Csak itt és csak ma: végre kinyílik
Isten összeszűkülő szeme.
Figyeltem lélegzetvisszafojtva, hol az a szempár.
Tükörbe néztem:
Én, aki annyi ember vagyok, egyetlen név szorításában,
tekintetem alján rebarbara illatú a csend,
porlad az Idő a tenyeremben.
Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását,
emlékük szabad és fönséges maradt,
ősidők óta felfedezésre vár.

A gyermekkor hányszor visszapergetett!
Félúton felejtett… Kezében ködöt szorongat,
ujjai, mint az ittfelejtett imaszíjak.
Állok a kövön. Magam is kő vagyok
végtelen ég és végtelen föld között.
Összeadódnak az árnyalatok.
Maradsz hát konok tömb, csend lakója,
bezárva a nyelv titokzatos poharába.
Nyitva felejtett képzeleted rácsain
imbolyog. Nyomorúságos, gyönyörű korok vonulnak.

Nagyapám szerint aki kevesebb ideig él, tovább lesz halott.
Történet vagyunk, ami folytatódik.
Körülöttem a fény apró pikkelyei —
és még egyszer megmártózom a Napban.
Kell egy hely, se közel, se távol,
hogy megláthassa, aki lát:
zsebre tett kézzel, a képből kifelé sietve.
Az ébredő lények gyermeki kíváncsiságával bámuljuk,
míg az ősz titokban reménykedik.
Ennyi csöndet ki bírhat el?

Két összeakaszkodó csillagszobor —
semmi közöd hozzá. A tiéd. Birtokos vagy és kisemmizett.
Földre szédült szirmok csönd-bugyrába zárva
mennyi megíratlan vers bujkál a szemeidben!
Semmink nincs, ami másé ne lehetne.
Hatezer atmoszférás magány. Mibe fogódzhatnék,
vendégmunkása az öröklétnek?
Hová gurulnak a könnyek?
Olyan a csend, akár egy feszülő kötél,
az esték mint vágtató fekete lovak.

Csodálatos látvány volt!
Örökkévaló csupa-kezdet: vigaszt találni, csönd-keresztet,
ahonnan éjjel, mondhatni, szédítő az égi panoráma.
Hallgatjuk, ahogy visszahullámzik csendünkben az,
akit ismertem is: a tapasztalás szégyen nélküli angyala.
Szívében csend horgonyoz,
alvadt csönd. Csak kövek.
A beszéd kezdete a csend. Minden egyszer
a fenséges céltalanság…
A fehérnél nincs semmi sötétebb.

Az anyag végső építőköve csak a lélek lehet.
A szavak akár a biztonsági öv,
akár az emlékek: lehullnak, eltűnnek lassan.
Öntörvényeid szerint élsz.
A költészetre, ugye, nem lehet táncolni —
úgy írj, ahogy mások imádkoznak!
A van múlt ideje nem a volt, hanem a nincs.
Töredéknek lenni maga az élet.
A lét a béke, tűrés, áldozati tégely...
Amúgy meg: boldog születésnapot!


*A hatvan szál ’versvirág’ Turczi István hatvan különböző verséből való. (A mottó úgyszintén.) A sorok szövege változatlan, én csupán összefűztem őket — az interpunkció és a megváltoztatott kis-, ill. nagy kezdőbetűk segítségével.