Otthagytál a szobádban, hogy leugrasz egy üveg borért,
vegyem fel a köntöskémet, azt a csini köntöskémet,
amitől a forró véred, a bugyogó, bordó véred
szinte kicsapódik majd, mint a pudingban a vaj.

Na de, öltözzön a fene! Vetkőzni is lusta vagyok,
hisz mit látok asztalodon, szép ikeás asztalodon,
azt látom, hogy a te géped, a te mindig lezárt géped
nyitva ásít énreám. Te kis titkos Don Juan!

Kik laknak a csetszobákban? Leveleket kivel váltasz?
Csendben, gyorsan széjjeltúrom, kibelezem, lefotózom
az összes kis fiókodat, hálódat és oldaladat,
abban hiba nem marad. Kiütöm a faladat.

„Add a kezed, ez mind tiéd!” Mi az az „ez”?, mi az a „mind”?,
Gyertyatartó, néhány párna, meg az ágy, mely énrám várna,
köszi, köszi, kékszakállka, nekem szűkös ez a pálya.
Nem lépek már egyszerre, nem adsz rétest estére.

Mit is tudhatok én rólad? Milyen voltál kiskorodban?
Nem ismertem anyukádat, nem tudtam, hogy kék a vállad,
nem mondtad, hogy volt-e atkád, és hogy kínoztál-e macskát,
lásd be, ezt így nem lehet. Levágtad a fejemet.

Nem játszom így többet veled várurasat, úrnőciset,
ne csörgesd a láncikádat, építs másnak újabb várat!
Legyen más a világ rossza, hazugságaidnak hossza
átéri a vállamat. Ez a mese elmarad.

Nevem mellett piros kereszt, haj, de piros, haj, de kereszt,
mellettem más halott csajok, hófehérek, bánatosok,
bolyongj egyedül a várban, vérrel festett palotádban,
csúnya vagy, hogy becsaptál. Ki a vesztes, Kékszakáll?