(Az 1927-es ötödik Solvay-konferencián készült fotó
ürügyén, a tudós asszony születésének 150. évfordulójára)

A végtelen felé lebeg egy pille anyag
s elviszi arcunkat, testünk árnyéka a falon elhanyatlik
de nem hanyatlanak a gondolatok, amikre lasszót köt az írás.
A véglegesig feltartóztatott szerénységben sem hanyatlik
az örök érdem és a nagyság.
A fenn fátylazó időmúlásban végtelenig marad minden
ott szállnak a szobrosan merev emlékekben a megtett utak
ott szállnak a hűségek és elhatározások
ott, a kitartás mellett
az égi örömök mellett
távol a földitől
mégis földhöz kötötten
hiszen minden égi itt születik.

Mostad a szurokércet a hangárban egymagad is
egymillió tonnát mostál, választottál ki a mocsokból télen-nyáron
hogy elnyerd a 0,1 g rádiumot
amely üvegfiolában világított a sötétben.
Hiába szellemül át halványkék szemed szőke fejed mosolyában:
a halállal játszottál
később is, gyermekeid anyjaként.

Drága lett az urán, Marie.
Drágább, mint Becqerel hitte volna
drágább, mint ujjaid, melyek csaknem leégtek ujjbögyeidnél
drágább, mint szétmállott körmeid
drágább, mint a puha, fehér, habos testű lengyel lány
szikárrá maródása.
Drágább, mint Pierre szétloccsant agyveleje
pedig az is kozmikus volt
ahogy kozmikus volt egész életetek.
Koponyátok galaktikájában kotorászva kutattátok az anyagok
egyetlen arcát —
a halált kutattátok a születés helyett.

Lenni a dolgokért, melyek maguknak követelnek
nem az életért lenni
nem a létezésért —
ott lenni a folytatásban is, karján gyermekeivel
ismétlődni a teremtésben merészen domborodó homlokok által
íves vagy kiugró szemöldökcsontban
ismétlődni a pályán, a laboratóriumban és a kitüntetésekben
ismétlődni és elkanyarodni, bele a fantázia kontroll nélküli következtetéseibe
mindig egyedül a férfiak gyűrűjében
elegáns tudósurak között csaknem munkaruhában
— csak a haj szőke ragyogása
az arc áttetsző révedése
a termet törékeny vonala volt minden eleganciája.
Majd átalakultak homloka vékony redői alatt a vizslató szemek
a bizalmatlanság és kétkedés tüskéi költöztek belé.
Állandó fülzúgása
hunyorgó, apró szemeinek egyre párásabb képei
reumatikus fájdalmai öröklött ékszereit is visszacsempészték a múltba.
Ez az 1927-es ötödik Solvay-konferencia Brüsszelben
tizenhat Nobel-díjassal, huszonkilenc tudóssal
melynek megörökítésében ott látjuk Marie-t, Einsteint és Paul Langevint is
az első sorban
és melyen Einstein híressé vált mondata született:
„Nem hiszem, hogy kockázna a Jóisten” —
micsoda ugrás a pillanatba
a pillanatból az örökkévalóságba
a végletekből a véglegesbe!

Áldott volt-e a sorsa
Marie Curie Sklodowskának
rejtett tizenhármasaival, kitakart heteseivel?
A matematika rendjébe szőve emelte magas homlokát
a titkok veszélyes víztükre fölé
a mélységet mérni, kutatni, filtrálni
valami láthatóvá, fiolába szoríthatóvá
mintha élete minden emberi eseménye
csak spontán történés lett volna
amolyan biológiai kényszer
mint a születés vagy a halál maga.
Az állandó révület pedig mintha a tiszta tudat
egyetlen ihletett állapotát mutatta volna
s ő ebben a révületben tanult, kutatott, szeretett
ebben a révületben fázott, fájt, félt
és ebben a révületben tudta a tudhatatlant.

Egy dosszié, egy könyv a polcon
a Rádium-Intézet relikviája
benne minden elidegenedése a szerzőnek
élettől, emberitől, földitől
a naprakész boldogságok sóvárgásaitól
a kis örömök ódájától, elégiájától —
a kipirult arcot a munka heve vagy a mozgás
tajtékos öröme festi
és nincsen az egészben semmi testi.

Jacobson 21 grammos örökkévalósága
így szállt a távoli csillagokig
magát tömörítő teljességében így oldódott a csillagközi por
gázok, gőzök és fények végtelenjébe
meglehet, halvány, kékeszöld derengés színűvé lényegülve
az átváltozás végtelen spirálján
annak egy fázisában.
Marie, lelkében letakart parázzsal
szemében eltűnt örömök s fájdalmak harci indulójával
egyetlen nőként huszonnyolc tudós férfi társaságában
Einsteinnel a középpontban
ősz fejéről kalapját levéve
hideg csillagok világtalan tükreként
még egyszer szemberagyogott.