Azt a képet, amit még magadról
adtál valamikor, talán akkor,
mikor bármi történhetett volna
még kettőnkkel, azt a képet rólad,

amely valahogyan valamikor
elkallódott mellőlem valahol,
én bárhol, bármikor, akár most is,
összerakom magamban. Valahogy…

Azt a képet, amit még magadról
adtál, azt magamban akármikor,
de az, mit magadból törtél hozzá,
mikor bármi történhetett volna,

az már valahogyan valamikor
elkallódott belőlem valahol.

Azt mondtad, mindjárt vége lesz a télnek,
rohanni sem kell, később zár a menza,
s változtak is dolgok, mozdultak tényleg,
megcsúszott nyálkáján az influenza,

vízhólyag nőtt a jég alatt a járdán,
nyitáskor már több vergődő albatrosz
nézte, hogy a gyöngyöző sárga zsákmány
szökő habját a piros kockás abrosz

hogy issza fel a hajnali presszóban.
Vacogtad, a fagy már csak nálunk él meg,
de takaróból csupán rád való van,

és hogy most már a kettőnk dolga végleg
vacog, és minden hideg állandóan,
pedig mondtad, most vége lesz a télnek.