Ami takar, az mond el a legtöbbet. A fém úgy lágyul el, egészen a molekulákig, hogy a szerkezete, a lényege mit sem változik, viszont indulatok, hangulatok, gondolatok támadnak benne. Nem hordozója és háttere, hanem lényege mindaz, amit az ember rábízott. Szanyi Borbála úgy véli, hogy installációkat állít ki, miközben mi a szó legklasszikusabb értelmében vett műtárgyakkal szembesülünk. Az emberi szellem legnagyobb pillanatai közé tartozik, ha önmagával válik azonossá a teremtés. Minden magyarázat (az enyém is) innentől válik teljesen feleslegessé. S ha e rövid pályán végigpillantunk annyira természetes ez a magatartás, hogy a protokolláris ajánlást itt akár be is fejezhetnénk…

Csakhogy Szanyi Borbála valamennyi művészi gesztusa túlmutat a pillanaton. A hiány és a veszteség felmutatása nem egyszerűen az ipari forradalom vége, a nagy társadalmi kísérlet, a nehéziparra alapozott tervgazdálkodás csődje, a természetet átalakító ember végzetes tévedése, hanem az örök Sziszüphosz kényszerű küzdelme, az isteni büntetésképpen kapott hiábavalóság élménye. Ezzel együtt az örökkévalóság reménytelenségében működni kezd a mindent átörökítő szépség. Akár a giccs finomkodásáig elvitt, és így eltagadott dráma. Szanyi Borbála képtelen földíszíteni a pusztulást, viszont képes a romlás virágait megtalálni a széthullott térben. Képes a káoszban rendet mutatni, képes az ipar tragikus monumentalitásában az ujjlenyomat arányait, a fém hidegébe a kisded testmelegét és illatát kódolni. A kispolgári lét díszletei felülírják az elmúlás történetét, ilyen értelemben stílusbravúr, stílusimitáció és radikális alakváltás is az otthonok díszeit a hamu, a salak és a törmelék fölé emelni. Nem avatkozik be a történetbe, nem is próbálja elmesélni azt, hanem plasztikus élménnyé, megélhetővé teszi, ahogy Leonardo az Utolsó vacsorát. Igen, fenekünkre ragad a horgolt csipke, bőrünkbe nyomódik a minta, textúrát vetít a látványra a függöny, recehártyánkon a keresztszemes tűje hagy heget. Az angyalka a nehézáramú villanyvezeték elosztójának dobozán áttörve, bizsuvá lényegíti a pókhálón lebegő port, az idő egyéb lerakódásait. A természet foglalja vissza mindazt, amit elhódítani vélt tőle az ember, és éppen azáltal, hogy az emberi lét kisszerű rekvizitumaiban, a vasárnap délutáni kézimunkázás üres és értelmetlen tevékenyégében, a munkamegosztás rabszolgaságában villantja föl a szabadság illúzióját.

De ne menjünk ilyen messzire! Szanyi Borbála tehetségének lényege éppen az a természetesség, amely a remekműveket megfejtetlenné teszi. És ez nem is csoda, mert a remekművek nem keresztrejtvények, miközben a zseni, csak öt betű, és már abból is biztos meg van három magánhangzó, mégsem merjük a kockákba beírni a szót. Az érzékenység ugyanis — talán már az érzékelés által is — az ember lényege, amit ugyan eltakarhat a tanulás rendszerező kényszere, de ami előhívható a közönségből éppúgy, mint az alkotó emberből. No, ez a képessége adott Szanyi Borbálának a kezdetek óta. Ha visszakeressük főiskolai tájékozódásának dokumentumaiként megmaradt munkáit, ez a lényeglátás, ez a keresetlenség, ez a póztalanság már ott is mellbe vág. Felülethiányos figurái nem torzók, érmei nem illusztrációk, konstruktivitása távol esik minden ilyenkor szokásos modortól, gondolatisága megszabadul a kiagyaltság nehézkességétől. Mintha nem is abban a közegben élne és mozogna, amiben a társak, mert miközben mindenhez köze van, ami az Epreskertben az elmúlt kétszáz évben fölhalmozódott, ő úgy megy el minden mellett, mintha már ekkor tudná a saját útját. Mint ahogy a munkák mutatják is — tudja. Ám nem a kiszámítottság lélektelenségével, a ráció tervezhetőségével, hanem azzal a spontaneitással, amivel mindig azt az anyagot, mindig azt a szerszámot, mindig azt a gondolatot emeli föl, ami neki kell. Nem a keresgélés tétovaságát hozza elénk, hanem a tényt. A tényt, ami ettől még nem befejezett, de elmélyültsége, megéltsége által a folytatásban is ott van a bizonyosság.

Billent edényében megáll a „közlekedő”, képtelen kifolyni a víz, a tömegvonzás is tehetetlen, a bádogfalat itt is kiette a kézműves szépség, az idő csipkézi a fémet, a drótostót rosszul foldozta a lyukat, a felület kereszt nélkül is megfeszítve. A megtestesülésnek ebben az esetben is mindegy, hogy isteni eredetű, és hat nap alatt történt a csoda, vagy a föld keletkezéselméletek valamelyik változatában ütköztek úgy az atomok, hogy kialakult ez a rend, amelynek lényege a rendetlenség. A végzet kezdeteit kapjuk ettől a kiállítástól. És ez a legtöbb, amit a művészet ebben az állapotában kockáztathat.