Végre a vonat zakatolása eléri azt a fokozott ütemet, amit a szívritmusom diktál, megnyugtató ez a közös lüktetés. A vigyort egyelőre nem tudom letörölni a képemről, pedig tudom, hamarosan lelassul a szívverésem, a vonat pedig még jó ideig ezzel a sebességgel száguld tovább. A pillanatokra megtalált harmónia megszakad és elvész, és pontosan tudom, hogy soha nem is keresem tovább. Pontosan tudom, hogy csak ezt keresem majd.
Érzem, hogy minden szem minket figyel, de nem törődöm vele, most nem, most nem törődünk vele. Egymás mellé ültünk le, nem is lett volna másképpen hely. Csak egymást látjuk, azt hiszem. Én csak őt látom. Látom a nevetését, ilyen lehet az is, ami az én ábrázatomra ragadt akkor, amikor az utolsó pillanatban elértük az éppen elinduló vonatot. Szorosan felugrott mögém a már mozgó vasúti kocsi lépcsőjére, kétoldalt megkapaszkodott az ajtó melletti fém korlátba és hozzám tapadt, amíg végre kinyitottam az ajtót. Most erősen szorítja a kezem, a tenyereink összeizzadnak.
A vonatablakon bámulunk kifelé, hogy ne kelljen máshová nézni. Lélegzetről lélegzetre, belégzésről kilégzésre lassul a szívverésem. Gyorsan elhagyjuk a kisváros házait, ahol az egyik fémrácsból készített kerítés mögött az udvarban egy kislány és egy kisfiú fogócskázik. A lányka hirtelen megáll és integet felénk, egyetlen kurta mozdulat csak, amit az ablak kivágásában meglátok. Szinte hallom a nevetését, és látom a mozdulatára hirtelen lefékező fiú megrökönyödését, amiért a lány nem csak rá figyel. Mi még mindig nevetünk, a combunk szorosan egymáshoz simul a csukaszürke műbőr ülésen. Ha megmozdítom a lábamat, fáj, ahogy a ragacsos ülőhelytől elválik a bőröm. A távolban dombok, a közelben sárga virágok. Repceföld, mondja, de nem ezt hallom, az előző éjszaka mondatait hallom. A vonat megállás nélkül robog tovább. Megművelt földek és kisebb, nagyobb települések házai váltják egymást az ablak keretében. A nyári délelőttön néptelen földek, üres utak, üres utcák és mintha üres házak ablakai szikráznák vissza a napfényt a forró vasúti kocsiba.
Velünk szemben a férfi az ölébe ejti az újságját és kérdőn a feleségére néz. Az asszony mosolyog, na, mi van, mégis jó lesz melegen is, kérdezi és az ülésen mellette szorongó virágos szatyorból ásványvizes palackot húz elő. A férje meghúzza az üveget, de egy kortynál többet nem bír meginni, hirtelen fintorogni kezd. A víz egy cseppje megül a szája szegletében, a felesége nevetve tekeri vissza a palack műanyag kupakját, de az üveget nem teszi el rögtön. A szabad kezével letörli a vízcseppet a férfi szájáról.
Tőlünk jobbra egy farmernadrágos lány figyeli őket. Összenézünk.
A vonat fékezni kezd, a kerekek fülsiketítően csikorognak. Becsukom a szemem, reménykedem, így kevésbé szaggatja a fülem a zaj. Az utasok felélénkülnek. Én is megpróbálok kinézni a kosztól homályos ablakon. Az állomás peronján csak néhány ember lézeng. Egy kisfiú idegesítően visít. Az apja megragadja a karját, rángatva felemeli. A fiú lábai tehetetlenül kapálóznak a levegőben. A gyerek még jobban bömböl. A férfi ettől egyre idegesebb. A földre dobja és kétszer fejen legyinti a fiút. A kicsi teste az anyja térdéhez ütődik. Közelről látom őket. Éppen akkor áll meg a vonat, amikor melléjük érek. A nő fel akarja emelni a gyereket. Mozgasd már a seggedet, mert le fogunk maradni, morog rá a férfi. Közben felkapja a kis testet és elindul a szerelvény vége felé. A nő mindkét kezét lefoglalja a két húzós bőrönd. A vállára vetett oldaltáskája minden lépésnél lecsúszik a karján. Meg kell állnia, hogy újra és újra visszarántsa.
