Janáky Marianna Novellák regénye könyve a címében ígértekhez híven egy olyan köztes szerkezet létrehozására tesz kísérletet, mely a kötet több kicsi (belső) vagy egy nagy (külső) forma felől való olvashatóságát egyaránt lehetővé teszi. Ehhez kerettörténetként leleményes módon egy kreatív írás kurzus szolgál, melynek vezetője maga az elbeszélő, aki mentori és alkotói szerepkörben szintén a cselekmény érintettjévé válik. Bár a számát tekintve több mint huszonötre rúgó belső szövegegység erősen próbálkozik megteremteni már a témaválasztás sokszínűségével is a heterogeneitás látszatát, valójában kiérződik az egymáshoz illesztett szövegeken, hogy azok ugyanazon szerzőtől származnak. Hamar felismerhetővé válik ugyanis az egyébként jól tömörített, ökonomikus írásokon az olykor könnyedén emelkedett, olykor nehézkesen lírai, már-már pátoszba hajló, színpadias gesztusokba bocsátkozó beszédmód. „Majdnem egyszerre értünk a sráccal a kijárathoz. Becsapódott előttem a szárnyas ajtó. Még hallottam, hogy az egyik hasonlókorú csoporttársával a közeli romkocsmába tartanak. Jött a villamos, szaladnom kellett. Szállt a lelkem, testem lihegett. Felbuktam a villamos lépcsőjében. Egy negyvenes férfi felsegített. Két arcon különböző mosoly. Este nem tudtam enni. Beleim lázadtak. Álmokat vacsorázol?, kérdezte volna barátnőm, de nem írtam meg neki.” (12.)
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a külső (vagy elsődleges) cselekmény szintjén egy nehéz helyzetben lévő, érzelmileg labilis elbeszélőnk van, akinek feje felett ott lebeg az édesanya elvesztésének fenyegető traumája, ez az egyik olyan neuralgikus pontja a történetnek, melynek okán egyfajta szétszórtság és egzaltáltság is beszüremlik a szövegtérbe. A többé-kevésbé egydimenziósként ábrázol karakterek életét egyébként is egészségügyi problémák és lelki aggályok befolyásolják, és elsősorban ezek kihatásai görgetik tovább az elsődleges történetszintül szolgáló íráskurzust is, újabb és újabb témát szolgáltatva a közösségnek a (terápiás) műhelymunkához. Milyen kár, hogy ez az összeillesztési stratégia néha csak zökkenőkkel, hézagokkal működik, és ragaszkodva a külső elbeszélés-belső novella-külső elbeszélés-belső novella koncepció szekvenciájához olykor hirtelen, kényszeresen lép színre egy-egy eladdig ismeretlen szereplő, aki — jóllehet korábbról ismeri az elbeszélőnket, de mégiscsak a kurzuson kívül állva — indokolatlanul nagy bizalommal van felé, csak hogy a regény folytatódhasson. „A vonaton Ceglédig hatott a szerelemaltató, utána elolvastam az e-mailjeim. Semmi érdekes. Kecskeméten felszállt egy nő. Arcán az alkohol vörös férgei. Mellém szólt a jegye. Felismert. Még aznap elküldte írását.” (18.) Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy a kollázshoz túl egynemű a szövegek nyelvi világa, a montázshoz pedig nem elég valószerűen illeszkednek ezek a különálló szövegegységek egymásba.
Az elsődleges cselekmény szintjén kidolgozatlan lélektani aspektusokért a belső írások némiképp kárpótolnak minket, a semmiből előbukkanó tanárnő vagy a fogorvos remekbeszabott történetekkel gazdagítja a „fikciós” archívumot. „Kisfiú korában tejfogait még édesanyja kezdte el gyűjteni kis dobozban vatta közé helyezve, aki két évvel azután halt meg, hogy fia befejezte az egyetemet. Pár nappal a temetés után anyja éjjeliszekrénye alsó fiókjában találta meg a »gyűjteményt«. Neki nem lett gyereke, de egy nap eszébe jutott, hogy mi lenne, ha betegei különleges fogait elkezdené gyűjteni. Fél év múlva már volt vagy húsz darab. Hazavitte mind, vett egy üveges szekrényt, abban helyezte el az új példányokat is, egyenként kis műanyagdobozokban. Például az ötgyökerűt, a szív alakút, a gombához és a koporsóhoz hasonlót.” (30.)
Habár a szcenírozott novellák az identitáskérdés monomániáját helyezik fókuszpontjukba, többnyire sajnos a belső történetek is megfejthetetlenül titokzatosak maradnak. A már említett fogorvos karaktere viszont ebből a szempontból is jól megkonstruált: fixációja, mely a fogak gyűjtési szenvedélye az olvasó számára is könnyen átérezhető, sőt, alakja a külső elbeszélő motivációjához is kötődik — egy későbbi novellában az anya elvesztése felett érzett gyász megteremti közöttük a találkozási pontot, a sorstárs, a lelki rokon, az irodalmi alteregó lehetőségét.
