„Amikor az ember megpróbálja önmagát definiálni, legtöbbször a világos oldalon tapogatózik. De miért nyúlkál olykor a sötét felé is? Amikor elmerengünk a sötétségben, vajon a sötétség is elmereng bennünk?”

Minden valamirevaló ember ezen a földön érzi, hogy létezése kettős, egyszerre próbál megfelelni magának és a külvilágnak, emiatt néha kicsit skizofrén lesz. Amikor a külső nyomás arra kényszerít bennünket, hogy a sötét és a világos oldal közt őgyelegjünk, azt mindig a lélek sínyli meg, hiszen megállapodni nem tud. Hol az egyik, hol a másik tartományban találjuk magunkat, vagy megrekedünk valahol középen, vagy a közép valaholjában. A világ mocska és igazságtalansága arra ösztökéli az írót, hogy foglalkozzon velük, egyes visszásságok szinte kikényszerítik a figyelmét. Ha nem ír róla, kötelességét szegi.
Szeptemberben jelent meg Paládi Zsolt: A sötét oldal című kötete, melyből számos választ, és nem-választ kaphatunk egy néha tűrhető, de többnyire romlott és ellentmondásos világgal kapcsolatban. A korábban megjelent Kiskapitalista kalauz és szótár keserédes drámájában már környékezte ezeket a létkérdéseket, a rendszerváltást követő „újkapitalizmusban” vergődő kisember szarkasztikus megállapításain keresztül, miközben új remények helyett új pofonok érkeznek. A megújulásra képes szerző ezúttal a gothic dimenziójával kísérletezik, nem is ügyetlenül.
Előhangnak versekkel indul a kötet, olyan blikkfangos címekkel, mint az Alien vs. Predator vagy A különleges gonosztály. Paládi a gothic irodalom felújítását, a romantika korszakának újraértelmezését, modernizálását tűzte ki céljául, sorait a gondolkodásra hajlamos embernek címezve, valamint közös filozofálásra invitálva azokat, akik az elmélyült töprengést csupán az önmarcangoló-borongó, divat-öngyilkolók kiegészítőinek vélik.
Osonás, bolyongás, alámerülés
A műfaj örökzöld, gondoljunk csak a gothic metálra, a filmekre (Holló 1-2., Frankenstein, Dark City) és hálás téma a mai irodalomban is. A prózai művek történetbe ágyazottan fejtik ki azokat az igazságokat, amelyek holisztikusan ábrázolják mai világunk összefüggéseit.
„Ha valaki tökéletesen beteljesíti a szépséget, igen közel áll a Romláshoz. A kifinomultság taszítja a vad tömeg emberét, ezért végez vele. Zsigereitől, ösztöneitől idegen, s így veszélyesebbnek érzi, mint azt, aki kifosztja. Hiszen ez utóbbi csak javaitól szabadítja meg, a szépség embere viszont önbecsülésétől. S mégis vannak emberek, akik vakmerően kutatják a titkot, amely az emberi lélek mélyén rejtőzik.”
A nagyvárosi gothic mai kritikusai szerint a műfaj képviselőihez némi pozőrködés és hiúság is társul, bizonyos szabályszerű külsőségek, mert néhány követő csak trendet lát a kesergésben és titokzatoskodásban, nem pedig feltáró filozófiát. De amikor mások hiúsága zavar minket, valójában a sajátunkat érezzük sértve. És ez is egy szempont.
Külön figyelmet érdemel Byron és Shelley filozófiai viadala: „Ezt kellene megírni! — kiáltott fel Shelley — Hogy az új ember képtelen felfogni a „természetes ember” formátlan vágyait, ösztöneit. S főként azt nem képes megérteni, hogy hagyhatja cserben a szeretet legszentebb gondolatát. Ez olyan ellentétet kavar fel benne, amivel nem tud szembenézni, ami felemészti. Végül kiderül, a mesterséges ember igazabb ember, mint a természetes” — a tanult, rafkós embernek a színlelés, a mimikri már lételeme, de egy őszinte lénynek ez nem ujjgyakorlat, hiszen még nem tanulta meg a játékszabályokat, így könnyen elvész a sötét oldalon. Byron, Shelley és a romantikusok felidézése kihagyhatatlan, mivel a gothic stílus szándékosan törekszik a romantika szellemi örökségének megőrzésére, ám ettől függetlenül, némely ponton nem nélkülözi az öniróniát sem.