— Ki nem állhatom, ha egy gyerek hisztériázik – mondja a velem szemben ülő férfi. Az asszony nem válaszol. Gondosan visszateszi a palackot a virágos szatyorba.
— Azt a kurvaélet… — morogja maga elé a farmernadrágos lány a túloldali ülésen. A szemét ide-oda kapkodja az ablakról a bent ülő házaspárra és vissza.
Újra nekilódulunk. Zötyögnek a fejek a robogás ritmusára. Szeretném lentebb húzni az ablakunkat, de nem akarok hozzáérni. Úgy látom, minden kosz odaragadt az ablakkilincsre és az ablakra. Eddig észre sem vettem. Egy légy lassan sétafikál az ablak peremén. Néha felrepül egy időre, ilyenkor fogadni mernék rá, hogy legközelebb elvéti a landolást és hirtelen az ablakon kívülre kerül, ezzel számára vége az ingyen utazásnak. De nem, nem ez történik. Tökéletes időzítéssel minden alkalommal az ablak belső peremére sikerül visszatelepednie. A melegben nincs kedvem a felesleges mozdulatokhoz.
Kérem a jegyeket, mondja a megérkező kalauz. Mégis meg kell mozdulnom, gondolom, mert eszembe jut, mindkettőnk jegyét én tettem a szoknyám zsebébe, miután az utolsó pillanatban megvettük. Nyugtalan leszek. Mi van, ha futás közben elveszítettem? El kell engednem a kezét. Némi bűntudattal keresgélek. A kalauz visszaadja mindkettőnkét, csak az egyiket teszem el én. Kicsit odébb is húzódom. Furcsa émelygést érzek a gyomromban. Háttal ülünk a menetiránynak, ettől olyan, mintha visszafelé robognánk. Persze tényleg visszafelé robogunk.
A következő állomáson, ahol rövid időre megint megállunk, ismerős jegenyefák őrzik a kis kopott megállót. Az állomás épülete mellett, közvetlenül hozzáragasztva még most is ott van a kiskocsma, előtte a két kis asztal a négy székkel. Az asztalokat szorosan rá kell tolni a falra, mert csak kevés hely van az épület és a sínek között. A régi nehéz fém asztalokat és a fémlábú székeket azóta fehér műanyagokra cserélték. Amikor először indultam innen haza, nem tudtam levenni a szemem a jegenyékről, meg azokról az otromba bútorokról sem. Pedig nem is a fákat, vagy a tárgyakat akartam örökre magamra, magamba aggatni.
Pesten, a pályaudvaron vártak a szüleim. Már ott éreztem, hogy valami titok lopakodik körülöttünk. Láttam anyám szemében, a szüleim egymásra nézésében valamit, ami feszültté tett. De igyekeztem elhessegetni a rossz érzéseket, mert bármennyire is nehéz volt a nyaralásból eljönni, annyira jó volt hazaérkezni. De nem is kellett sokáig izgulnom és találgatnom, mi az, ami zaklatottá tett. Szinte ismeretlen lakásba érkeztem, mert amíg odavoltam, a lakást felújították és a bútorok többségét kicserélték. Felnőttként többször hallottam, ahogy anyám a társaságban arról mesélt, sírtam az örömtől, annyira jól sikerült ez a gyerekkori a meglepetés.
A sípszó után a jegenyefák elindulnak előre, én meg hátra. A vonat egyre gyorsuló ütemben zakatol. Talán túl gyorsan is megyünk, jegenyefákat látok, meg házakat. Félek, hamarosan eltűnnek a megművelt földek, megsokasodnak az üres utak, üres utcák az ablakkeretben. Aztán tényleg, mintha csak lakatlan emeletes házak ablakai szikráznának vissza az egyre forróbb vasúti kocsiba, míg végül hosszú lassítás után megérkezünk a pályaudvarra.
Egyedül szállok le a magas fém lépcsőkön, vontatottan kászálódok le. A peronon a hátam mögül tódulnak előre az emberek. Alig teszek pár lépést, messziről látom, hogy a férjem észrevett, felemeli a karját. Nem messze tőle egy szőke hajú nő integet.