„MINDIG A SZEMEM FÉNYE VOLTÁL. ANYA. Hétévesen a párnája alatt talált rá.” (68.)
A kötet egyik legizgalmasabb belső szövege a mozis novella, melyben egy kissé bonyolult mediális váltás révén egy emlékutazás részesévé válik a történet főhőse, ám a gyermekkortól a jelenig csévélődő belső film intenzív képi megjelenítésén túl nem sok kapaszkodónk lehet arról, mégis milyen módon megy végbe e vizuális folyamat. Ahogy a későbbi, az olvasást könyvpirulával helyettesítő vagy a szerelemérzést chippel kiváltó stimuláció gondolatával eljátszadozó novellák sem kívánják boncolgatni a hatást kiváltó biokémiai változások mibenlétét. Félreértés ne essék, természetes, hogy a szépirodalom sokrétű diegetikus világában a fantázia nagy szerepet játszhat, ugyanakkor ahhoz, hogy ezen imaginárius világ hitelt érdemelhessen, nem árt egy zsánerhez — jelen esetben a sci-fi vagy a fantasy kézenfekvő lett volna — igazítani a szöveg kidolgozottságának fokmértékét. Ráadásul a külső elbeszélés hitelét is növelné, ha a kreatív írás kurzuson résztvevők legalább az imitáció szintjén eltérő tudáshorizonttal rendelkeznének.
Másrészről szerintem a kötet erénye, hogy vannak olyan epizódjai, ahol fokozódik az olvasói bizonytalanság. Ilyen többek között a külső elbeszélés kibontakozni látszó szerelmi szála, amely csak profitál abból a tényből, hogy a karakterek egydimenziósak, és közöttük a verbális kommunikáció rendszerint rövidre van szabva. „Csak jöttem, mondta irodalmi-madaram. Ja, örülök, köszönöm, talán egyedül jobb lenne, feleltem, de gyere, nézz szét, ez a dohányzóhelyem, innen gyönyörű a kilátás. Visszafelé az erkélyajtó finoman fenékbe rúgott, hiába, ő hamarosan a konyhapulton könyökölt, és azt mondta hozott vörösborát kortyolgatva: Megfőztél, minden nap elfelejtelek.” (45.) Ez az érzelmi viszonyulás és tömörség a pervertált vágyakat megfogalmazó, túlszexualizált belső novellák esetében is jellemző a karakterekre. De vajon miért is van ez? Mivel a látvány kifejtésében-kifejlésében veszünk el mindannyiszor, ezáltal nem férünk hozzá vagy eleve kívül rekedünk a szereplők belső, lelki viszonyulásain. Ebben az eljárásban a perverzió az, hogy a szövegtér úgy hozza közel a vágyhoz szükséges kellékeket, hogy maga a vágy nincsen jelen. Vagy értsük fordítva? A vágy jelen van, de a hozzáférhetőségéhez szükséges eszközök nem foglalhatóak grammatikailag összefüggő mondatokba, ezért nem marad más, csak a poentírozó technika, ami ahhoz eszköz, hogy a titkok végül titkok maradhassanak. „Készítettünk húgom babaszobájához ajtót is. 21×7×2 centiset. Én lakkoztam be, apa fogta a kezem. Délutánonként napokig együtt dolgoztunk. A puhafa színe olyan, mint a bőröd, mondta apa, miközben kezemben a játékgyalu ide-oda mozgott. De a titkok, mint az ajtók, nem beszélnek apa és fia között.” (56.)
Mintha Janáky elbeszélője a mindennemű tabusítás esztétikai apoteózisát adná e kötetben, anélkül hogy morálisan mentegetné az elkövetőket vagy túldramatizálná az elszenvedők sérelmeit. A nyelv tényleg csupán arra képes, hogy a traumák közelébe kerüljön, és erre egy valamiképpen stilizált beszédmódot találjon, végső katarzis nélkül, noha már effektíve ez sem épp kevés. A kreatív írás kurzusvezetőjének felelőssége tehát ebben a legnagyobb: olyan instrukciókat kell adnia, hogy a résztvevők közel kerüljenek saját traumájuk plauzibilis és adekvát elbeszéléséhez.
Az előzőekből szinte logikusan következik, hogy a történetben betegeskedő anya halálával kérlelhetetlenül rázárul az ajtó a regényre, hiszen a mindvégig a mások traumájának megfogalmazhatóságán — technikai és empatikus értelemben egyaránt — ügyködő elbeszélő itt visszavonhatatlanul rákényszerül, hogy saját traumájával szembenézzen. És mi mást is tehetne, minthogy a szerinte legalkalmasabb eszközhöz folyamodjon: egy három részből álló, monumentális novellát állít szoborként az emlékezésből, az emlékezetnek, hogy aztán záróakkordként legalább az arcok — előbb szerelme, majd anyja arca az övével, és összhangban a könyvborító diszkrét fiziognómiai sugalmazásával — majdnem tökéletesen egymásba illesztődjenek.