Közelebb kerülni a Sötét oldalhoz
„Nyolcadik és hetedik kerület (Csikágó). Szenilis nyugdíjasok, elhülyült alkoholisták, bamba elmebetegek, elhanyagolt külsejű lumpenek, esélytelen vidékiek, lerongyolódott értelmiségiek lakhelye. Vagy elhülyült nyugdíjasok, szenilis alkoholisták, elhanyagolt külsejű elmebetegek, bamba lumpenek, lerongyolódott vidékiek, esélytelen értelmiségiek végső nyughelye? Mindegy. A jelzők felcserélhetőek, csak a szerep állandó.” — Vannak dolgok, amik elől lehetetlen a menekülés.
Egy biztos: írni vagy nagyon jó kedvében, vagy nagyon rossz kedvében tud az ember, középút nincsen. Ezek a hányattatott sorsú papírfigurák valahol mi vagyunk. Az írásokat hátborzongatóan aktuálissá teszik a felvetett témák, úgymint az orosz munkatáborban robotoló értelmiségiek beszélgetéseiből kidomborodó konok igazságok a ciklikusan jelentkező világválságokról: „Kondratyev megjósolta a 2008-as hitelválságot és a Szovjetunió összeomlását! A napló szerint pedig megoldásokat is javasolt, a válságok kiküszöbölésén dolgozott, át akarta formálni a gazdaságot és a társadalmat. Ha ez fennmarad, az emberiség tudná a válaszokat!” — és lehet, hogy az emberiség most is tudja a válaszokat, csak fél kimondani őket. Az is lehet, hogy szükségünk van a válságokra, különben túlságosan elkényelmesednénk.
Rideg képek, beszáradt emberi sorsok, és ha egy kis szex megpróbálná feloldani mindezt, kiderül, hogy az sem valóságos. A szerző megrázó emberi érzékenységgel tudósít egy olyan korról, melyben sosem élt, ám mégis hitelesen ábrázol testet és lelket, a fizikai háborútól a virtuális háborúig. „Ha nem ismerünk magunk felett törvényeket, mindenre képesek leszünk. A végtelen jóra, de a végtelen rosszra is”. A megszokott közhelyeket őszinte sikoltozás fényezi újra, mert a világot még mindig hazugság és érdekkapcsolatok szövedéke tartja egyben, és ezzel szemben a hétköznapi ember tehetetlen (legfeljebb háborúba megy, ha küldik). Az egyre globalizálódó, pénzelvű, modern világ iránti őszinte aggodalom átitatja az oldalakat. Kiderül, mire jó egy hivatásos bűnbak és miként kovácsolja egybe a közösségeket, hogyan jár pórul a netes megmondóember, és milyen pompás bosszút forral a bűvész a karrierjét fenyegető kritikusa ellen. A sorsokat találó megállapítások kapcsolják össze:
„Minden, ami szépséget hordoz: ékszer, műtárgy, költészet, muzsika, káprázat csupán. De gyönyörű káprázat! Mindaz, mitől előrehalad a világ, a pénz, a törtetés és a háború, valóság és mindennapos gyakorlat. Sohasem ezelőtt borulunk le, mindig csak a káprázat előtt. Az élet sátánisága nem csodálatra méltó, csak szükséges.”
A kötet célja: közelebb kerülni a Sötét oldalhoz, világosabban látni (ha ez lehetséges egyáltalán).
Amikor az ember megpróbálja önmagát definiálni, legtöbbször a világos oldalon tapogatózik. De miért nyúlkál olykor a sötét felé is? Amikor elmerengünk a sötétségben, vajon a sötétség is elmereng bennünk? Mindig könnyebben beszélünk a sötét oldal megidézéséről, mint a világoséról, talán mert jobban hiszünk benne. Ennek oka, hogy az emberben több a sötét, mint a világos minőség. Ha a világos oldal felé tartunk, az annyit jelent, hogy még a sötét oldalon álldogálunk. Semmi baj! Mert némi gondolkodással megvilágíthatjuk a turistajelzéseket, melyek kivezetnek az erdőből.